𝑇𝑜𝑥𝑖𝑐 𝑑𝑒𝑠𝑖𝑟𝑒

•HUSZONHÁROM•

_____________
"Ő hol van?"
________________

  Sokszor csak az agyam éreztette azt velem, hogy néznek mások, miközben még csak senki felém sem pillantott. Azonban most, a teremben ülve mindenki tekintetét magamon éreztem. Az órának lassan vége volt, s nem is igazán figyeltem arra, amit a professzor mondott. Akármerre néztem valaki tekintete megtalált engem, sugdolóztak egymással és nevettek valamin. Gyomromban egy labdaszerű csomó kezdett kialakulni, fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, hogy lehet, emlékeznek mennyire rossz állapotban voltam a tegnapi bulin. Reggel a saját ágyamban ébredtem fel, teljesen egyedül voltam még csak a szobatársammal sem találkoztam. Cora nem keresett, ahogyan én sem őt. Pedig rengeteg kérdésem lett volna felé, hiszen az éjszaka felére nem emlékszem. Az utolsó dolog az volt, hogy a kanapén ültem és megismertem két személyt, akiknek már a neve sem jutott eszembe reggel.

A teremben mindenki pakolni kezdett, miután a professzor kisétált az ajtón kezébe véve fekete táskáját. A padról a táskámba pakoltam a dolgaimat, s mialatt összehúztam a cipzárt figyeltem a kis körben álló lány csoportot, akik telefonjukon néztek valamit. Kezdtem nagyon aggódni, sőt a paranoia is előjött bennem, hiszen miután megnézték a képet lassan felém fordultak. Gyorsan vállamra dobtam a táskámat és kisiettem a teremből, a folyosón hangzavar volt –ami elég megszokott volt –még is sok mindenben más volt a hangulat. Engem figyeltek, mindenki sugdolózott volt, aki nevetett, de volt, aki elcsitította azokat, akik jól szórakoztak. Szívem a nyakamban kezdett el verni, éreztem kezeimet remegni, mialatt sétáltam a kijárat felé.

-Ilaria, kérem várjon! –vállam fölött néztem hátra a nevem hallatára, szemeim pedig megakadtak az egyik tanáron. Mr. Yarrow sietett felém, elég szigorú tekintettel az arcán. Elém lépett, megigazította őszes haját, majd körbenézett a mellettünk elhaladó diákokon.

-Sajnálom uram, a képek még nem teljesen készültek el... -fejét rögtön megingatta, kezét pedig a vállamra helyezte, tettére pedig kicsit összehúztam szemöldökeimet.

-Most nem arról szeretnék beszélni. –sóhajtotta, s hátrébb lépett előlem egy lépéssel. –Jöjjön, az irodámba kérlek. –megfordult és elindult a lépcsők felé, amin el is kezdett felfelé lépkedni. Megigazítottam táskámat, aztán utána indultam elég bizonytalanul, hiszen nem értettem miért hív el az irodájába, pont ő. Mindent gyorsan beszélnek meg vele a diákok, lent a folyosón vagy ahol éppen összefutnak vele, meg általában nem szokott ilyen komoly arcot vágni. Besétáltunk az irodájába, leült az asztala szélére, kezeit pedig maga előtt kulcsolta össze, közben engem figyelt szemeivel. Hajamat fülem mögé tűrtem egy gyors mozdulattal, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

-Történt valami uram? –kérdeztem csöndesen tőle. Mellkasa magasra emelkedett, ahogyan vett egy nagy levegőt. Kezébe vette telefonját az asztalról, lenézett rá lassan, majd keresni kezdett rajta valamit. Alsó ajkam szélét harapdáltam, ujjaimat tördeltem mialatt vártam, hogy nekem is megmutassa azt, amit annyira keres éppen telefonján.

-Kérem, jöjjön közelebb. –oda léptem mellé, felém mutatta telefonját, szemeim pedig hatalmasra nyitódtak a képen, ami megjelent előttem. Mellkasom gyorsan kezdett el hullámozni, torkom összeszorult és éreztem, hogy minden megremegett alattam. Megkapaszkodtam az előttem lévő székben, annak érdekében, hogy ne essek a földre, Mr. Yarrow pedig megfogta a felkaromat és segített egyenesen megállnom. –Bizonyára, ön erről semmit nem tud, ha igazam van. –megingattam a fejemet és óvatosan elvettem a professzor kezéből a telefonját. Remegő ujjaimmal kinagyítottam a képet, amin én és egy számomra teljesen idegen fiú szerepelt. Az én ágyamban voltunk, csupán fekete csipkés melltartó takarta felső testemet, hajam kócosan hullott a fehér párnámra. Az idegen személy, arcát nyakam hajlatába dugta, míg kezét csupasz hasamon tartotta. A takaró egészen lecsúszott rajtam, ezért úgy látszódott, mintha alsónemű sem lett volna rajtam. A kép alatt egyetlen szöveg szerepelt –„Ha nincsen az egyetemen a pasid, jó lesz más is." –szemeim könnybe lábadtak, azzal pedig vissza is adtam a telefont a tulajdonosának. Beletúrtam a hajamba és lassan lépkedni kezdtem hátra az ajtó felé, mert abban a pillanatban csupán el akartam süllyedni a föld alá szégyenemben. Kizártnak tartottam, hogy az én voltam a képen, de nem tagadhattam le semmit, hiszen tényleg én szerepeltem ott. A hajam, az arcom minden egyezett. Én azonban semmire sem emlékeztem, nem ismertem a rajtam fekvő szinten ruha nélküli személyt. Ujjaimat a fém kilincs köré tekertem, lenyomtam azt és kirohantam az irodából egyenesen le a folyosóra, ahol még mindig volt pár egyetemista. Mindent értettem, tudtam miért néztek annyira és miért sugdolóztak a hátam mögött. Nem néztem fel, végig a földet figyeltem mialatt futottam a szobám felé, nem törődtem a nevetésekkel a néhány kis mondatra, amik megaláztak és a földbe döngöltek. Csupán futottam, mert a szobámba akartam végre lenni, valahol nyugalomban. Hiába próbáltam volna tagadni a képen látható képeket, nem bírtam volna. Én magam sem tudom mi történt pontosan, de azt tudtam, hogy senkivel nem feküdtem le és nem csaltam meg senkit. Asher és én ugyan nem vagyunk igazából együtt, de képtelen lennék így elárulni őt. Tartottam attól, hogy ő is látta a képeket, idejön és még ő is belém fog ütni egy nagyot minden erejével, szavaival fog a föld alá taposni. Neki meg kell mindent magyaráznom, nem hiheti azt, hogy elárultam.