| 𝐒𝐳𝐞𝐫𝐞𝐭ő𝐤 𝐡𝐚𝐥á𝐥𝐚 | Draco Malfoy fanfiction

39 // Hermione

—

Clare POV

"Akkor foglak elengedni, ha megígéred nekem, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget!" Suttogta Mattheo lágy hangon, miközben leguggolt elém és lassan, óvatos mozdulattal lehúzta a számról a kendőt. 

Nem tudtam megmozdulni, a kezeim és a lábaim szorosan a székhez voltak láncolva Mattheo kastélyának hatalmas termében. Abban a teremben, amelyben a bált rendezte nekem aznap, amikor meghazuttolva önmagát, büszkén és meggyőző hangnemben azt mondta, hogy szeret engem.

Semmi nem volt igaz belőle.

Egy csendes pillanat múlva, miután lekerült a kendő rólam, hirtelen előredőltem a székkel és a bennem megmaradt összes erőmmel lefelejtem az elrablómat, aki elvesztette egyensúlyát. Mattheo a földre esett és a vérző orra után nyúlt.

"Dögölj meg!" Ordítottam, miközben próbáltam leszakítani a láncokat magamról. "Dögölj meg! Dögölj meg!" Ismételgettem.

Csak némán nézett maga elé, mint aki éppen el akar tűnni a gondolatai zuhatagában ahelyett, hogy megpróbálna küzdeni ellenem. 

Mikor belefáradtam a kiabálásba, csendes könnyekkel áztattam a hevült arcom, remélve, hogy a látvány eléggé meghatja őt ahhoz, hogy bizalmat szavazva nekem elengedjen, és elszökhessek ebből az istenverte kastélyből amit régen úgy szerettem.

"Le kell higgadnod!" Mondta halk hangon, majd felállt a földről, elém húzott egy széket, amin lassan helyet foglalt úgy, hogy még egyszer biztos ne tudjak ártani neki.

Mély lélegzeteket vettem, mint aki tényleg azt teszi amire utasítják.

"Tudom, hogy minden érthetetlen számodra most, de talán jobb ha néhány rejtély örökre megoldatlan marad-"

"Hol van Draco?" Vágtam a szavába.

Egy percig csöndben figyelt engem, figyelte a reakciómat, a fejembe akart látni, tudni akarta, hogy mit is jelent nekem Draco, és mit jelent nekem ő.

"Nem itt." Mosolygott, megelégedve saját furfangosnak talált válaszával.

"Mondd meg!" Kiabáltam ismét.

"Hiába mondom meg, nem fogsz tudni neki segíteni! Értsd már meg, Clare!" Az ő hangja is egyre idegesebb lett, a mondat végére ő is üvöltött, majd egy mély sóhaj után, a tőle telhető legközömbösebb hangon beszélt. "Nem csoda, hogy ilyen rövid idő alatt egymásra találtatok. Mindkettőtök éretlen és értetlen is, főleg ha a te biztonságodról van szó!"

"Nem tudsz te semmit!"

"Én nem tudok semmit?" Nevetett, majd közelebb hajolt hozzám, az orrunk szinte összeért. "Olyan sok dolog van amiről nem tudsz, hogy belerokkannál. Nem mondta el neked, igaz? Hát persze, hogy nem.." Végig mocskos mosoly ült az arcán, mint aki ennek minden pillanatát élvezi.

"Tudod, Clare, ne értsd félre, de nekem nem számít ha én vagyok a rosszfiú, hiszen valakinek azt a szerepet is be kell töltenie. Én hozom az összes élet-halál kérdésre a döntést, míg Draco a parányi sérülésekkel és veszteségekkel foglalkozik, mint hogy ne törje össze a saját szívét, se a tiédet. De végezetül én leszek az, aki életben tart téged!"

"Ne beszélj úgy, mintha fontos lennék neked!" Elöntött a düh, az ereimben forró lávaként folyt a vér. "Te tettél tönkre engem! Nem teszed tönkre azt az embert akit szeretsz! Te nem szeretsz engem!" 

"Ezen a ponton már mindegy, hogy ki kit szeret, Clare. Higyj nekem!" Mondta higgadtan, mint aki tudja, hogy elveszít egy csatát, mégse próbál ezen változtatni.