Sassy - LASSAN FRISSÜL -

20. fejezet

Louis soha nem akart emlékezni arra, amit Harry szemében látott, mikor az intézetben először egymás közelébe jutottak. Harry-n kényszerzubbony volt és bele sem mert gondolni, hogy mit tett, mikor a rendőrök berángatták ide. Louis szemei megteltek könnyekkel, ahogyan Harry magyarázatot várva nézett rá, de egyszerűen képtelen volt bármit is kinyögni. Most még elviszik őt az intézetben lévő orvoshoz, így ráér azon aggodalmaskodni, hogy mégis mit kellene mondania a szeretőjének, akivel ketten jutottak a lebukásig. Harry inkább lehajtotta a fejét, miután Louis-t egy másik folyosóra vezették, mert nem akart látni senkit maga körül. 

Louis-ba beletömtek vagy egy marék altatót, ezért a nap nagy részét átaludta. Kora este felé az új szobájában ébredt, Harry pedig a vele szemben lévő ágyon ült, ezúttal már kényszerzubbony nélkül. Úgy nézett Louis-ra, mint ahogyan más egy kóborkutyára nem szokott, Louis torka pedig elszorult. Lassan ült fel, mintha Harry egy vad lett volna, Louis pedig attól tartott volna, hogy egyetlen hirtelen mozdulat és az rátámad. 

- Én nem árultalak el. - szorította a kellemetlen tapintású anyagot markába Louis, amivel az ágy volt letakarva. Az egész kis helység olyan sötét és rideg volt, az ablakra még rácsok is voltak felszerelve. Az ajtón egyetlen rés sem volt, Louis pedig úgy érezte magát, mintha egy ketrecben lenne. - Harry, én nem árultalak el. - ismételte meg Louis, mintha Harry nem hallotta volna már elsőre is. 

- Te is öltél, édes. Tudom, hogy nem te voltál. - felelte Harry, de továbbra is kétesen méregette Louis-t. 

- Valahogy ki tudunk jutni innen.. - motyogta Louis, mire Harry kellemetlenül felnevetett, akárcsak mintha egy rossz viccet hallott volna.

- Melyik filmben érzed magas, kis szívem? - döntötte kissé oldalra a fejét a gyilkos, göndör tincsei arcába hullottak. 

- É-Én nem fogok itt maradni! - kelt fel nagy hévvel Louis az ágyról, mire ugyan kicsit megszédült, de határozott léptekkel az ajtóhoz ment, majd ütni kezdte azt öklével. - Engedjenek ki! Nekem nem kellene itt lennem! Van ott valaki? - ordibálta torkaszakadtából. 

- Louis, ülj vissza. - szólt rá Harry, de mintha a falnak beszélt volna. 

- Segítség! Én nem lehetek itt! Nem tettem semmit! - folytatta a kékszemű, ökle kezdett fájni.

- Louis, három másodperced van, hogy abbahagyd. - szólt ismét Harry, de megint csak süketfülekre talált. Attól, mert egy intézetben voltak, az még nem azt jelentette, hogy Louis ignorálhatta, amit mondott neki.

- Engedjenek ki, de most azonnal! - egy határozottan nagy ütés az ajtón, de ez nem Louis-tól eredt. A kékszemű megilletődve fordult meg, csak hogy Harry-vel találja szembe magát.

- Nem megmondtam? - vonta fel a szemöldökét a göndör. - Még hogy nem tettél semmit? - kuncogott halkan. - Megöltél valakit. Egy gyilkosnak falazol, akinek ráadásul a szeretője is vagy. Még hogy nem csináltál semmit. - mosolygott keserűen. - Van egy ok, amiért valaki elmegyógyintézetbe kerül. És nem a sima mentális betegségekkel foglalkozóba. Te önveszélyes vagy, én pedig ön-, és közveszélyes. Ezért vagyunk most itt. - préselte Louis kis testét az ajtóhoz a gyilkos, szeme sarkából arcát figyelte. - Neked fogalmad sincs, hogy mennyi vér tapad a kezemhez, Louis. Az is csoda, hogy velem egy szobába engedtek. Mit gondolsz, Taylor vagy Niall műve? Melyikük ötlete volt? Tudod, Niall mindig is segített nekem mindenben, de Taylor belevitte őt a rosszba. - Louis arcát ismét a frusztráltságtól előbukkanó könnyek áztatták és kezdte magát eszméletlenül kényelmetlenül érezni. - Érted már?

- Nem, ez nem lehet.. - lepte el Louis elméjét a pánik. - Nem, nem, nem! Engedjenek ki, én nem akarok itt lenni! - ütötte meg minden megmaradt erejével Harry mellkasát, majd odébb lökte őt magától, de a göndör hamar köré fonta karjait, hiszen nagyon is jól tudta, hogy mi következik. - Ez nem lehet! Nem, Harry, én nem akarom ezt.. - zokogott Louis Harry vállába kapaszkodva. 

- Ezt akkor kellett volna végig gondolni, mielőtt egy sorozatgyilkos elé hajtottad le a fejed. - ölelte őt gyengéden magához Harry, Louis pedig a kellemes érintésbe olvadt és csak sírt. Addig sírt, még levegőt is alig kapott, Harry pedig a falnak dőlve tartotta őt. Nagyon jól tudta, hogy Louis-t így kell megnyugtatni és már egészen hozzászokott, hogy ilyen óvatosan tartja őt a karjai között. Egészen kellemes volt Louis testét az övéhez ilyen közel érezni. Pár perc múlva kis csókokkal kezdte ellepni Louis feje tetejét, majd a nyakát, mire Louis egy csuklás szerű kis hangot adott ki, mi sírás és nevetés keveréke volt. Harry kezei közé fogta Louis forró arcát, majd néhány pillanatig csendben tanulmányozta. Kisimított egy tincset Louis izzadt homlokából, majd halványan elmosolyodott. - Ez nem egy barátságos hely, de én majd vigyázok rád, okés? És amint kapcsolatba tudok lépni az egyik emberemmel, megígérem, hogy kijutunk, rendben? - Louis aprót bólintott, majd ismét Harry-hez bújt, arcát a nyakához hajtva. - Hamarosan otthon leszünk.

Harry sok minden volt. Kegyetlen, szívtelen, gonosz, ördögi. De szerelmesnek sosem vallotta magát. Ő egy hidegvérű szörnyeteg volt, miért is lett volna valaha is szerelmes? Miért is tartott volna valakit is óvatosággal a karjai között? Miért is csókolt volna meg valakit? Miért is érintett volna meg bárkit is vággyal a szexen kívül? Miért akart volna bárkire is vigyázni? Miért simogatta volna a hátukat, ha rosszul vannak vagy nincs jó kedvük? Miért? 

Harry miért szerette meg Louis-t?

Talán mert Harry nagyon sok beteg dolgot csinált, de Louis még ekkor is rámosolygott? Mert Harry manipulálta őt, de Louis akkor is saját magától érezte azt Harry iránt, amit? Mert Louis ott sürgött-forgott Harry körül, mikor Harry valamit csinált a konyhában? Mert Louis hagyta, hogy Harry bármit tegyen vele, csak cserében hadd maradjon a közelében? Mert Harry keserű volt, de Louis megédesítette őt. És Harry-nek fogalma sem volt róla, hogy ez mikor történt, de azon kapta magát ott, abban a kis szobában ülve, hogy Louis sokkal többet jelent neki, mint egy bábu, akit dróton rángathat. 

- Louis? - suttogta Harry, mikor Louis nagyjából lecsillapodott és már csak halkan szuszogott a mellkasán. - Azt hiszem, én is szeretlek. 

Louis erre pár pillanatra visszatartotta a lélegzetét, mielőtt újra fellélegzett. Harry csendben maradt, pedig általában mindig mindent rögtön elkezdett megmagyarázni. Nos, úgy érezte ezt most nem kell.

- Azt mondtad, hogy nem szeretsz. Vagy legalábbis sosem mondtad, hogy igen. - emlékeztette őt és a hangulat tisztára olyan lett hirtelen, mintha nem éppen egy szűk kis szobában lettek volna egy elmegyógyintézetben. Louis teljesen mást gondolt akkor, és már azon kezdett agyalni, hogy ennyire közel Harry vajon érzi-e, hogy mennyire hevesen dobog a szíve? 

- Nem tudom, hogy milyen, mikor szeretsz valakit. - felelt Harry. - Ez eléggé rosszul vagy közhelyesen hangozhat, de ez az igazság. A saját szüleimet nem szerettem, sem a barátaimat, sem Niall-t. Soha. És akkor most itt vagy te. Honnan kéne tudnom, hogy szeretlek? Egyszerűen csak így gondolom. - magyarázta Harry, Louis pedig hümmögött egyet. A végkimerülés szélén állt ezután az egész után.

- Nekem a gondolat is elég, hogy nem kevered össze valami másik érzéssel és ez most igaz. - motyogta Louis, majd a sírás miatt teljesen kiütötte magát. Legalább az álmaiban nem itt volt.