Sassy - LASSAN FRISSÜL -

17. fejezet

Miután azzal töltöttem a napot, hogy ISMÉT megnéztem az Euphoria második évadját, itt egy új rész :D

Jenny xx

Louis körmeit rágva ült a buszon, ami vészesen közeledett a hotel felé. Harry nem is tudott arról, hogy ide jön, de Louis hülye lett volna nem kihasználni, hogy elengedte őt egyedül. Lehet nem a leghelyesebb volt, amit tenni készült, de ezen már rég késő volt rágódni.

Kinyitotta a hotel nehéz, nyikorgó ajtaját, csak hogy Taylor-ral találja szembe magát. A recepciónál álló nő kék szemei vészjóslóan villantak Louis-ra, aki állta az erős pillantást, de szíve ettől függetlenül hevesen kezdett mellkasában dobogni. Taylor meg sem moccant, még ha az elmúlt napokban minden vágya volt az, hogy magához ölelhesse Louis-t. Most már nem akarta. Louis engedte, hogy becsapódjon mögötte a súlyos ajtó, visszhangja pedig tova szállt az emeletre. Lassú, megfontolt léptekkel sétált oda Taylor-hoz, aki balta arccal nézte, amint Louis megáll a pult előtt.

- Szia. - köszönt Louis, hangja rideg volt és idegen.

- Meg lett az elveszett bárányka. - mondta Taylor, hangjában csalódottság és némi gúny volt érzékelhető.

- Beck itt van? - tért Louis egyből a lényegre, és fogalma sem volt róla, hogy mégis mi az a burok, amit hirtelen felhúzott maga köré, mi miatt az összes érzése tompa lett Taylor felé. Ezt is Harry tette volna vele?

- Itt. Idehívom neked. - lépett ki a pult mögül Taylor.

- Várj! - szólt utána Louis, mire Taylor talpát erősen súrolva a poros szőnyegen, megfordult.

- Parancsolj, Louis. Mit szeretnél? - pislogott párat a nő, kezeit nadrágja zsebébe süllyesztve. Louis igyekezett pár másodperc alatt átgondolni, de igazából semmi szükség nem volt rá, mert már számtalanszor megtette, még Harry dúdolva főzött, ő pedig körülötte sürgött-forgott. Most már pontosan tudta, hogy mit akar mondani.

- Ne keress többet. - köszörülte meg torkát, még ha hangja egyébként is olyan volt, akár a legdrágább selyem szakadó hangja a mesteri fokon képzett szabó keze alatt. - Ne kutass utánam, ne beszélj rólam másoknak, ne is forduljon meg a fejedben a nevem. Volt egy múltunk és egy jelenünk. Minden szép és jó volt, de a jövőre nem mindig vonatkozik az ami volt és ami van. Mindig is készültél erre. Ez egy hotel, mi pedig idegenek. Minket csak ez köt össze. Nem sajnálom ezt a döntést, Taylor. Keress magadnak mást. Egy igazi legjobb barátot. Egykor nekem is fontos volt az, ami köztünk volt, de végül kinyitottam a szemem és megláttam az igazságot. Nem vagyok melléd való, hiszen minden tettemben a kivetnivalót látod. Nem az én dolgom innentől kezdve, hogy mit csinálsz vagy hogy hogyan alakítod az életed. Én egyedül arra kérlek, hogy az enyémben ne kutakodj. - Taylor bólintott egyet, akár egy robot, aki tudomásul vette az új programkódot. - Hívd ide Beck-et.

***

Ahogyan Beck Louis nyomában elhagyta a hotelt, Taylor visszament a pult mögé, és helyet foglalt az ott lévő széken. Arcára ráfagyott a mosoly, ahogyan odébb tett pár papírt, és ahogy nyúlt odébb, kézfejével fellökte a tintásüveget. Összefogott hajából pár tincs most már az arcába hullott, légzése szabálytalan ritmust vett fel.

- A rohadt életbe már! - mondta halkan, de el tudta volna ordítani magát. Ameddig Louis beszélt, addig Taylor visszatartott mindent, és most hogy egyedül volt, pontosan nem is tudta, hogy mit érez. Haragszik? Dühös? Szomorú? Legszívesebben kiabálni kezdett volna, miközben bömbölve a földhöz vágja a telefont, a tűzőgépet majd végül saját magát is, hogy aztán búgócsigaként, a padlót ütlegelve forogjon rajta. De Taylor csak ült ott és bámult maga előtt egy pontot az asztalon, a tehetetlenség érzése pedig, mi csúszómászóként kúszott fel gerince mentén, frusztráló, kellemet érzést váltott ki belőle. Fizikailag fájt neki, hogy nem tudott mit tenni és vérszemet kapott attól, ahogy ennek az egésznek az okozójára gondolt.