35

286 23 0
                                    

Mint ahogy arra számítani lehetett, San még azután sem írt rám, hogy elkezdődött a nyári szünet. Pedig már két hét eltelt. Nos, rendben. Én elfogadom, ha nélkülem akar lenni a nyáron. Amúgy is van most jobb dolgom, nála. Mint például a régi barátomat meglátogatni a gyógyintézetben. Ma kaptam egy üzenetet az öccsétől, hogy be lehet menni hozzá, így én azonnal el is indultam. Kíváncsi vagyok, hogy mennyit változott azóta.

Az intézetbe beérve megkérdeztem, hogy merre találom, mire egy nővér oda is kísért egy ajtóhoz, amin a 46-os szám szerepelt. Figyelmeztetett, hogy legyek vele türelmes, majd el is tűnt.
Bekopogtam az ajtón, majd óvatosan benyitottam. A szobában sötét volt, hiszen a redőnyök le voltak húzva. Azonban mivel lyukacsosak voltak, így némi napfény bejutott a szobába, ezzel egy kellemes hangulatot átadva. Bár mikor megpillantottam a szemben lévő falon egy óriási pókot ábrázoló festményt, az kissé kikészített. Mármint nem a falra volt felszögelve a festmény, hanem maga a fal volt az.

- Hongjoong? - csuktam be magam mögött az ajtót, és beljebb mentem. A többi fal is tele volt festve mindenféle nyomasztó és elkeserítő dologgal a padlóval együtt, de nem szóltam semmit.

- Hehe~ Honnan ismerik az idegenek Hongiet~? - takarta be hirtelen a szemem valaki hátulról. A hangja rekedtes volt, és eléggé idegen. De biztos voltam benne, hogy ő az. Megfogtam a kezeit, és szembe fordultam vele.

Az arca... Borzalmasan sovány volt. A haja kócos, pár helyen pedig összeragadt a kék festéktől, ami ott díszelgett a jobb kezén is rászáradva. Egy bő póló és nadrág takarta a testét. Mindkettő fehér, viszont azok is össze voltak kenve mindenfélével. A szemei beesettek voltak, az ajkai ki voltak száradva, a nyakán pedig kaparás nyomok és lila foltok. A foltok pontosan tudom, hogy honnan vannak. Még középiskolában is csinálta, ha nem figyeltem rá. Egyszerűen fojtogatni kezdte magát, amíg el nem ájult, és ezt mind olyan erősen, hogy aztán a bőrén is meglátszott. De miért nincs itt vele senki, ha még mindig ilyen? Kéne valaki, aki figyel rá.

- Emlékszel még rám? - kulcsoltam össze a kezünket. Ezt régen sokat csináltam vele, mert azt mondta megnyugtatja. Most viszont elhúzta a kezét.

- Hm? Nem. - vont vállat. - Hongie csak az öccsére emlékszik... Tegnap volt itt a nővel. Azt mondta az anyám. Heh... Heheh, nem ismertem fel! - nevetett egy kicsit, majd hirtelen csak csendbe maradt, és rám meredt. - Te túl fiatal vagy apának.

- Az apád már meghalt. Régen. Én Seonghwa vagyok. A gimiben legjobb barátok voltunk... - mondtam, miközben ő odament a sarokban lévő festőállványhoz, ami mellett egy kisebb kupac papír, vászon meg mindenféle művészi cucc volt. Egy kicsit turkált köztünk, majd felém mutatott egy képet. Kék színeket használt benne egy kis feketével vegyítve.

- Tegnap csinálta Hongie... Mert látta őt, mikor becsukta a szemét. Heh... Heheh, hát hasonlítasz rá! - mosolyodott el szélesen. Konkrétan az én arcomat festette le.
Odamentem hozzá, és kivettem a kezéből a képet, amit aztán leraktam a földre.

- Azt mondták, hogy kivihetlek téged egy kis sétára, vagy valami. Nem jössz ki? Nem jó, ha ilyen sötétben vagy mindig.

- Hongie nem ismer... Nem szabad idegenekkel menni sehova. - rázta meg a fejét.

- Nem vagyok idegen. Régen tényleg a legjobb barátod voltam. Nem muszáj elhinned, megértem hogy nem emlékszel semmire, csak bízz bennem. Nem bántalak. - mondtam, amin egy kis ideig úgy tűnt gondolkozik, majd egyszercsak könnyek gyűltek a szemében. - Rosszat mondtam?

- Meg... Meg akarok halni. Heh... Heheh... Hm... - törölte le a könnyeit. - Nem akarok élni, de nem értik és kényszerítenek arra, hogy éljek. Nem akarok élni! Miért nem érted meg te sem?! - kérdezte mérgesen, miközben a nyakát kapargatta. Tehát ezért sebes.

- Kérlek nyugodj meg. - fogtam meg a kezeit. - Nem kényszerítelek semmire. Én szeretlek téged, oké? Nem akarok rosszat. Hidd el, hogy egy kis friss levegő jót tenne.

- Jó. - bólintott, és elindult az ajtó felé. - Hongie bízik az idegenben, mert csillognak a szemei... - ment ki az ajtón, szóval rohanhattam utána, nehogy eltűnjön. - Hongienak vannak vásárlói... Mert Hongie festményei tetszenek az embereknek. Heheh, fura világ. Miért tetszik nekik az öngyilkosság? Heh... Hiszen nekem is tetszik... - motyogta, miközben kimentünk az intézet udvarára.

Az biztos, hogy Hongjoong teljesen bolond, és hogy két személyisége van. Mikor normálisan beszél, hogy ő maga Hongjoong, az a normális énje. Ő meg akar halni. A második énje az, mikor e/3-ben beszél magáról. Ő próbál vigyázni Hongjoongra, hogy ne ölje meg magát. Ez a személyisége készíti a festményeket, hogy lenyugtassa saját magát. Elképzelni sem tudom, hogy milyen nehéz lehet így élni.

Vagy egy héten keresztül folyamatosan meglátogattam, és vele töltöttem az időmet. Esküszöm, mintha egy kicsit jobban lenne az első találkozásunk óta. Még mindig folyamatosan váltogatja a személyiségeit, de nem mondogatja, hogy meg akar halni. Legalábbis nem olyan sokszor. Ezek mellett még tömérdek gyógyszert kezdtek el vele szedetni az orvosok, ami miatt nem kapargatja a nyakát.

De úgy őszintén, majdnem tíz évig volt itt. Mi a franc történt addig? Nem javult az állapota, hanem rosszabbodott! Erre vártam tíz évig? Hogy lássam mégjobban szenvedni? Szerintem azzal mindenki jobban járna, ha a kezembe venném a dolgot... Fogadjunk, hogy pszichológus se látta még amióta itt van. Szar ez az intézet. Viszont akárhányszor rákérdeztem hogy pontosan mit csináltak vele az alatt a tíz év alatt, sosem adott normális választ.

𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜  •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓Where stories live. Discover now