Fognyomok (Supernatural 18+)

17. fejezet

A harmadik ilyen kávéfőzőre ébredős reggelen látom Samen, hogy mondani akar valamit, ám úgy dönt, inkább csak lapít, és a bögréjébe temetkezik. Ami azt jelenti, fontos dolog nyomasztja, csak nem tudja, hogy mondja el nekem anélkül, hogy megbántana. Azaz több, mint valószínű, hogy Walkerrel kapcsolatos. Nem hittem, hogy ilyen hamar eljön ez a pillanat. Vajon milyen mélységekben van tisztában azzal, ami a háta mögött folyik? Már a gondolat is  rémisztő, hogy beszélnem kell róla vele, de az legalább egy igen jó előjel, hogy nem rohant el mindent hátrahagyva úgy, hogy rám, vagy jelen esetben inkább ránk se kelljen néznie többet.

- Ki vele… - morgom a kávémba, mire csak összeráncolja a homlokát, de hosszú másodpercekig nem szólal meg. - Tudom, hogy mondani akarsz valamit, de nem tudod, hogyan mondd, szóval mi lenne, ha a legegyszerűbb verziót választanánk? Kertelés vagy szépítgetés nélkül, csak mondd - húzom fel a szemöldököm fesztelenül, de legbelül valójában rettegve várom az elkerülhetetlent.

- Meddig akarod még babusgatni? - kérdi meg végül egészen mély hangon, és közben felém sem néz. Egyértelmű, hogy zavarban van, és nehezére esik feltenni egy olyan kérdést, ami érzéketlenségre vall. Az inkább az én reszortom. - Az első nap érthető volt. Elhiszem, hogy a temetés után is szüksége volt valakire. De ez már zsinórban a harmadik éjjel, amit a szobájában töltesz, és vigyázol rá, mint valami gyerekre, aki fél egyedül a sötétben…

Felsóhajtok, és a meglepettségtől tátva marad a szám is. Pislogni is elfelejtek, csak mereven bámulom az arcát, és óriási megkönnyebbülést érzek, amiért talán mégis kaptam egy kis haladékot, mielőtt utolér a végzetem. Ő viszont teljesen félreérti a reakcióm.

- Bocs, nem ilyen kemény szavakkal kellett volna - szabadkozik, és elhúzza a szája sarkát. - Tudom, hogy nagyon durva, ami történt vele, és…

- Ne - szólok közbe, és az alkarjára simítom a kezem. - Értem. És én mondtam, hogy ne kozmetikázd - bólintok, és hagyok magamnak egy mély sóhajnyi időt, mielőtt megpróbálok felelni. - Nagyon… közel kerültünk egymáshoz - kezdem óvatosan. - Nem most, már legutóbb - teszem hozzá sietve, hogy még véletlenül se ezekre az éjszakákra értse.

- Tudom - feleli halkan, és bólintva nyel egyet, de mereven rám szegezett tekintettel várja a magyarázatom többi részét.

- Úgy érzem, szüksége van rám. De lehet igazság abban is, amit mondasz, nem csodálkoznék rajta, ha a történtek után egy darabig tényleg félne a sötétben - vonok vállat, és ironikusan felhorkanok. Aztán néhány másodperc múlva komor arccal folytatom, mert ezt most nem viccelhetem el. - Tudom, hogy neked is szükséged van rám, te pedig pontosan tudod, hogy sosem szorítanálak háttérbe senki miatt. Remélem, nem érzed így. Ha találsz egy ügyet, veled megyek. Aztán talán újra visszajövök pár napra. Nem akarom magára hagyni. Meglátjuk, hogy alakul, oké, Sammy?

Némán bólogat, és egy pillanatra a kézfejemre teszi a tenyerét, hogy a támogatásáról biztosítson. A beszélgetésünk tárgya pedig épp ebben a pillanatban toppan be a konyhába, és ahogy hátrasandítok látom, amint azonnal a Sam karján fekvő kezemre siklik a tekintete.

Hátrébb húzódok, Walker pedig mögém lép, birtoklón a felkarjaimra markol, és egy rekedt jó reggelt kíséretében egy futó másodpercre hátulról a vállamat is megszorítja, mielőtt áthajol felette.

- Van még kávé? - kérdi kedélyesen, mintha nem készülne a féltékenységtől épp felrobbanni. Szinte érzem a pattogó szikrákat a levegőben.

- Szerintem nincs. Sam egy vödörrel szokott inni futás előtt - nevetek fel, és átnyújtom az én fél bögre feketémet neki, ezzel együtt pedig kilépek a jelenleg kissé kényelmetlennek érződő testközelségéből. - Tessék. Csinálok újat.