12. fejezet

382 34 4
                                    

Mivel függönyök nincsenek, az arcomba tűző kora reggeli nap sugaraira ébredek. Hunyorogva fordulok a körém fonódó meleg test felé, ő pedig egy fáradt mosollyal és egy aprócska szájra puszival köszönt. Annyira ismeretlen ez az érzés, ritkán volt részem benne életem során, de úgy érzem, nagyon hamar hozzá tudnék szokni. Talán ha a föld összes szörnye a másvilágon lesz bezárva, és nem lohol a nyakamban megállás nélkül a világvége, még lehet rá esélyem. A válla köré fonom a karom, és a mellkasomra húzom a fejét, majd nekiállok a haját birizgálni, amitől újra dorombolni kezd. Szeretem ezt a hangot. Szeretek a tincsei közt matatni. És szeretem a teste melegét is magam körül. A finom érintéseit... De be kell vallanom magamnak, a durvábbakat is legalább annyira. Alig telt el néhány nap, és érzem, hogy már most túl mélyen vagyok benne. Belegondolni sem merek, mi lesz velem, ha még pár napot itt töltök.

- Miért vagy itt? - cirógatja az oldalamat finoman, és valahogy érzem, hogy most nem arra kíváncsi, miért dugom megállás nélkül huszonnégy órája, annak ellenére, hogy az első után közöltem vele, sosincs ismétlés. Huszonnégy órája! Uram atyám. Negyvennyolc órája ismerem...

- Belerángattalak, nem hagyhatlak magadra. Többet senki sem fog miattam meghalni, ha tehetek ellene - felelem komoran a plafon felé irányítva a tekintetem.

- Ezt úgy mondod, mintha sokan haltak volna már meg miattad - könyököl fel, és a szemembe néz. Én csak fintorgok egyet, és a felvetést igazságként megerősítve megrántom a vállam. Ő azonban összevonja a szemöldökét, és határozottan megingatja a fejét. - A többiről nem mondhatok véleményt, de engem egyrészt nem te rángattál bele, másrészt gyakorlatilag megmentettél. Tudod jól, hogy nélküled is eljutottam volna a fészekhez Douggal, és esélyünk sem lett volna ellenük. Csak veled volt esélyünk.

- Igaz - horkanok fel. - Megmentettek egy pocsolyából, cserébe belelöktelek az óceánba. Szép mentés.

- Mindig ezt csinálod? Magadat okolod mindenért? - kérdi fejcsóválva.

- Azt hiszem - vonok vállat. - De általában meg is van rá az okom. Ha én nem vagyok, az alvilág valószínűleg a létezésedről sem tudna. Nem lennél akkora veszélyben.

- Elismerem, ha ez kell. Ha te nem lennél, talán ez a Crowley nem tudna rólam. Nem lennék veszélyben - bólint, aztán kioktatón felhúzza a szemöldökét. - De cserébe halott lennék. Vagy vámpír. Szóval állj le az önmarcangolással - támasztja az állát a mellkasomra, és úgy néz fel rám az ellenállhatatlan, de most nagyon is elszántan csillogó szemeivel.

- Mindig ilyen önfejű vagy? - mosolyodok el, ő pedig a lábaimra csúsztatja a combját, és lassan az egész testével felkúszik rám.

- Többnyire... - bólint, és ráhajol a számra.

Nem tudom, miért élvezem ezt ennyire. Miért nem elég már belőle. Az egyik kezemmel a fenekébe markolok, ahogy az ágyékunkat összepréselem, a másikkal pedig a hajába túrok, hogy a száját tehessem a magamévá minél hevesebben. Nem tudok eleget kapni a nyelve finom érintéséből, és a kis hangokból, amiket nevetséges apróságokkal csikarok ki belőle könnyedén. Máris a függője lettem, és hiába érzem mennyire veszélyes ez a játék, amibe belekezdtem, képtelen vagyok abbahagyni.

- Ugye tudod, hogy nem csinálhatjuk ezt egész nap? - motyogom a szájába. - Megbeszéltük, hogy maradok. Mint a kiképzőtiszted - vigyorodok el.

- Nem egész nap - bújik a nyakamba. - Csak egy félórát most - csókolja végig a kulcscsontom. - Aztán egy kicsit ebéd után... délután... meg este... és talán még éjjel is - sorolja, és minden eltervezett szeretkezést megpecsétel a nyakam különböző pontjain hagyott puha csókkal.

Fognyomok (Supernatural 18+)Where stories live. Discover now