𝐌𝐞𝐧𝐞𝐝𝐞́𝐤 || 𝐋𝐚𝐧𝐝𝐨 𝐍𝐨𝐫𝐫𝐢𝐬 ||

tizenkilenc

2021. 08.08. Vasárnap

-Annyira örülök, hogy te is eltudtál jönni. -ölelt magához Carlos. Nem ismertük egymást olyan jól a spanyol pilótával, de mégis úgy bánt velem, mintha ezer éve barátok lennénk.

-Köszönöm a meghívást. -mosolyogtam rá kedvesen. Nem tudtam elég hálás lenni azért, hogy engem is meghívott erre az egy hétre. Jogosan mondhatná azt, hogy semmi keresni valóm nincsen közöttük, ennek ellenére mégis úgy kezelt, mintha a társaságuk tényleges tagja lennék.

-Ez csak természetes. -mosolygott vissza majd ismét Lando irányába fordította tekintetét. -És te meddig akarsz még ott állni? -dobta oda kérdését a fiúnak, aki egy lépéssel távolabb állt Carlostól, mint én. Türelmesen megvárta, míg a spanyol barátja engem üdvözöl elsőként.

-Várom, hogy behívj. -felelte fülig érő mosollyal.

-Mintha nem lettél volna itt már párszor. -forgatta meg a szemét Carlos majd elindult befelé a hatalmas nyaralóba.

-A többiek később jönnek. -folytatta -Charlesék gépe 11 fele száll le, Pierréké pedig fél órával Charleséké után. George csak holnap jön. -sorolta a többi meghívott érkezését.

-Kimenjek veled értük? -kérdezett vissza Lando.

-Nem kell. Nem férnénk be a kocsiba, és amúgy sem kéne Liát egyedül hagynod. -mutatott az irányomba.

-Nem állt szándékomba. -mentette ki magát a kialakult helyzetből.

-Ha te mondod. -tartotta fel Carlos védekezés képpen a kezeit. -Menjetek, pakoljatok le, azután pedig együnk valamit. -terelt minket az emelet felé.

Lando az én bőröndömet is felkapva indult felfelé a széles lépcsőn. Némán követtem őt az általa kiválasztott szobába. A szoba egy tipikus vendégszobához volt hasonló. Ágyon, éjjeli szekrényeken és egy hatalmas gardróbszekrényen kívül nem is tartalmazott mást a kellemes bézs színű helység.

-Melyik oldalt alszol? -kérdezte Lando miközben az ágy elé helyezte bőröndjeinket.

-Jobb. -feleltem szinte gondolkodás nélkül. Landonak igaza volt. Ezalatt az egy hét alatt tényleg van lehetőségünk arra, hogy az éjszakát közel töltsük egymáshoz. Akaratlanul is bevillant az agyamba a kép, amitől az arcom érezhetően is pirosabb lett.

-Minden oké? -kérdezte Lando.

-Persze, csak melegem van. -próbáltam magamat menteni. Nem tudom, hogy elhitte-e vagy sem, de nem kérdezett vissza.

Néma csöndben pakolásztunk mind a ketten. Felváltva tettük be a ruháinkat a hatalmas szekrénybe. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Az egymás mellé pakolt ruhák ismét rádöbbentettek arra, hogy az életem pozitív irányba halad. Egyre több olyan apró öröm ért az életemben, amely nem csak az arcomat, de a szívemet is megmelengette. És minden Landonak volt köszönhető. A barátságával kimentett engem a gödörből és fényt hozott az életembe. Olyan erősségűt, amit még soha nem volt alkalmam megtapasztalni. Csak akkor vettem észre, hogy az érzelmeim eluralkodtak rajtam, amikor az első apró könnycsepp legördült a bal orcámon.

-Mi a baj? -aggódva kapta rám a tekintetét.

-Semmi. -feleltem halkan. Most az egyszer tényleg úgy éreztem, hogy nincsen semmi baj.

-Látom, hogy sírsz Lia. Gyere ide. -tárta ki a karjait és egymáshoz közeledve egyszerre forrtunk össze. Némán fúrtam az arcomat a vállába. Éreztem, ahogy szemeim alatt átázik a pólója, de látszólag egyikünket sem zavarta.