𝐌𝐞𝐧𝐞𝐝𝐞́𝐤 || 𝐋𝐚𝐧𝐝𝐨 𝐍𝐨𝐫𝐫𝐢𝐬 ||

tizenöt

2021. 07.04. Vasárnap

A Landonak tett ígéretem miatt jelenleg a spielbebergi pálya VIP szekciójában állok és várom, hogy elkezdődjön az idei második osztrák nagydíj. A 20 pilóta már elindult a felvezető körre, ám a rajtrácson még egyikük sem foglalta el az időmérőn megszerzett helyét.

Landonak köszönhetően teljesen tiszta kilátással nézhetem a rajtrács első sorait ugyanis a brit pilóta a második rajtkockából indul Max Verstappen mellől. Fél perc múlva arra leszek figyelmes, hogy ismét felbőg valamennyi autó hangja, a hasamban lévő görcs pedig egyre csak nagyobbra növekszik.

Kétség sem fér ahhoz, hogy most már teljesen máshogy állok a VIP szekcióban, mint Monacoban. Akkor nem érdekelt az egész versenyzés, szimplán csak a családom miatt mentem bele abba az őrült hétvégébe.

És most, 2 hónappal később, azért állok itt, hogy első számú szurkolója legyek Lando Norrisnak. Én sem tudom pontosan, hogy hogy alakultak így a dolgok, de mára már egyértelműen aggódtam a fiú miatt. Egy rosszul elkapott kanyar és már meg is történt a baj. Féltettem a fiút ettől a fajta élettől, ami számára a világot jelentette.

Egy percen belül a lámpák kialudtak és pillanatokon belül mind a húszan eltűntek az egyes kanyarban. Izgultam a fiú miatt, hiszen én is annak örültem volna a legjobban, hogyha a verseny végén Lando a dobogó valamelyik fokára állhat, ám ennek hatalmas ára van. Jól össze kell rakni az egész futamot és teljes mértékben csak erre kell koncentrálnia.

Ahogy teltek a körök az idegességem egyre csak nőtt. A 40. körnél járhattak, amikorra a pánikom akkorára nőtt, hogy muszáj volt ellépnem a korláttól. Utáltam ezt az érzést. Félelem, aggódás, pánik. Nem tudtam tehetetlenül a korlátnál állni és várni, hogy egy-egy balesetnél végre felismerhessem a pilótát. Minden egyes alkalommal elkapott az aggodalom és a torkomban dobogó szívemmel reménykedtem, hogy ne Lando legyen az, akivel bármi szerencsétlenség történik.

-Jól vagy? -lépett oda hozzám egy barna hajú vékony lány. Az ujjaimat tördelve próbáltam nyugtatni magamat.

-Persze. -mosolyogtam egy aprót és próbáltam normalizálni a szapora légzésemet.

-Hozzak esetleg vizet? -a tekintetében aggódás tükröződött.

-Azt megköszönném. -a lány egy apró bólintás után elment én pedig ismét az ujjaimat tördeltem.

-Tessék. -nyújtott át egy kis üveges vizet.

-Köszönöm. -sietve letekertem a kupakot és nagyokat kortyoltam a hideg vízből.

-Jobb már? 

-Igen egy kicsit. -mosolyogtam halványan és visszatekertem a picike kupakot.

-Egyébként Charlotte vagyok. -nyújtotta a kezét, amit el is fogadtam szinte azonnal.

-Lia –mutatkoztam be én is. 

-Kivel jöttél? Nem láttalak még itt. -kérdése egyáltalán nem volt tolakodó.

-Egyedül igazából. -vontam meg a vállamat. Nem tudtam, hogy beavassam-e, hogy pontosan ki miatt is vagyok itt. -És te? -kérdeztem vissza.

-Charles barátnője vagyok. -mutatott a Ferrari konténerek irányába.

-Bocsánat, hogy így letámadlak ezzel, de te ezt, hogy bírod? Nem aggódsz érte? 

-Megszoktam a hónapok alatt. Charles tudja, hogy mit csinál. Az elején nekem is rettentő megterhelő volt, de nem véletlenül ül a Ferrariban. Tudta, hogy mit, hogy kell.