Szjg Másképp

szeptember 13., hétfő

Na szóval. Kezdem a legelején.
Pénteken kihagytam a sulit, és délbe anyu komolyan elvitt pszichiátriára. Szépen bepakoltam mondjuk, vittem pizsit, meg ezt azt (dugikaja). Egyedül voltam a szobámban, egészen vasárnapig, akkor bekerült valami csaj. Róla annyit, hogy egyébként nagyon aranyos, de bevallom a vele eltöltött két órában kissé frusztráltan éreztem magam és meg is ijedtem. Horror sztorikat mesélt. Még a szőr is felállt a hátamon, nem merem leírni. Brrrr.
Tehát a pénteki beszélgetés. Kettőkor bementem, vittem magammal takarót, párnát, meg egy kis nasit is. Fekete kapucni volt a fejemen, a szőke hajamat pedig kiengedtem.
- Minek ennyi cucc? - kérdezte tőlem egy fiatal, aranyos szőke hajú nő. Regina. A neve Regina.
- Egy ideig itt leszünk - mosolyodtam el, és levágtam magam a kanapéra. Csendben néztem rá, majd elkezdtem nézelődni a szobában. Otthonosnak tűnt. Pár perc csend után megszólalt.
- Mire vársz? Miért vagy itt? - érdeklődött kedvesen, mire leesett.
- Ó! Tényleg - jutott eszembe, majd elkezdtem beszélni. Vagy három órát bent voltam, mire megállapította, hogy sokat beszélek. Nem, viccelek, nem ezt mondta. Azt, hogy egyébként semmi bajom, csak fáj. A lelkem. Hiányzik az életemből (Cortez), és felesleges stressz szindrómába vagyok emiatt. Vagy mit tudom én, mit mondott, mert amúgy nem értek ezekhez a szakkifejezésekhez. Köszi, ezt eddig is tudtam. Mármint hogy hiányzik. Egyébként adott egy részletes elemzést is (szombaton, a következő 4 óra után), de őszintén, alig értettem belőle valamit. Úgyhogy elmagyarázta mégegyszer, magyarul. Lényeg, a lényeg, hogy soha többet nem akarok erről a hétvégéről beszélni és írni sem. És a diagnózist sem akarom leírni. Annyi elég, hogy gyógyszert kell szednem. Kettőt is. Csodás, ez hiányzott az életemből. Ja, nem. De hát ez van.
A telefonomhoz sem nyúltam hozzá (elvették, szombaton visszakaptam 10 percre, de nem akartam ránézni se), majd mikor visszakaptam és hazamehettem egyből Virághoz indultam. Tőle megyek suliba. Holnap is. Aztán nem tudom. Még kitalálom. De nem felejtem el egy hamar ezt a dolgot anyutól.
- Drága, friss, pszichiátria-mentes világ - mondtam, mikor beléptem Virágék lakásába. Virágnak meséltem ezt azt, amit leírtam, de a részletekbe nem mentem bele. Nem akartam. És ő ezt elfogadta. Virághoz nem sokkal később beugrott Ricsi, mert tudni akarta, mi van velem. Virág meg elmondta neki. Majd elmentünk a plázába, vettünk pár új ruhát (gyógyír a lelkemnek a vásárlás), bőrnadrágot (leggings) ami egyébként tök jól áll, Virág szerint, meg szerintem se rossz. Aztán vettem még egy egy derékig érő cipzáros pulcsit, meg... meg egy mekit. Kellett az nekem. Apu pedig a vásárlás kellős közepén felhívott.
- Szia, Reni? Merre vagy? Mert tudom, hogy nem akarsz hazajönni, és gondolom máshol alszol, mint régebben. Adnék egy kis pénzt, hogy legyen. Tudod. - magyarázta, mire elmosolyodtam. Hát, igen. Egyszer hozzá menekültem.
- A plázába vagyok és ma meg holnap Virágnál alszok.
- Várj meg ott, mert engem anyád elküldött boltba.
- Okés. Szia apu - tettem le.
Beszélgettem apuval, és megérti a helyzetem, de azért anyut is védte. Nyilván. Meg ha már ott volt, ő is mekizett egyet. Hihi.

Reggel felkeltünk, és nekiálltunk egy villás reggeli elkészítéséhez. Igazából virslit ettünk, nem volt az olyan svédasztalos reggeli, de én így hívtam.
Felvettem az új bőrgatyámat, meg hozzá az új pulcsimat, és egy gyors sminkelés után elindultunk suliba. Kellemes idő volt, viszont azért először kirázott a hideg. Sütött már a nap, viszont fújdogált a szél, és volt jó pár felhő az égen. A sulihoz odaérve már az egész társaságunk ott álldogált, és hangosan beszélgetve, nevetve szórakoztak a korai órákban.
- Jó reggelt! - léptünk oda jókedvűen. Virággal készülődés közben idióta zenéket hallgattunk, és tánciktunk, plusz rengeteget hülyültünk, szóval feldobódtam.
- Ren! - vigyorgott rám Ricsi, miután látta rajtam, hogy annyira nem viselt meg a hétvége. Aha, gondolja. Igazából majdnem eret vágtam (azért nem, ez vicc), de ja, nem viselt meg. Virágot fél kézzel átkarolta, és nyomott egy puszit a homlokára. Kinga keresztbetett karral fürkészett a napszemüvege mögül, majd miután megbizonyosodott, hogy nem estem szét teljesen, elégedetten bólintott. A többiek nem tudtak a hétvégémről, viszont nem terveztem híresztelni.
- Reni, mit csináltál hétvégen? Többször is kerestelek, de nem válaszoltál - kért számon Dave, mire elhúztam a szám. Ricsi és Virág behúzott nyakkal figyeltek, hogy miként reagálok erre. A tekintetemmel Kingát kerestem, aki egy aprót bólintott.
- Ja, én is írtam neked. Már azt hittem, valami rosszat tettem - szomorodott el Zsolti.
- Én is kerestelek - nézett rám Macu.
- Mond el, Ren - bólintott Ricsi bíztatva.
- Ricsi tudja? - ámult el Zsolti csalódottan.
- Én is. Meg Kinga - válaszolt Virág. - Mond Reni, tényleg.
Mindenki a válaszomra várt, mire ásítottam egyet, és vállat vonva így feleltem.
- Anyám úgy gondolta, kijár nekem egy wellnes hétvége az elmebetegek osztályán. Ezért nem válaszoltam - tártam szét a karom, mire értetlenül bámultak. - Pszichiátriára küldött.
Ekkor mindenkinek leesett, mire döbbenten meredtek rám. Elsőként Zsolti törte meg a csendet.
- Mi a halál. Miért? - érdeklődött aggódva, félve, hogy valami komoly pszichés gonddal állok szemben. Nos, mondhatjuk így is.
- Mert nem normális. Fogalmam sincs. Mostanában sokat idegeskedtem, úgyhogy közölte velem, hogy elég a cirkuszból, és a hétvégem ott töltöm. Egyébként kaptam egy szobatársat, másfél órát voltam vele, de elégge megijedtem tőle. A nyelvében volt egy vas, mikor én beszéltem hozzá, azzal szórakoztatta magát. Nyelv piercing. Brr - számoltam be, és visszagondolva kirázott a hideg.
-  Mi a.... és mi lett? Mit mondtak? - kérdezte Dave még mindig sokkos állapotban.
- Hogy kettyós vagyok - vágtam rá egyből, a célból, hogy oldom a hangulatot, ami sikerült, mert mindenki felröhögött. - Semmit. Az mindegy. De nincs komoly bajom, gyógyszert adtak. Nem akartam elrontani ezt a reggelt, szóval kérlek, folytassátok, ahol abbahagytátok, mert ez kicsit kellemetlen. Nem gond, örülnék neki, mert ez így nekem is egyszerűbb lenne.
- Jó... De tudod, hogy ránk mindig számíthatsz. - beszélt Zsolti az egész csapat nevében, mire megenyhült arccal mosolyodtam el.
- Tudom.
Beállt a csend, szóval gondoltam hozok valami témát.
- Jól hallottam, hogy a suliból valaki " szétütött" egy kilencedikes kölyköt? - néztem körbe. Mert ha van, aki  ezt biztos tudja, az Kinga. Meg általában a többiek is tisztában vannak a hírekkel, csak én vagyok lemaradva mindig.
- Aha. Fecót - zárta rövidre Ricsi. Egy "bővebben?" pillantással néztem körbe.
- Este, illuminált állapotban kezdett el kötekedni a kisgyerek - kezdte Kinga mesélni a történetet, én meg azon gondolkoztam, hogy miért kisgyerekezzük le. Annyira már nem kicsi. Na mindegy. - Érted? A tojáshéj még a seggén. Bepofázott egy hajléktalannak látszó férfinek, aki bepipult, úgyhogy átrendezte a kinézetét. Az egyik fogát úgy pótolták, plusz úgy számolt be az esetről, hogy a gyomra felkúszott az agyáig. Ennyi - vont vállat, mire unottan meredtem magam elé.
- Édes Isten. Kár, hogy nem engem vertek meg, mert akkor ő mehetett volna a pszichó kezelésre - panaszkodtam, mire Kinga fejét rázva fejezte ki a nemtetszését.
- Hülye - szaladt ki Zsolti száján.
- Jó, na, vicc volt. A kölyök jött suliba? - érdeklődtem, Ricsi pedig válaszként megcsóválta a fejét. A fiúk hülyéskedni kezdtek, ezáltal megtört a feszült csend, amiért én is kezdtem feloldódni. Bementünk a suliba, én a mosdó felé vettem az irányt Kingával és Virággal. Ki voltam. És ezt ők is tudták.
- Renáta... - kezdte Kinga, mire nekidöntöttem a fejem a csempének. Nem tudott mondani semmit. Most az egyszer jogosan voltam ki, szerinte. Azta.
- Teljesen ignorál. Most itt sincs... Felidegel, ráadásul ezt a hülye bogyót is be kell szednem. Kettőt. Mindkettőnek egy mellékhatása van; hízás. Undorító leszek - panaszkodtam, mire Kinga és Virág mérgesen nézett rám, ahogy beszedtem a két gyógybogyit.
- Renáta, ne idegesíts fel, kora reggel van. Mi az, hogy undorító? Tény és való, csinos vagy, nagyon. De szerintem, ha ettől a gyógyszertől esetleg felszedsz két dekát, max., nem leszel undorító. Az meg, hogy Cortez ignorál... Hát, tedd azt te is. De ha most itt is lett volna, nem hinném, hogy egyébként sokat hozzá tudott volna szólni a témához. Én is nehezen jutottam szóhoz, ezt vedd figyelembe. Fordított esetben? Mit mondanál a másiknak? Azt, esetleg, hogy sajnálom, meg a tipikus habisztikus dumák, amivel mindenki előáll. Ugyan már, Cortez nem ilyen. De ha szólsz neki... Biztosan meghallgat. Ne csináld a fesztivált emiatt. Ha írsz neki, vagy felhívod, tudod, hogy ott van neked. Ne szenvedj feleslegesen. - és mint mindig, Kinga monológja megint helyretett. Nagyjából.
- Oké, igazad van - ismertem el, mire elégedetten bólintott. Bementünk a terembe, és csendben, a helyemen ülve vártam Kardost. Magyar óra. Dupla.
Kissé szédülni kezdtem mondjuk, mert először szedtem be ezt a bogyót, és hát jó erős... Nem tudom mibe segít, de a lelkemre kötötték, hogy szedjem, mert elméletileg nem leszek tőle ideges. Aha. És ha nekem szükségem van az adrenalinra? Akkor mi van? Engem meg se kérdeztek.
Próbáltam belemélyedni a könyvembe, de nem ment, ezért elkezdtem zenét hallgatni, és elfeküdtem a padomon. Túl sok gondolat kavargott bennem, túl sok kimondatlan gondolat volt bennem, elég régóta, és ez kezd felemészteni. Ez lehet hülyeség, de mintha ez az érzés először kis helyet foglalt volna el, majd egyre jobban terjeszkedett szét. És ebben a bogyó semmit sem segít. Azért lehet ilyen könnyen belémtenni az órákon vagy napokon át tartó ideget, mivel ezek az érzések bennem vannak, a nyomás, a megfelelési vágy, amiért mindenkinek és mindennek, az összes elvárásnak megszeretnék felelni. Amíg ez bennem lesz, írhatnak fel felőlem sósavat is, se múlik el. Mondjuk a sósavtól lehet elmúlna. De akkor úgy az egész életem. Ezt az egész megfelelési kényszert amivel a doki is szembesített, valahol legmélyen belül mindig is tudtam, de akkor, ott, mintha arconcsapott volna. Izomból. És igazából mikor Cortezzel voltam együtt, akkor ez az egész erősödött, majd enyhült, kezdett elmúlni, mikor vége lett akkor pedig robbant. Dőlt, borult minden, amit eddig felépítettem, vagy inkább Cortez épített fel. Mivel nem én alakítottam igazából az önbizalmam, vagyis inkább az önképemet, hanem mások véleménye (leginkább Cortez) alapján ítéltem meg magam, azt gondoltam magamról is. Amit mások rólam. Nem azt, aki valójában voltam, aki vagyok mai napig. Ha szembe jön velem egy lány, és a semmiből azt mondja, hogy "ocsmány", én is úgy gondolom. Ha azt mondják "szép", azt annyira nem. Mert a negatívat a legegyszerűbb befogadni, a pozitívat a legnehezebb ELFOGADNI és elhinni. És amíg én saját magam nem vagyok erre képes, hogy szeressem azt aki vagyok, más hogy fogadjon el? Nagyon egyszerű engem megváltoztatni, mert konkrétan nem ismerem azt aki vagyok. Fogalmam sincs, hogy hol van az a lány, aki 3 éve voltam. Vagy 5. Tökmindegy, más lettem, ez egyértelmű. Arnold is nagy hatással volt rám, ahogyan Cortez is. Ez igaz Patrikra, Tibi bácsira, Virágra, Kingára... a szüleimre, a családomra, a barátaimra. De akiket kiemelnék, azok ők lennének. A hétvégen egy hatalmas nagy pofont kaptam. Sőt, kettőt. Egyet anyától (mármint nem fizikálisan). A másikat pedig a dokitól, aki ezeket mind hozzám vágta. Szembesültem a tényekkel, és azzal, hogy lehet, mentálisan valami mégsincs rendben. A sok stresszt régen anyának sikerült leginkább belém "építenie", ahogy azt már említettem. Nagyon szeretem anyukám, a másik felem, komolyan. Viszont amikor vannak ezek a hirtelen felindulásai, azokat nem tudom hova tenni. Miután elváltak nem volt egyszerű neki és nekem se, de a legtöbb szart rajtam vezette le, mert más nem maradt neki. Ez kihatott rám, de most nyilvánul meg a legjobban. Ennek régen is voltak következményei, természetesen nem a legjobbak. Egyszer bántottam magam, az tényleg régen volt, de egy trauma azzal kapcsolatban akkor bennem maradt, amiután már soha nem tudnám megtenni. Ha visszagondolok rá, rosszul leszek. Leírnám, de félek, hogy megint pánikrohamot kapok tőle. Na mindegy, ez az én naplóm, így hát papírra vetem. Életembe senkinek nem mondtam el, ezt komolyan soha, de egy volt osztálytársam előttem tette meg, jó mélyen... Mire feleszméltem már késő volt. Addigra megtörtént. Azután késre se bírtam nézni. A pszichiáter volt az első, akinek ezt mondtam. És ennyi. De mikor munkából ért mondjuk haza anya, ideges volt, azt rajtam vezette le néha. Én, mint egy ártatlan kis gyerek ezzel nem tudtam mit kezdeni. Mit csináltam volna? Semmit. Néha menekültem előle, magam elől, a szobámba. Magam elől mostanáig menekülök, csak már nem tudom hova. Meg kell tanulnom elfogadni és szeretni magam, különben örökké így fogok élni. Nem építhetem egy emberre az önbizalmamat, különben össze fog esni. Illetve de. Saját magamra kell alapoznom, és onnan felépíteni. Csak hogyan? Ezt a kérdést nem tehetem fel csak úgy bárkinek, hiszen nem vagyunk egyformák, nekem kell tudnom, ezt hogy és miként kell csinálnom.  Ehhez szükséges az, hogy ismerjem önmagam. Önmagam megismerésére is csak magamra támaszkodhatok, mert hiába próbálsz segítséget kérni, ha egy teljesen más képet ad rólad az, akitől segítséget kérsz, ha az nem te vagy. Mert lehet, ő azt akarja, te olyan legyél, nem az, aki valójában vagy. Magamon áll az egész, nem máson. Erősnek kell lennem, ehhez tényleg. Meg kell tennem magamért, és a barátaimért. Leginkább magamért.