Lola May levelei

24.

LolaMay: Poppy, itt vagy?
LolaMay: Fontos.
LolaMay: Kérlek, amint ezt olvasod, írj vissza.

***

Poppy: Hellóka, most láttam, hogy írtál.
Poppy: Mi a helyzet?
Poppy: Haragszol még rám?
LolaMay: Sosem haragudtam.
LolaMay: Felhívhatlak?
Poppy: Édesem, sajnos most nem tudok meglógni.
Poppy: Éppen kaja idő van, és náluk ez valami szent rituálé.
Poppy: Mostoha mami úgy bánik velem, mintha én is kölyök lennék.
Poppy: Ki kellett öltöznöm az evéshez, szoknyát viselek, Lola May. Én! Szoknyát!
Poppy: Most is úgy írok, hogy ne vegyék észre, az asztal alatt, mint a suliban az órákon.
Poppy: Esetleg ha majd befejeztük felhívhatlak.
LolaMay: Akkor leírom most, muszáj, Poppy.
Poppy: Valami baj van?
Poppy: Nem nevettél a poénon.
Poppy: Most már kezdek félni, a frászt hozod rám.
LolaMay: Nem, minden oké.
LolaMay: Találkoztam Matt-tel.
LolaMay: Ma délután.
Poppy: Mi mi mi mi a jó fene????????????
LolaMay: Szeretném, ha meghallgatnál, és utána ítélkeznél, jó?
Poppy: Miiiiii?
LolaMay: Poppy!
Poppy: A???
LolaMay: Poppy!
Poppy: Fene?
LolaMay: Szedd össze magad, kérlek!
Poppy: Oké, mély levegő.
Poppy: És most mindent írj le, drágám.
Poppy: Mindent!
LolaMay: Rendben, de nézd el a kapkodást és fecsegést, még most sem tértem magamhoz rendesen.
Poppy: Ne csigázz már tovább!!!
LolaMay: Oké, szóval megbeszéltük, hogy találkozni fogunk a Tar River Parkban, egykor. Totál ideges voltam, hogy mi lesz. Alig tudtam enni, busszal mentem el a parkig.
LolaMay: A sárga ruhámat vettem fel.
Poppy: Imádom a sárga ruhádat.
Poppy: Bocsi, folytasd, most úgyis lefoglalja őket valami focimeccs megvitatása, tipikus angol témák. Én meg bólogatok, mintha érdekelne...
LolaMay: Tökéletes idő volt.
LolaMay: Ahogy elértem a parkba, a gyomromban már olyan görcs volt, hogy legszívesebben visszafordultam volna. Bennem volt a félelem, hogy csalódás lesz a vége, hogy nem lehet ilyen egyszerű, valami úgyis közbejön, vagy Matt egyszerűen el sem jön. Nagy nehezen erőt vettem magamon és sétálni kezdtem a parkban összegyűlt emberek között. Előző nap megbeszéltük, milyen ruha lesz rajtunk, de hiába nézelődtem, valahogy egyik ember sem tűnt annak a Matt-nek, akit én keresek.
LolaMay: És akkor, amikor a nyugtalanságom már az egekben járt, meghallottam a hátam mögül a kedvenc idézetemet az Algernonból.
LolaMay: „Ki tudja, hogy az én világosságom jobb-e, mint a te sötétséged? Ki tudja, hogy a halál jobb-e, mint a te sötétséged? Ki vagyok én, hogy ezt megmondjam?"
Poppy: Ez nagyon mély...
Poppy: Jaj, folytasd, folytasd, folytasd!
LolaMay: Megfordultam, és ott állt előttem. Matt tényleg ott volt, és mosolygott, és Poppy, komolyan nem néz ki annyinak, sokkal fiatalabbnak tűnik a koránál.
LolaMay: Egy táska volt a vállán, kezében ott a könyv, a Virágot Algernonnak. Udvariasan kezet nyújtott, hivatalosan is "bemutatkoztunk" egymásnak.
Poppy: Hogy néz ki?
LolaMay: Kék szeme van, magas, majdnem fél fejjel magasabb nálam. Pici borosta, megnyugtató, kedves mosoly.
Poppy: Egy szóval: TÖKÉLETES.
LolaMay: Ahogy kezet nyújtott, végig a szemembe nézett, és a gyomorgörcsöm abban a pillanatban végleg eltűnt.
Poppy: Ó, Lola May, most olyan érzésem van, mintha egy könyvet olvasnék, csak ezúttal te vagy a főszereplő.
LolaMay: Én is úgy éreztem magam, mintha nem velem történt volna minden.
Poppy: És mi volt utána?
LolaMay: Kerestünk egy üres padot, leültünk, úgy fordultunk, hogy egymással szemben legyünk.
LolaMay: Megköszönte, hogy eljöttem, aztán elővett a táskájából egy kis csomagot, amit ajándékba hozott nekem. Tudtam az alakjáról, hogy könyv van benne, de amikor kinyitottam, és megláttam a Virágot Algernonnak első kiadását, én hülye elkezdtem könnyezni, alig tudtam visszatartani a sírást, mert ilyen szép ajándékot elképzelni sem tudtam volna. Aztán kinyitottam a könyvet, és az író aláírása ott szerepelt az első oldalon, ekkor már szinte sírtam.
LolaMay: Matt azt mondta, hogy egy antikváriumban szerezte, pár évvel ezelőtt, de úgy döntött, nekem ajándékozza, mert ennyivel még úgyis lógott nekem a húsvéti parti miatt.
Poppy: Milyen figyelmes.
LolaMay: Azután nevettünk, sokat, percekig nem is csináltunk mást.
LolaMay: Valahogy megvolt köztünk az az összhang, ami a leveleinkben is, nem tudom, érted-e, mire gondolok.
Poppy: Értem én.
Poppy: Még a szikrákat is érzem a szavakon keresztül.
LolaMay: Hahaha!
Poppy: Nem szeretnéd folytatni végre???
LolaMay: De, de! Úgy döntöttünk, hogy leülünk a fűbe, mert Matt hozott magával egy kockás takarót, amit leterített. Körülöttünk ugyanígy ültek a családok, gyerekek fogócskáztak, labdáztak, örültek a jó időnek, és én csak néztem, ahogy Matt elkészíti a saját példányát. Megkérdezte, hogy készen állok-e befejezni Charlie kalandjait, mondtam, hogy igen, ő pedig olvasni kezdett.
LolaMay: A telefonban mindig csak ő olvasott, de most úgy érzetem, nekem is ki kell vennem belőle a részemet.
LolaMay: Így hát elkértem a könyvet néha, és három teljes órán át nem csináltunk mást, kisebb-nagyobb szünetekkel, mint felváltva olvastuk a részeket.
LolaMay: A legvégét ő olvasta, és ekkor már sírtam rendesen, mindig sírok a végénél, és Matt adott papírzsepit, és amíg összeszedtem magam, ő azt mondta, hogy eleinte ő is mindig így reagált a történet végére, de aztán emlékeztette magát arra, hogy bármikor újrakezdheti a könyvet, nem kell elengednie sosem.
LolaMay: Aztán ránéztem, ő a csuklómat figyelte, a tetoválást. Én meg valahogy reflexből feljebb emeltem egy kicsit a karomat, hogy jobban lássa. Erre gyengéden végighúzta az ujjait a virágon meg az egéren, és ahogy hozzám ért, elvesztettem a fejem, Poppy. Olyan dolgokat éreztem, amiket nem kellett volna. Csodálatos dolgokat...
Poppy: Ajjaj, kislány...
Poppy: Pörögjön az a billentyűzet.
Poppy: Sürgősen tudni akarom, hogy mi történt ezután.
LolaMay: Összepakoltunk, elsétáltunk a közeli cukrászdába, végig a folyóparton.
LolaMay: Tényleg csodás a környezet, a legjobb választás volt.
Poppy: Főleg ha ott van veled füzetes Matt.
Poppy: Oké, nem kotyogok, cukrászda!!! Mi történt a cukrászdában?
LolaMay: Meghívtam őt egy sütire, és hiába ellenkezett, végül belement, hogy én fizessem. Rengeteget beszélgettünk, a Végtelen sötétségről, a családjainkról, Algernonról, az írásról.
LolaMay: A cukrászda után ismét sétáltunk, és Matt azt mondta, hogy már régen nevetett ilyen sokat, mint ma, és elmondtam, hogy ez rám is igaz.
LolaMay: Visszataláltunk ahhoz a padhoz, ahol korábban ültük, és folytattuk a beszélgetést.
LolaMay: Elmondtam neki, hogy kerültem ide az ország másik végéről, meséltem neki a nagymamámról, az álmomról, hogy írást tanulhatok az egyetemen.
LolaMay: A munkámról, kellemesebb emlékekről, persze, nem a panaszkodós részéről.
LolaMay: Ő is mesélt, arról, hogy egyszer Európába is elhívták esküvőt fényképezni, Olaszországba, és ő egy szót sem beszél olaszul, de ettől függetlenül jól megértette magát a vendégekkel, olyan finom ételeket evett, hogy a mai napig álmodik róluk.
LolaMay: Annyira jó volt hallgatni őt, teljesen belemerülve tud mesélni, látni a szókincsén, hogy tényleg rengeteget olvas, intelligens és lenyűgöző az egész lénye, Poppy. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni.
LolaMay: Rávettem, regisztráljon magának fiókot valamelyik közösségi oldalon, hogy könnyebben tudjunk kommunikálni. Belement, azzal a feltétellel, hogy ugyanúgy használjuk az e-maileket is, mert az e-mailnek köszönhetően ismert meg engem.
LolaMay: Úgy elbeszéltük az időt, hogy már csak húsz percem maradt a buszom érkezéséig.
LolaMay: Megkérdezte, hogy hazavigyen-e, mert nem messze parkol a kocsija.
Poppy: Ne mondd, hogy haza is vitt téged???
LolaMay: Tudod, kicsit beijedtem, így inkább azt mondtam, hogy jó lesz a busz is. És nem erősködött, tiszteletben tartotta a döntésem. Elkísért a buszmegállóig, aztán belementem egy közös képbe. Szerettük volna megörökíteni ezt a napot. Végül hármat csináltunk, aztán amikor jött a busz, Matt megköszönte a mai napot, én is a könyvet és mindent. Arra kért, ismételjük meg valamikor, ha én is szeretném. Természetesen igent mondtam.
És most itt vagyok, a világ legfurább érzésével, és félek, hogy csak álmodtam az egészet.
LolaMay 3 képet küldött
LolaMay: De itt vannak a képek, tehát megtörtént, és nem tudom, mikor láttam magamról utoljára olyat, amin mosolygok, azokon kívül, amit veled szoktunk csinálni.
Poppy: Neee, irtó cukik vagytok együtt.
Poppy: Főleg az utolsó képen.
LolaMay: Köszi szépen.
Poppy: Tényleg nem néz ki annyinak. Totál fiatalos, egyetemista kinézete van.
LolaMay: Ugye? Mondtam én.
Poppy: És az a mosoly, ahogy feléd néz a második képen. Szimpi a fickó.
LolaMay: Jaj, Poppy! Nagyon szimpi, igen!
LolaMay: Tökéletes nap volt.
LolaMay: Köszönöm, hogy végighallgattál, és most ne kímélj.
Poppy: Hűha!
Poppy: Nos.
Poppy: Mindent összevetve.
LolaMay: Igen?
Poppy: Lola May...
LolaMay: Igen?
Poppy: Te...
LolaMay: Igen?
Poppy: Szerelmes vagy másik Matt-be!
LolaMay: Olyat mondj, kérlek, amit még nem tudok.

------

A fenti idézet Szepessy György fordítása Daniel Keyes - Virágot Algernonnak c. könyvéből.