Mellifluous

5.

Szeptember 5.

Hétfőtől csütörtökig minden egyes szünetben a nyomomban járt.

Követett festészetig, ebédnél a mellettem lévő asztalt választotta, vett egy pohár rózsa teát, amit végül meg sem ivott csak azért, hogy a közelemben legyen. Tanítási órákon rendszeresen papírcetliket dobálva az asztalomra a kedvenc zeném ritmusára rugdosta az alattam lévő széket. Sőt még be is ült rajzszakkörre! Még eddig egyetlen alkalommal sem járt itt! Természetesen ebben is képes volt megcsillogtatni tehetségét, még úgy is, hogy soha életében nem nyúlt festővászonhoz. Ezért Ezra professzor azzal búcsúzott tőle, hogy szívesen látja őt innentől kezdve a szakkörökön. Próbáltam a szememmel jelezni, hogy mennyire nem értek egyet ezzel a kijelentéssel, de Ezra csak rám vigyorgott, mint akit nagyon is szórakoztat a helyzetem. Köszönöm Nash, hogy most már itt is az idegeimet fogod boncolgatni.

Ma már péntek van. A tanításnak vége és ahelyett, hogy valami klassz kis programmal tölteném a délutánomat és az estémet Saphirával, éppen egy sütőkesztyűt pakolok bele a hátizsákomba. Vagyis inkább kettőt. Csak a biztonság kedvéért.

Úgy gondoltam, hogy inkább elmegyek hozzá erre az egy alkalomra, minthogy még egy ilyen pokoli hetem legyen. Abban reménykedem, hogy legalább a hozzávalókat beszerezte, ha már nekem készíti a puszedliket. A vászontáskám teli van kötényekkel, kesztyűkkel, különböző konyhai eszközökkel és, hogy biztosra menjek tettem be egy csomag ragtapaszt is. Van egy olyan érzésem, hogy szükségünk lesz rá.

Nash nem a campuson lakik, hanem Édesapjával él Róma külvárosában. A tegnapi cetlijében a lakcíme állt. Csak mivel az akadémia a belvárosban van, legalább háromnegyed óra kocsival eljutni hozzá.

Azonban nekem nincs autóm. Még csak eszébe se jutott, hogy legalább eljöjjön az újdonsült oktatójáért..

~ ~ ~

Egy tekintetet érzek magamon, Felnézek a könyvemből és körbepillantok a metrón ülő embereken. Senki sem pillantgat felém. Visszakeresem a mondatot, ahol jártam és megpróbálok visszamerülni a könyvem világába.

~ ~ ~

Újra érzem magamon azt a titokzatos szempárt. Ez alkalommal is nézelődök, hátha észreveszem ki az. Most sem járok sikerrel. Már csak két megálló és végre elérem a megállómat, a S. Lucia-át.

~ ~ ~

Folyamatosan rajtam tartja a tekintetét. Nem néztem föl, teljesen felesleges ugyanis a hangosbemondó reccsenve jelezte a megérkezést az úticélomhoz.

Tettem pár lépést az ajtó felé, és még egyszer utoljára vetettem egy végső pillantást a magam mögött hagyott, továbbra is metrón utazó emberekre. Egy koreai lány nézett rám pár másodperc töredékéig, de rögtön el is fordította a fejét.

Hatalmas, elegáns házak tornyosultak fölém, amint Nash utcájába értem. Néhol kifinomult ívekkel rendelkező, mesébe illő, máshol két méteres modern elektromos kerítések mellett haladtam el. Vajkrém színű falak, gigantikus ablakok. Ezer meg ezer teljesen különböző lakás, de valamiért mégis ugyanolyan az összes. Egészen addig, míg ehhez a házhoz nem értem. Ugyanúgy néz ki, mint a többi, azonban mégis teljesen más. Nem látod benne Nash-t. Minimum három emelettel és elképesztően magas kissé boltív hatású régi stílusú kerítéssel. Telis-tele friss oxigént szolgáltató különböző formájú fákkal és a narancs összes árnyalatában pompázó virágokkal.

Itt még a levegő is más.

Nash egy sötétbarna pléden volt elterülve egy fekete cica társaságában a virágok között és egy könyvet tartott a kezében. Napellenzőnek használta. A tűző napon vörösen ragyogott a macska puha bundája. A fény megvilágította Nash minden porcikáját. Beleértve a póló nélküli felsőtestét. Azonban észrevette, ahogyan a mellkasára tapadt tekintetem, és egy gyönyörű mosollyal köszöntött.

- Hát megérkeztél Malini! Bevallom, kicsit megfeledkeztem az időről. Ha olvasol, akkor csak úgy száll az idő. Olyan mintha te is ott lennél és a könyv résztvevője lennél.- szólt mosolyogva.

Letette a könyvet maga mellé. Azt gondoltam, hogy feláll, hogy kaput nyisson nekem, de hátradőlt és tovább sütkéreztette a hasát a macska mellett. Ironikus nem de? Csak annyi a különbség, hogy ő nem a tengerparton van, mert azt is kinézem belőle, hogy csenget egyet egy kis csengettyűvel és kihív egy cselédlányt, hogy hozzon neki egy pohár színes, csavart szívószálas, kis napernyős és cukrozott peremű koktélt.

- Ha nem akarsz beengedni akkor azt hiszem megyek is. Úgysem hozzád jöttem alapjáraton. Tudod... lakik errefelé egy ismerősöm. Igen egy ismerősöm. Szóval indulok is.- hazudtam neki. De ahelyett, hogy felugrott volna és futott volna a kapuhoz, hogy beengedjen, csak oldalra fordította a fejét. Rám szegezte tekintetét, szeme tett egy utat a testemen, majd végül újra a szemembe nézett.. és előbuggyant a nevetés a szájából.

- Gondoltam, hogy nem a mi puszedli sütési akciónk miatt lóg ki a sütőkesztyűd ujja a táskádból. Csak nem sütni tanítod azt az „ismerősödet"? – felelte röhögve miközben aposztróf jeleket mutogatott az ujjaival. – Egyébként túl messze vagy a kaputól. Beállítottam, hogy a te arcodra is kinyissa, ha közel jössz. Alapjáraton arra azámítottam, hogy majd megpróbálsz bejönni és kinyitódik magától, de te meghiúsítottad ezt a tervemet. Legalább jó tudni, hogy illedelmes vagy.- mosolyodott el az utolsó mondatnál. – Szóval gyere nyugodtan közelebb.

Kis lépésekben közelítettem az ajtóhoz, feszülten figyelve, hogy mikor húzódik majd el előlem. Mire egy méterre értem, pár másodperc alatt el is tűnt a Nash és közöttem lévő akadály, és a cica dorombolva dörgölőzött a lábamnál.

~~~