A család hatalom✔️[Derek Hale ]

9. fejezet

New Orleans

— Elég! — sikította a Sivár, miközben a Mikaelson család előtte állt, Freya pedig nyugodtan szorította ökölbe a kezét ami miatt fájdalomhullám tört Inadu-ra.

— Nem hallottam, hogy kérte volna. — ráncolta a szemöldökét Klaus, mire Freya bólintott, majd megint összeszorította a kezét.

— Tényleg úgy gondoljátok... hogyha megkínoztok... Akkor segíteni fogok? — nyögte ki Inadu és még a fájdalmai közepette is elmosolyodott. — Szánalmas egy család. —köpte a szavakat, mire Marcel előre lépett, majd a nyakánál fogva emelte fel az előtte kikötözött nőt aki történetesen kinézetre még mindig Lizzie volt.

— Egyedül vagy! Nincsenek követőid, nincsenek szövetségeseid, nincsen semmid és senkid! Tényleg azt hiszed, hogy ezt megúszhatod élve? — kérdezte Marcel és egyre jobban szorított a fogásán. — Elmondom, hogy lesz. Te szépen visszahozod Lizzie-t a testébe és mi beszélünk vele, én pedig talán nem öllek meg. Még. — morogta, mire Inadu megforgatta a szemeit, majd hörögve kapkodott levegő után, mikor Marcel elengedte.

Hirtelen minden ablak kicsapódott így mindenhonnan bejött a tavaszi friss levegő. Mindenki gyanakodva nézett körbe, a boszorkányok pedig készek voltak megállítani amit kellett. Lizzie szeme hirtelen izzott fel fehéren, mire Derek-en és Klaus-on kívűl mindenki hátralépett egyet.

Ekkor Lizzie teste erőtlenül borult a földre és nagyokat lélegezve próbálta szabályozni a szívverését és a légzését. Vincent volt az első aki reagált. Óvatosan közelebb lépett, majd a tisztes távolságot megtartva legugolt és aggódva nézte a lányt.

— Olivia? —törte meg a feszült csendet Vincent, mire a lány értetlenül emelte fel a fejét és nézett le a láncaira.

— Ahhh... Ugye a karáncsonyt még nem aludtam át? — kérdezte, mire Vincent elmosolyodott.

— Tényleg te vagy az? — kérdezte Davina és ő is Vincent mellé gugolt.

— Ki az Isten lenn... Inadu... — morogta, majd óvatosan a nyakát kezdte el masszírozni ahol pár órája még egy vágás volt.

— Nem tudhatjuk biztosan mi történt és a Sivár miért adta fel ilyen könnyen. Nem hiszem, hogy Marcel így megfélemlítette. Már meg ne haragudj. — mondta Freya, mire az említett bólintott egyet.

— Szóval most én vagyok, de lehet hogy pár perc múlva megint egy elmebeteg ribanc leszek? — kérdezte Lizzie, mire Freya ránézett és látta, hogy unokahúga őt figyeli.

— Ki kell derítenünk mi történt veled. — mondta, mire Lizzie arcvonásai megkeményedtek.

—Azt még te sem akarod tudni. — motyogta majd, a láncaira nézett. — Csini. Tényleg... Tök kifinomult. Alkalomhoz illő! De legalább visszafog? — tette fel a kérdést, mire Vincent elmosolyodott.

—Reméljük. — bólintott, majd felállt és intett a többieknek, hogy kövessék de két ember nem mozdult.

Derek és Klaus.

Ők ketten meredten Lizzie-t figyelték aki csak maga elé meredve ült még mindig abban a véres ruhában amiben Derek is látta. Ő nem nézett fel rájuk, a két férfi pedig igazából nem is tudta, hogy mit mondjon.

— Lizzie, harcolnod kell. Nem miattunk hanem magad miatt. Így is több mindent tettél értünk mint bárki más. — mondta Klaus és a lányával szemben letérdelt.

— Semmit sem tudsz mit miért tettem. — suttogta a lány, de mind a ketten kristálytisztán hallották.

— Liz! — szólalt meg Derek, mire a lány teste megmerevedett és lehunyta a szemeit. — Tudod, hogy csak segíteni szeretnénk, ugye?— kérdezte, de ő nem lépett közelebb.

Pedig pokolian azt akarta. Odamenni, szorosan a karjaiba zárni és milliószor elmondani neki mennyire szereti, aztán megfogni az arcát és hosszasan a szemeibe nézni, majd elveszni bennük. És csakis ezek után, végre hét év után újra megcsókolni.

— Eleget segítettetek már. — nézett fel hirtelen Lizzie, majd letörte magáról a láncokat, és egy kézmozdulattal eltörte az apja nyakát aki élettelenül esett össze. — Emberség nélkül minden egyszerűbb. De ne aggódj ha már ennyi évet pazaroltam a Sivárra nem hagyom nyerni. — mondta, majd egy mosolyt villantva eltűnt a házból.