Az új avatár II. ⍟ Ayla naplója ⍟ 𝒃𝒆𝒇𝒆𝒋𝒆𝒛𝒆𝒕𝒕

Tenger-szem

Kedves Naplóm!

Miután megnyugtattam Archibaldot, okkal reméltem, hogy nem lesz több dráma az úton. Okkal, de hiába. Ugyanis rajtam volt az elérzékenyülés sora.
Archibald a horizont szépségeiről papolt, de engem nem ez hatott meg könnyekig. A tengerről Vanashi jutott eszembe. Egész pontosan a szeme. Nem is a szemszíne, inkább a kisugárzás. A mélység, a kiszámíthatatlan, hatalmas erőt palástoló nyugalom. Bár Vanashi nem idomár, az egyik legerősebb ember, akit ismerek. Korábban nem is tudtam, miért.
De a lényeg, hogy olyan mint a tenger. Erős, de nyugodt és nem használja az erejét. Viszont ha feldühítik, pusztítani tud. És olyan szép is. Mindig is szépnek tartottam Vanashit, és kitartottam a véleményem mellett úgy is, hogy már többé nem volt a barátom.
A szemem megtelt könnyekkel.
-Hé... minden rendben?- zökkentett ki a gondolatmenetemből Ella hangja. A lány aggodalmasan pislogott rám a könyve fölött.
-Csak... szerintem tudod, kire gondoltam- nagy, szaggatott sóhaj hagyta el a számat- Mindegy. Sosem volt igazán a barátom. Jobban belegondolva néhányszor ki is használt, hogy a munkaadói által adott feladatot gyorsabban végre tudja hajtani. Csak... kellett neki egy barát, hogy jobban be tudjon olvadni. És pont én voltam az a lúzer. A lényeg, hogy sosem... szeretett igazán. Mármint úgy barátként sem. Tehát nem számít. Nem árult el, mert sosem állt az oldalamon.
-Pedig nagyon úgy tűnt, hogy közel vagytok egymáshoz- ráncolta a homlokát Daniella- Kölcsönösen.
-Csak nem egy mérges ex?- kapcsolódott be a beszélgetésbe Archibald.
-Rosszabb. Egy ex-legjobb barátnő- világosította fel Ella, azzal ismét a könyve mögé bújt- És A... Mia. Ha egyszer készen állsz, hogy kiadd magadból, összesírhatod a pólóm vállát.
Halványan elmosolyodtam, és a tenyeremmel letöröltem azt a bátor könnycseppet, amelyik levetette magát a mélybe, és természetesen nem csöppent le anélkül, hogy egy nedves csíkot hagyott volna az arcomon.
-Ha sosem volt igazán a barátod, főként a te érdeked, hogy hagyd a fenébe- Archibald adott még egy jó tanácsot.
-Igazad van. Másoknak sokkal nagyobb problémái vannak. És nekünk is- megráztam magam, mintha így akarnék megszabadulni Vanashival kapcsolatos gondolataimtól.
-Ha nem akartok, ne mondjatok semmit. Nem vagytok kötelesek válaszolni. De ha megtennétek, megköszönném- váltott témát Archibald- Kik vagytok, és mik ezek a "nagyobb problémák"? Mert, gondolom ezek miatt hagytátok el az országot.
-Ő Mia Martin, én pedig Fleur Schooler vagyok- mutatott be minket álnéven Ella.
-Nem mennék bele a részletekbe, a lényeg, hogy valami olyasmivel vádolnak, amit... nem követtünk el- tettem hozzá- És nem akartuk kockáztatni, hogy esetleg nem hisznek nekünk, és börtönbe zárnak.
-A nagyrészük ezt mondja- legyintett Archibald- A csomagban van csempészcucc?
-Egy másik kontinensre megyünk, úgyhogy magunkkal hoztunk egy rakás ruhát, személyes higiéniai dolgot és személyes tárgyat- forgatta a szemét Daniella- Mint mindenki, aki hosszabb időre megy valahova. És kerlek, ne turkálj a fehérneműink közt. Nincs benne kokain.
-Nem terveztem. Mondtam, hogy nem vagytok kötelesek válaszolni. A törvényen kívüliek egymás előtt is titkolóznak- vont vállat Archibald, és nem is firtatta tovább.
Bár időközben lehajtottam a fejemet, és félig az álmok mocsarába süppedtem, még valamennyire érzékeltem a külvilágot. Igaz, hogy kevertem az álmaimmal. Így nem lehettem benne biztos, hogy Fox valóban elrak-e a zsebébe egy walkie talkie-ra emlékeztető eszközt.

Nagyon furcsa álmom volt. Nem emlékszem belőle képekre, hangokra, csak egy érzésre. Egyszerre voltam rengeteg személy, rengeteg nevem volt és rengeteg emlékem, mégsem zavarodtam bele. És egyszerre uraltam mindegyikük erejét. Éreztem a testemben mindannyiuk chijét egyesülni. Úgy gondoltam, bármire képes vagyok.
Amikor felébredtem, mindent megtettem, hogy visszaemlékezzek a személyekre, de csak jelentéktelen információk ugrottak be. Például, hogy az egyikük szereti Avicii-t, a másikuk utálja az oroszokat körbevevő, gyapjúsapka-sztereotípiát, ésatöbbi. Evvel aztán nem megyek semmire.
Úgy gondoltam, megkérdezem Ellát, hogy mit gondol erről, amint kettesben maradunk.
A teljesen század eleji, lehallgathatatlan karórámra pillantottam. Mivel a római számok és a mutatós órák már több évtizede kimentek a divatból, pár percbe beletelt, mire felfogtam, hogy délután egy óra körül jár az idő. Reggel hatkor indultunk, a repülőre szerény becsléseim szerint nyolckor szálltunk fel, vagyis még három óra van az útból.
Nagyot ásítottam. Bele fogok halni az unalomba. Ha legalább a tévészemüvegem itt lenne... szépen le is nyomoznának, korholtam magamat. Az okosezközök hiányolása helyett inkább próbáltam kitalálni valami elfoglaltságot.
Mivel az okoskönyvek mind lenyomozhatók, maradtak az ósdi papíralapúak. Abból pedig egyetlenegy klasszikus volt otthon, A kőszívű ember fiai, és azt már olvastam. De azért elhoztam, hogy ne unjam magamat ennyire. Felálltam, hogy a csomagjaimhoz menjek, de a zajra Archibald felkapta a fejét.
-A társa is ébren van, kisasszony? Mert ha igen, akkor ebédelhetünk- fordult hátra.
-Igen, de könyörgöm, nézze az utat- vágta rá gyorsan Ella, aki a hangja alapján egy pillanattal azelőtt ébredt- és miközben le sem veszi a szemét az útiranyról, és koncentrál, elmondhatja, hol találom az ételt.
-A csomagjaik mellett van egy kartondoboz. Tele van babkonzervvel- felelt Fox.
Összerándult a gyomrom. Bab. Undorító.
Miközben kerestem a dobozt a holmijaink alatt, több mindent is felborítottam. Így lehet, hogy találtam egy csapóajtót.
Már beszálláskor feltűnt, hogy a gépnek van egy alsó rekesze, de nem csodálkoztam sokat. Csomagtartónak gondoltam.
Most viszont valamiért rossz előérzetem támadt. Kinyitottam a reteszt, és felhajtottam a csapóajtót. Mindenre számítottam, csak arra nem, amivel szemben találtam magamat. Két Fehér Lótusz sapka, alattuk valószínűleg egy-egy emberrel. Az arcom közepébe találó ütésből legalábbis erre következtettem.
Éreztem, hogy métereket repülök, méghozzá szép ívben, de látni nem láttam a fejreálló világot, mert reflexszerűen becsuktam a szememet.
Még a levegőben voltam, amikor valami furcsa borzongás járta át a testemet, aztán megálltam valahol félúton a plafon és a padló közt. Pár pillanatig úgy maradtam, aztán lassan, erős szél által tompítva, puhán landoltam.
Csak akkor mertem kinyitni a szememet, amikor mar a szilárd talajon álltam. És az, amivel szemben találtam magamat, közel sem volt hívogató látvány. Egy lótuszos és egy Feher Lótusz sapkás Kyoshi harcos állt velem szemben, előbbi egy nagy darab, hegyes jeget, utóbbi pedig a legyezőjét szegezte rám.
-A lány... levegőt idomított?- ráncolta a homlokát a Kyoshi harcos, akiben egy kedves régi barátra ismertem.
-A lánynak neve is van!- csattantam fel szorult helyzetem ellenére.
-Lehet, hogy mégis ő az avatár?- vetette fel Dzsungelszemöldök. Mert ki más lett volna a lótuszos?
-Lehet- bólintott bizonytalanul Vanashi.
-Nem, nem lehet!- cáfolt rá azonnal Szőrcsomó- Ez- mutatott Archibaldra- egy légidomár. Akár ő is megmenthette a lányt.
-Még mindig van nevem! És neki is!- kotyogtam közbe ismét.
-Az imposztornak hallgass a neve!- förmedt rám a lótuszos.
-Nem érdekel az imposztor, mert ez itt én vagyok, az igazi avatár, és az ÉN nevem Ayla!- fújtam fel magamat.
-Na, jó, ebből elég! Maga, bűnöző, itt a része!- azzal Borzos Szemöldök odadobott egy fémesen zörgő zacskót Archibaldnak, de a pilóta nem kapta el.
-Várjunk... maguk összebeszéltek?- kezdtem felfogni a helyzetet- És én levegőt idomítottam? És hol van Ella?
Az első két kérdésre egyelőre nem kaptam választ, de a harmadikra igen. A labortársam ugyanis harci ordítással rontott rá hátulról a támadóimra. Le akarta ütni a lótuszost egy... sodrófával?
De Mr Burjanzó Szemöldök figyelme sem lankadt; megragadta a sodrófát, és kicsavarta Ella kezéből. A lány azonban tartogatott még egy trükköt a tarsolyában: miközben a férfi a másik fegyverrel volt elfoglalva, ő a hasába nyomott egy sokkolót, maximális fokozatra csavarta, aztán elsütötte. Mr Dzsungelszemöldök összerándult, és elengedte a barátnőmet.
Eközben én kihasználtam a pillanatnyi zavart, és kikaptam az egyik éles fémlegyezőt Vanashi kezéből.
A lány magában halkan szitkozódott, és földhöz vágta a lótuszos sapkáját.
-I don't wan't to hurt you (Nem akarlak bántani)- szólt enyhén remegő hangon- Your new best friend neither. (És az új legjobb barátnődet sem)- tette hozzá enyhén lekicsinylően. Vanashi... irigy?
-Only a brainwash, not a big deal (Csak kimossák az agyunkat, tényleg semmi gáz)- sziszegtem haragosan- And you have no reason to be mad at me for making new friends. I needed someone, and you were the only person I could really trust. And it was all a fake. If someone can be hurt, it's me! (És semmi okod sincs arra, hogy haragudj, csak mert új barátaim vannak. Szükségem volt valakire, és te voltál az egyetlen, akiben megbízhattam. És az egesz hazugság volt. Ha valakinek van oka megbántódni, az én vagyok!)
-You? (Te?)- fakadt ki Vanashi- I really liked you. You were my best friend, it wasn't fake! Now you're a criminal, and I'm supposed to capture you! You betrayed me! (Tényleg kedveltelek. Te voltál a legjobb barátnőm, nem játszottam meg magamat! Most meg bűnöző vagy, és nekem kell elkapnom téged! Elárultál!)
-Seriously? (Komolyan?)- csattantam fel- YOU betrayed ME! You don't believe me, just because I couldn't bend water! (TE árultal el ENGEM! Nem hittél nekem, csak mert nem tudtam vizet idomítani!)
Vanashiban mintha valami eltört volna. Talán a hite, vagy a türelme omlott össze. Mindenesetre a szemei megteltek könnyekkel.
-Don't act like you're innocent! You left me! (Ne csinálj úgy, montha ártatlan lennél! Itt hagytál!)- suttogta, mégis minden szavát hallottam.
-Because you chased me! You didn't want to come with me! (Mert kergettél! Nem akartál velem jönni!)- kiáltottam fel ingerülten, és az én könnyeim is megmutatták magukat. Azonban Vanashi arckifejezését látva elbizonytalanodtam.
-You didn't want to come, right? (Nem akartál jönni, ugye?)- nyeltem egy nagyot.
-You're such an idiot! (Akkor idióta vagy!)- nevetett fel keserűen Vanashi.
-What? (Mi?)- kérdeztem döbbenten.
A volt legjobb barátnőm a hátam mögé intett a fejével.
Amikor megpördültem, egy olyan látvány fogadott, ami jogosan indult "a nap legrosszabb pillanata" címért. Dzsungelszemöldök és Ella vad csatát vívtak. A lány minden keze ügyébe kerülő tárgyat valahogy be tudott vetni fegyverként vagy pajzsként, míg a férfi bőszen idomította a repülőben található összes folyadékot, kivéve persze a jelenlévők vérét. Tényleg mindent. Még a babkonzerv undorító trutyiját is.
Archibald pedig a földön feküdt. A fejéből szivárgó vért látva nem volt nehéz kitalálni, miért ájult el.
A jelenetet látva megdermedtem. Vanashi pedig ezt kihasználva minden eddiginél aljasabb módszerhez folyamodott. A hátamba döfte éles legyezőjét.
Ott és akkor csak pokoli fájdalmat, és a húsomba mélyedő fémet éreztem. Szerencsére időben elugrottam, így a sebem nem lett halálosan mély, ennek ellenére pokolian fájt. A legyező nem maradt a hátamban, hanem hangos csattanással landolt a földön. A végét a vérem színezte vörösre, mintha valami bizarr mintája lett volna.
A hátamhoz kaptam a kezemet, de nem értem el a sebet. A hirtelen mozdulattól megtántorodtam, elbotlottam Archibaldban, és elterültem a földön. Felkönyököltem, hogy talpra kecmeregjek. Már ez az apró mozdulat is éles fájdalommal és erős szemkáprázással járt, így egy pillanatra megálltam. A vér látványától felkavarodott a gyomrom.
Valahol, a szemem előtt táncoló színes karikákon túl Vanashi szobormereven bámult maga elé. A Kyoshi-smink sem tudott úrrá lenni a vonásait uraló végtelen rémületen. Véremhez hasonlító árnyalatú, vörös ajkai megremegtek, és némán formáztak valami szavakat, de egy hang sem jött ki a lány torkán. Bár az előbb szó szerint hátba szúrt, ugyanolyan szépnek tartottam, mint mindig.
Vanashi hirtelen, egyik pillanatról a másikra zokogni kezdett, és elfutott.
-Vanashi!- kiáltottam utána, és fel akartam állni, de a rosszullét ezt másképp gondolta. A torkomban éreztem a gyomrom tartalmát. Nagyot nyeltem, és mély levegőket vettem, annak ellenére, hogy ez még több fájdalommal, és a hátamon végigcsorgó, meleg vércseppekkel járt.
Vanashi nem állt meg. Láttam, ahogy remegő kézzel magára kap egy ejtőernyőt, bebokszolja az egyik ablakot, és kiugrik rajta.
Kényszerítettem magamat, hogy álljak talpra. Ez csak egy kis karcolás. Nem lesz semmi bajom. Fáj, na és? Vérzik, na és? A vér csak egy piros folyadék, nem kell tőle félni.
Sikerült felegyenesednem, így pont láttam, hogy a hosszú, hősies küzdelem véget ér. Burjánzó Szemöldök lekevert egy hatalmasat Ellának, aki hátratantorodott az ütés erejétől. A férfi felkapott egy ejtőernyőt, és a betört ablakhoz sietett. Vetődésszerűen vágtam magamat hasra. Éreztem, hogy landoláskor összekoccannak a fogaim, de mivel a vér fémes íze nem töltötte meg a számat, nem volt okom aggódni.
Az utolsó pillanatban ragadtam meg a lótuszos bokáját. Hiba volt. A férfi gondolkodás nélkül arcon rúgott. Az orrom hangos reccsenéssel engedelmeskedett a hatalmasabb erőknek, és torkomon vér csordult le. Igyekeztem felköhögni, mert az iskolában tanultunk, hogy a túl sok gyomorba jutott vér vasmérgezést okozhat. Amíg én szenvedtem, a férfinek bőven volt ideje kivetni magát az ablakon.
"Remélem, nem fog kinyílni az ernyője"- gondoltam magamban, azzal békésen elterültem a földön. "Magához kéne téríteni Archibaldot, különben lezuhanunk. Csak pár pillanatot kérek"- vitatkoztam magammal.
Azonban nem számított, hogy én hogy döntöttem, mert Ella erősen megrázott a vállaimnál fogva.
-Wake up! We'll die, if we don't do something! (Ébredj fel! Meg fogunk halni, ha most nem csinálunk valamit!)- kiabált a fülembe.
-What? (Mi?)- nyögtem- And stop shaking me. It hurts. (És ne rázz már. Fáj.)
-That White Lotus guy is doing something with the airplane. I don't know. It just doesn't look useful. (Az a Fehér Lótusz srác csinál valamit a géppel. Nem tudom, mit, de nem néz ki valami jól)- felelt Ella, és legalább a rázogatast befejezte.
-Can you help me get up? (Segítesz felkelni?)- kértem.
Daniella óvatosan felsegített. Szerencsére nem kellett messzire mennünk, ugyanis a kitörött ablakon is kiláttunk.
Mivel nem repültünk magasan, nem oxigénhiányos levegő áramlott be, így csak a légáramlat ereje okozott kellemetlenségeket.
Most hogy körbe tudtam nézni, láttam, hogy különböző tárgyak repkednek a helyiségben, köztük néhány babkonzerv tartalma is.
Amikor kipillantottam az ablakon, a szél úgy fújt az arcomba, hogy azt hittem, letépi róla a bőrt. Ennek ellenére pont láttam, amit látnom kellett. Dzsungelszemöldök éppen akkor ugrott le a mélybe. Nem is ez volt a legkétségbeejtőbb tény, hanem az, hogy a repülőgép egész jobb szárnyát vitte magával minden propellerrel és egyéb tartozékkal együtt.
-Doesn't look useful, huh? (Nem néz ki jól?)- ironizáltam.
-I just didn't want you to panick (Nem akartam, hogy pánikolj)- vont vállat Ella.
-Well, I'm too confused to panick (Túlságosan össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy pánikoljak)- feleltem- Let's think. What are we going to do? (Gondolkozzunk. Mit fogunk csinálni?)
-I have no ideaaaaa.... (Ötletem siiiii...)- a mondat vége sikításba fulladt. A repülőgép ugyanis zökkent egy nagyot, és villámsebességgel megindult orral a föld felé.