Isaac Lahey Fanfiction

9.Rész

-Eszméletlenül büszke vagyok rád.-jött oda hozzánk Allison az edzés után.

-Nagyon jól játszottál.-dicsért meg Scott.-Hol tanultál meg ilyen jól játszani?

-Gyerek koromban a bátyáim mindenből kihagytak, én pedig amikor egyszer tévéztem a tévében láttam, hogy lacrosseoznak.-magyaráztam.-És addig könyörögtem anyámnak amíg vett nekem egy lacrosse ütőt és amikor a bátyáim játszottak én a hátsó kertben lacrosseoztam. Azután az iskolánkban nyílt egy csapat én pedig be iratkoztam.

-Aranyos történet, de vége az edzésnek, le a pályáról!-üvöltött az arcunkba.

Az edző szavai hallatán mindannyian elkezdtünk lesétálni a pályáról. Már sötétedni kezdett amikor kiértünk az iskolából, nem csodálom az edzés elég sokáig elhúzódott.

-Srácok nincs kedvetek átjönni tanulni?-tette fel a kérdést Lydia.

- Felőlem mehetünk.-egyezett bele Allison.

-Ja mehetünk.-helyeselt Scott is.

-Oké én is ráérek.

-Én is.

-Hé Lizz!-szólított meg Lydia.

Nem reagáltam rögtön, túlságosan el voltam merülve az ég gyönyörű színeiben, amit a nap lenyugvása okozott.

-Hahó föld hívja Lizzie-t!-szólt rám újra az eperszőke lány.

-Ohm igen?-tértem vissza az elkalandozásból.

-Hol járnak a gondolataid te lány? Mindegy nem fontos azt akartam kérdezni, hogy nem-e jössz át te is tanulni?

-Ja jó persze de előtte haza kell mennem és azt sem tudom hogy hol laksz, sőt egyikőtöket sem tudom, hogy hol lakik.

-Nem baj, írj mielőtt indulnál és valamelyikünk
elsétál eléd.

-Jó de ti sem tudjatok, hogy hol lakok.

-Mindegy megoldjuk.

Az út hátralévő részében hallgattam ahogy számomra érthetetlen dolgokról beszélgetnek, vagy régi élményekről, régi bulikról, olyan fura, hogy nem értek semmit. Régen nem volt ilyen nem volt olyan, hogy nem értettem, hogy emberek miről beszélnek mivel az anyámon a bátyáimon és az alfákon kívül nem nagyon volt más társaságom. A suliban mindenki szekált aztán valahogyan, fogalmam sincs hogyan
Az osztály fele megtudta, hogy más vagyok.
Akkor persze még gyerekek voltunk, valaki nem hitte el, valaki viccnek vette, valaki meg csak simán nem hitt ebben a természet feletti izében.
Nem mintha most bárki is elhinné ha nem tapasztalta.

Körülbelül még olyan két utcányit sétáltunk, majd szétváltunk.

-Ohm nekem itt kell eltérnem.

-Jó oké, írj ha indulsz.-adta ki az utasításokat Lydia.

Elköszöntünk egymástól én pedig egyedül folytattam tovább utamat.
Azon gondolkodtam, hogyha Scott mégsem akarna csatalakozni hozzánk, ami nagy hülyeség lenne, lehet, hogy már nem lennék képes rá megölni őket. Tudom, hogy még csak pár órája ismerem őket, de nekem mégis olyan furcsa barátaimnak nevezni őket. Lehet, hogy nem is nevezhetem őket annak, lehet, hogy csak én gondolom így.
Jézusom ez a sok túlgondolás már megőrjít.

Itt is vagyunk. Asszem. Ethan azt mondta, hogy ez lesz az. Nem túl szép az biztos, de ideiglenesen megteszi.

-Hahó! Van itthon valaki?-kiabáltam az üres házban.

Nem mondom ez a ház a legszebb látvány, sőt lehet, hogy kívülről szebb.

-Ethan! Aiden! Otthon vagytok?-nem kaptam választ.
Tekintetem az asztalra siklott egy fehér cetli láttán.

,,Ne keress minket, mire haza érsz nem leszünk otthon. Pénz a polcon. Ha éhes vagy rendelj pizzát!

-Remek.-gondoltam magamban