Mi mind...? /Befejezett/

Shiall (6.rész)

Ahogy vége lett az utolsó interjúnak is azonnal mentem a szobámba, hogy felhívjam Shawnt.

- Szia Shawn! Már nem tudom hányszor hívtalak. Kérlek hívj vissza. - ismétlem magam, nem is tudom mennyi idő telt el az első ilyen hívásom óta. Azt sem tudom hol van. Tegnap este azt beszéltük, hogy beszélünk az interjúk után.

A telefonom rezegni kezdett az asztalon meg sem vártam, hogy megszólaljon a csengő hangom azonnal fel kaptam.

- Szia! - szól bele Shawn a világ legszomorúbb hangján.

- Szia! Azt hittem...

- Szakítanunk kell! - szakít félbe. A szívem kihagy egy ütemet a beledöföt kés miatt, amit az a bizonyos személy szúrt bele akit a legjobban szeretek. Vagy mostmár azt kellene mondanom, hogy szerettem? - Niall? Niall hallasz? - nem válaszoltam egy szóvalsem  elköszönni se tudtam. Csak nemes egyszerűséggel letettem.

- Szia. - mondom ki az elfolytot szót és hullok össze a padlon. Ő ezt már nem hallja. Nem is látja. Nem tud a padlórol felhúzni a karjaiba, hogy ott nyugodjak meg. Itthagyott a legnagyobb szarban. És miért? Nem tudom rá a választ, de talán jobb is ha nem ezen agyalok.

A sírást nem tudom abba hagyni. Igyekszem csak a jókra gondolni, hisz nem kellene rá haragudnom. Nem ő tehet erről. Ezt is én basztam el. Ez fix. Mindig minden tönkre megy.

Ismét szól a telefonom. Nem nyúlok érte, hagyom hátha abba hagyja az idegesítő rezgést. Pár pillanattal később elhallgat én pedig újra a gondolataimmal maradok egyedül egy szobában.

-Nem hiszem el, hogy az ember nem sírhat egyedül. - horkanok fel mikor újra megszólal a telefon.

- Igen? - kérdezek bele hatalmas dühvel.

- Neked is szia Niall. - nevet Harry a túloldalon. - Mi történt, hogy ilyen mérges vagy? Tudod mit inkább átmegyek! - nem is tiltakozhattam csak letette.

Körülbelül 5. perc múlva kopogot az ajtón és azonnal ki is nyitottam. Harry állt ott és ahogy rám nézet rá fagyott a mosoly.

- Na és akkor mesélj! - be engedem a szobámba és le is dobja magát az ágyra.

- Semmi. Stresszes volt a nap. - hazudom szemrebbenés nélkül.

- Mondták már, hogy szorul hazudsz? - kacag bele gyengéden a szomorú szobámba. Nem mondhatom el, hogy együtt voltam egy másik srácal, pár órával ezelőtt pont azt bizonygattam hogy ez nem igaz. - Az fix, hogy van valami mert Shawn küldött. Össze vesztettek? - hogy ki küldte? Nem az lehetettlen.

- Annak is mondhatjuk. - nyögöm ki nehezen, a sírást folytogatva szavaim. - De miért küldött téged? Megoldom egyedül.

- Igen? - és itt mérgesre fordul a tekintete.

- Persze...? - válaszolom, azaz kérdezem bizonytalanul.

- Azt ne híd, hogy nem mondta el Shawn miért is jöjjek ide. - egyre jobban össze zavarodok. Miket mondott rólam az expasim? Probálok hozzászokni ehhez a szóhoz. - Niall miért nem mondtad el, hogy bántod magad? Ez nagyon nem játék. És nem is vicces.

- Én se nevettem közben. - bukik ki belőlem az őszinte válaszom. Vissza szeretném szívni, de sajna már nem lehet és látom Harry arcán a színtiszta csalódást. - De ugye nem mondott semmi mást? - esek hirtelen kétségbe.

- De! Eleget ahhoz, hogy tudjam nem vagy jól. - faszom. Mit kell neki is pletykálnia?

- Miket? - vajon volt annyi benne, hogy elmondja most dobott?

- Például a multkorit is nagyvonalakban, de elég zaklatott volt és utána le is tettük szinte. - tehát nem merte. Akkor majd én! Ugysincs mit vesztenem. Egyszer kifogja húzni belőlem, nem tudok Harrynek hazudni. Van neki valami hatodik érzéke ehhez.

- Akkor én össze rakom neked. Tényleg együtt VOLTUNK! - hangsúlyozom az utolsó szót. A szép zöld szemei hatalmasra tágulnak és ha nem az ágyon ülne biztos a földre rogyna. Ez fasza ha ő így reagál mások mit mondanának?

- Mióta? És miért nem mondtad el? Niall ügye tudod, hogy ez nem olyan dolog ami véget vett mindennek? Remélem nem ezért nem mondtad el. - a válaszain és kérdésein most én lepődök meg. Mégsem undorodik tőlem?

- Már mindegy mert egy órája kidobott, és a legnagyobb szarba hagyott. - és a sírás ismét felszínre tépi magát. Harry nem szól semmit csak magához húz és jó szorosan megölel. Az illata mint mindig nagyon finom és kellemes, azthiszem levendula? Mélyen beleszipantok a bőrébe és egy nagyot sohajtva megprobálok megnyugodni. Elenged, de még az arcomat fürkészi, hogy bisztosra mennyen jól vagyok-e.

- Köszönöm.

- Ugyan mit? - értetlenkedik.

- Azt, hogy itt vagy és meghalgattad a bajom. Hogy nem utálsz és und... - a kezét a szám elé tapasztja és nem engedi, hogy beszéljek.

- Ki ne merészeld mondani azt a szót amire gondolsz. - parancsol rám és veszi el a kezét.

- Oké. - egyezek bele.

- Na és most á-tól, z-ig mindent tudni szeretnék!

- Nincs sok mesélni való rajta csak fél éve vagyunk együtt... voltunk. - jut eszembe a szomorú valóság. - És most... most mikor szükségem van rá nincs itt. - szipogok egyet-kettőt, hogy vissza folytsam a kegyetlen könyeket.

- De miért nem mondtad el? - a hangjában a megértés megnyugtat így sírás nélkül tudom folytatni.

- Mert nem lehetett. - válaszolom a fejemet lehajtva. Tudom, hogy ő is utálja Simont és kissé félek, hogy elszólja magát.

- De ki nem engedte. Miért ne szerethetnél valakit nyilvánosan? - a mondata végére ő is lehajtotta a fejét. - Na várj Simon volt az!? - csattan fel és a fejét fogja. Idegesen sétál fel alá és azt sem tudja mit csináljon. Szerintem most nagyon szivesen megütne valakit akinke a neve S-betüvel kezdődik. - Ő volt igaz? - kérdezi ismét a megválaszolatlan kérdését.

- Igen - adom meg neki azt amit akar, röviden de tömören.

- El kell mennem! - fordul az ajtó felé, majd hirtelen vissza hozzám. - Megleszel? - bologatok és egy biztató mosolyal nézek rá. - Ne csinálj semmi hülyeséget! Rendben?

- Megleszek. De neked nem kellene menned valahova, valami fontos helyre?

- De igen. Szia. - és kiviharzik.

___________________________________________

És itt is van a szerdai rész🥰
Remélem tetszett még úgy is hogy szegény Ni kissé megtört🥺