Agónia // x Reader oneshotok

28

soukoku, Osamu E/1, öngyilkossági kísérlet, többnyire ooc Osamu

Ha csak egy órával hamarabb írom meg ezt a történetet, a figyelmeztetések közt öngyilkosság szerepelt volna.

*

Ha egyet kívánhatnék, az lenne, hogy egy picit feledkezz meg rólam. Aztán ne csak egy kicsit, hanem egész életedre és élj úgy, mintha sosem ismertél volna, jobb lesz neked, és biztonságosabb is. Vajon kevésbé fekete a szívem, hogy még gondolok rád, vagy csak a helye is fekete, és az önzés vezet, amikor ezt kívánom?

Tényleg nehéz, hogy van esélyed elkapni, Chuuya, bármilyen magasról bármilyen mélységbe ugrom. Ha nem hagynék helyet, ahol megérinthetsz, sikerülne, és végül kihullnék a kezedből, vagy lennél olyan ostoba, hogy végül önként jöjj velem?

Tudom, Chuuya, te nem az az alkat vagy, aki szeretne meghalni, és azt is, hogy a magunkfajtának ez sosem választás kérdése. Sosem kérném, hogy jöjj velem, a válaszodat, minden reakciódat jól ismerem, úgy jelenik meg előttem, mintha már ezerszer lezajlott volna a valóságban, pedig csak évek alatt, a tapasztalataimból raktam össze.

Ha volt értelme valaha a nyomorult életemnek, vagy legalábbis elhitettem magammal, hogy van, a hazugságaim közt te előkelő helyet kaptál. Nem engedhettem, hogy meghalj, Chuuya, és hiszem, hogy tényleg segítettem rajtad egy darabig, de azt is tudom, hogyha én nem leszek, többé nem kerülhetsz olyan helyzetbe, ami fékevesztettségedet kívánná, többé senki, semmiért nem adhatja neked parancsba. Tudtál boldogulni eddig is nélkülem, tanulj meg újra, mert semmi, semmi nem maradt, ami visszatartson.

Nem rémiszt meg a halál, drágám. Egyszer féltem, de azóta közömbös lettem, és előtte is közömbös voltam, a kettő közti átmenet szenvedés volt, amikor teljesíthetetlen ígéreteknek próbáltam eleget tenni. Nemcsak jó ember nem vagyok, ember sem vagyok igazán, és kár további színlelnem az ellenkezőjét.

Sokat gondolkodtam, hogyan ölöm meg magam, mi az, amit senki, még te sem tudsz megállítani, nem fáj, és nem tart sokáig: olyan élénken képzeltem magam a kikötői hídon, levéve a cipőmet, átmászni a korláton, és zuhanni, a tüdőmbe áradó vizet, a tehetetlenséget. Ismerős érzés, nem kellett messzire mennem érte, de a korábbi kudarcokat nem akarom újra megtapasztalni.

Egyszer azt mondtam magamnak, szeretlek, és nem hazudtam, de akkor sem hazudtam, amikor, Chuuya, többé nem jutottál eszembe. Amíg az öngyilkosságot tervezgettem, kitörlődtél a fejemből, később csak azért kerültél vissza, mert tudtam, hogy megpróbálsz majd az utamba állni.

Engedj el, jó? Nem akarom, hogy megpróbálj megmenteni, mert téged is magammal húzlak. Kettőnk közül te vagy életrevalóbb, bennem csak egy élet színlelésének képessége maradt, amivel egy sosem múló űrt próbálok kitölteni, hiába. Az ígéretek sem számítanak, belefáradtam, a mosolygásba is, a veszekedésbe is, a csókokba is, mert tudom, hogy nem tart örökké, hogy soha nem lehetsz boldog mellettem, és én sem tudok valójában boldog lenni. Megpróbáltam, és ide jutottam újra: éjjel az öböl felett, csípős, sós a szél, mezítláb mászom át a híd korlátján, mert nincs szükség cipőre a túlvilágon, ide pedig nem akarok újra visszatérni.

Haragudni fogsz rám, mert azt ígértem, nem hagylak el még egyszer, és én nem tartottam be ezt az ígéretet. Ha egy kicsit jobban hasonlítanék hozzád, én is haragudnék, szomorú lennék, gyászolnám, amink volt és amink lehetett volna, de ha egyszer is a szemembe néztél, Chuuya, tudod, hogy bennem semmi sincsen. Semmit sem érzek, talán jelenleg a fizikai fájdalom is közömbös volna, de nem tudom megvágni magam, és most már felesleges is a tűrőképességemet tesztelni.