Agónia // x Reader oneshotok

38

FyodorxReader, szerelem, mentális betegségek széles spektruma, minimális manga spoiler

Két hónapja és egy napja írtam az utolsó Agónia részt. Azóta keveset gondoltam írásra, azonban időről időre megfordult néhány Agónia ötlet a fejemben, főleg különös érzelmek és benyomások miatt. Ebben kettő szerepel: az első mondat, ami elindította, és egy másik lenyomata, amit talán később, megfelelően is kifejtek. Valamikor mindenre sor kerül, sok szennyet (és bennük Agóniakincseket) hordozok még magamban. 

Rövid rész lett, de jó olvasást kívánok. Azoktól pedig, akik unják Fedyát, elnézést. Arról is írhatnék egy pár fejezetet, milyen ellentétes viszonyban vagyunk, de az már másik történet, és csak rosszul érzem magamat miatta.

*

– Nem mehetsz el úgy, hogy nem ölellek, nem szeretlek eléggé! – Fyodor előtt guggoltál a konyhában. A gyenge fény és lehajtott feje akadályozott, hogy bármit is láss belőle, amíg felhúzta a csizmáját. Nem szólt, megmerevedett, amikor átölelted, magadhoz húztad a fejét, és csókot nyomtál a hajába.

Belélegezted az illatát, amit nem tudtál volna összetéveszteni semmi mással. Elteltél vele, úgy érezted, hosszú időre, és emiatt még szorosabban ölelted, amíg gyengéden lefejtette magáról a kezed.

– Ne félj, kincsem, nem megyek el örökre. – Felállt, téged is felhúzott a földről, és hagyta, hogy újra a nyakába borulj. Jóval magasabb volt nálad, de lehajolt, csókra tartotta az arcát, és átfogta a derekadat, amikor szádat a szájára szorítottad.

Rémület járt át, ahogy a távozását figyelted. Fyodor kiment a lakásból, elhagyta Szentpétervárat, el az országot, végül téged is, de bíztál benne, hogy nem fog egészen magadra hagyni.

Két hónapja láttad utoljára, azóta bizonytalan, ellentmondásos híreket hallottál felőle. Tudtad, hogy a boldogságotok átmeneti, és néha akkor is reszkettél, hogy Fyodor csak kenyérért szaladt le a boltba a vacsorához, de barátkoztál a gondolattal, ami végül bizonyossággá vált: hátrahagyott téged, ő elment Yokohamába – azóta pedig újra a közelében, Európában volt, de semmi jó sem történt, semmi olyan, ami lehetővé tette volna, hogy hazatérjen.

Ritkán akadt olyan perc, amikor nem jutott eszedbe. Féltél, féltetted, hiányzott. Csupán halvány elképzeléseid voltak az épp folyó eseményekről, Fyodor nem bízott benned annyira, hogy mindent felfedjen előtted. Kapcsolatotok fényében ez igen ostoba lépés lett volna, mert, mint feleségét, az elsők között próbáltak volna ellene használni, és Fyodor semmilyen kockázatnak nem akart kitenni. Sajnált volna, ha bajod esik, de magát, és minden törekvését is sajnálta, így titokként kezelt, és egészen belejöttél, hogy nemlétező személy légy a való világban.

Nem volt közöd Fyodorhoz, és bármennyire fájt, sosem hívtak Dostoyevskayának, de ez az érzéseiden mit sem változtatott. Könnyebb volt így, hiszen a férjed „nem volt jó ember", te azonban sosem tekintetted őt démonnak, és sosem akartál tőle távol maradni.

– Kedvesem – kérdezte egyszer, amikor a vállának dőlve nézegetted a bögréd tartalmát, mert könnyebb volt beszéd közben arca helyett a tejeskávéddal törődni –, mégis mit akarsz tőlem, ha rosszul vagy a romlottságtól?

– Tudod jól, hogy te nem vagy az – suttogtad, még szorosabban bújva a karjához –, neked nem fekete a szíved, én ettől a fekete dologtól akarok minél messzebb maradni.

– Olyan érzékeny vagy a bűnre a makulátlan jóságoddal – simogatta meg a fejed. Fyodor mosolygósan beszélt, de a tekintete, melyet nem láttál, kemény és komor maradt. – Édes angyalom, meg vagy verve ezzel az adottsággal.

– Nem adottság. Azt hittem, természetes – sóhajtottál. Lehunytad a szemed, kortyoltál a kávéból és elhallgattál, korábbi zaklatottságod apránként feloldódott Fyodor mellett.

Nyugtatóan simogatta a hajad, majd a karod, amikor érezte, hogy elernyedt a tested, és az ölébe húzott.

– Neked természetes – suttogta, ahogy arcon csókolt –, másoknak egy élet is kevés hozzá. Velem biztonságban vagy – csitított tovább, pedig érezhette, hogy oszlik el addigi nyugtalanságod –, nem hagyom, hogy még egy mocskos ember a közeledbe kerüljön.

Ha romantikusan szemlélted, hihetted, hogy Fyodor érted is vívja az áldottak elleni háborúját, de azzal hazudtál volna magadnak. Könnyelmű, vidám, naiv lány voltál, de ez csak egy máz volt, ami megkönnyítette a mindennapjaidat, és Fyodor hozzád hasonlóan átlátott rajta. Valójában az eszed, vágyaid, megfontolt, hozzá hasonló gondolkodásod vonzotta, minden más csak kellemes adalék volt, ami még értékesebbé tett számára.

Sokszor nem értetted meg elsőre, mit tervez, és abban a közel egy percben a pánik nyilvánvaló jelei mutatkoztak rajtad. Ha melletted volt, könnyen megnyugodtál, de Fyodor nem jött vissza, és hiába ismételgetted, hogy rendben lesz, visszakapod őt, a világ, vele együtt minden érzésed változni kezdett, és megleptek azok a várható, de helytelen gondolatok, hogy utoljára vettél tőle búcsút, amikor előtte guggoltál a konyhában, és ő tudta – mégis olyan furcsán tartott a karjában.

Eszedbe jutott, hogy nem voltál méltó társa, megfelelő, elég jó felesége, hogy mennyi mindent tehettél volna még érte, hogy hányszor bosszantottad fel akaratodon kívül, hogy hány csókot, ölelést, becéző szót, szirnyikit és szoljankát adhattál volna neki, mielőtt felszívódott Szentpétervárról, és arra kényszerített, hogy tovább élj – nélküle, nehogy te is az események áldozatává válj miatta.

Féltél egyedül, amikor addig büszke voltál vakmerő bátorságodra. Elvesztetted a fejed, hiába dicsért Fyodor azelőtt, milyen józan és higgadt tudsz maradni. Ha ép vagy, valószínűleg kibírtad volna, de betegebb voltál, mint valaha gondoltad, és a férjed ilyen veszélyes távolléte soknak bizonyult. Nem emlékeztél pontosan, mikor ment el, azt viszont nem tudtad elfelejteni, milyen volt átölelni őt és a hajába temetni az arcod.

Az egyik régi pulóverét és melegítő alsóját viselted, amikor Fedya feltűnt az előszobában. Nem hallottad, hogy mikor lépett be, érzéketlenné váltál a zajokra, bedugott füllel jártál céltalanul a számodra hirtelen túl nagy lakásban.

Fedyát tőled két lépésre vetted észre. Sovány volt, a szeme fáradt, az arca beesett, de amikor meglátott, bármilyen döbbent volt, elmosolyodott, és ölelésre tárta a karját.

Nem kérdezte meg, miért nézel ki hozzá hasonlóan félig halottnak, szokásával ellentétben nem kezdett játszani a magasra fogott, szétbomló kontyoddal, csak szorított magához, és hagyta, hogy kisírd magad a vállán. Az erős asszonyt, akit egy végtelen fehér éjszakán feleségül kért, alig egy tucatszor látta így összetörni.