Összetörve - Ninjago ff.

5.

Jay

Már megint itt vagyok. A jó öreg mólónál. Emlékszem, amikor a hydro-hajónkat néztük itt meg először. Nya már akkor is bizonytalan volt. Kellett nekem bíztatni őt. De igazam lett. Sajnos. Nála már senki sem kapcsolódik jobban a tengerhez.

Sok itt az ember, de szerencsére nem zavarnak. Valamennyire megértőek velem kapcsolatban. Tegnap az instagrammon még olyat is láttam, hogy valaki lefestett. Egy pillanatra eltűnt belőlem az a kellemetlen érzés, de hirtelen visszatért. A víz továbbra is nya-ra emlékeztet. Bárhol járok.

Esteledik. A nap, már félig eltűnt a horizonton. Azonban egy áramlat elindult a part felé. Eléggé szabálytalan. Hosszan, kacsgaringósan tart a part felé. Delfinek itt nincsenek, és cápának sem hinném, de lehet, hogy csak tévedek.

Mikor ideért, akkor a levegőben vízcseppek kezdtek összegyűlni. Ekkor már csak egyedül voltam a mólón. Legalább is ezt hittem.

Körbenéztem, hogy tényleg nincs-e senki a mólón, aki szórakozhatna velem, de nem volt. Így tehát nem tudtam eldönteni, hogy csak bekattantam, vagy tényleg víz van a levegőben.

A sok kis vízcseppből pedig összeállt a kép. Összeállt az, aki akkor elment. Összeállt az, akit mindig is szerettem. Nya víz formája. Soha nem hittem volna, hogy látom még egyszer.

- N... N... Nya tényleg te vagy az? -kérdezem kissé félő hangon.

- Igen nya vagyok. A tenger. Én és ő egyek vagyunk. Te pedig jay vagy. A villámok mestere. Miért jársz mindig olyan búskomoran ide? A tenger nem egy rossz dolog.  -mondta nya azon a hangon, amivel azóta beszél mióta egyévált a vízzel.

- Nem hittem volna, hogy újra láthatlak. Nagyon hiányzol. Minden nap. Ha meglátom egy közös képünket rögtön elfog a sírás. Miért tetted ezt? -kérdezem a könnyeimmel küszködve.

- Magam sem tudom. Már nem emlékszem rá. De biztosan nyomós okom volt rá. De mostmár nem vagyok ember. Mostmár a tenger vagyok.-így válaszolt nya a kérdésemre.

- Bárcsak lenne valami mód arra, hogy emlékezzél. De nincs. És mostmár... *szipogás*... mostmár nem is le... *hümmögés* *sírás*. -elborítottak az érzelmek. Eszembe jutott minden. Nya felvette emberibb alakját, majd a mólóra kiszállva végigsimította vízkarját a fejemen.

Teljesen összetörve ültem ott a mólón. Nya próbált rám hatni, de nem ment neki.

Maga sem tudta, hogy miért, de valami kötődést érzett a szeplős fiúhoz. Valami olyat, mintha egy családtagja lenne. De neki soha nem volt családja.

- Semmi baj. Nyugodj meg. Itt vagyok. Ha ez megnyugtat, akkor gyere le minden nap a tengerhez. Ha szeretnél, akkor beszélgethetsz velem. Na, az jó lesz? -kérdezte vissza a vízlány.

- Igen. Köszönöm, hogy vagy nekem. -válaszoltam elcsukló hangon.

Azzal nya visszaugrott a tengerbe. Elköszönt, majd továbbúszott. Nem tudta, hogy ki is ő valójában.

Sensei wu

-Megvan misako! Megtaláltam azt a tekercset, amit még apám írt. -mondom, felkiálltva.

A nagykönyvtárban voltunk a tekercseknél. Amikor megtaláltam a tekercset, akkor majdnem leestem a létráról. De megvolt a kellő erőm ahhoz, hogy meg tudjak maradni a létrán.

- A tekercsben az áll, hogy az elemi mestert, aki egyé válik a saját elemével, azt csak egy magasabb rangú elemi mester képes visszaemlékeztetni arra, hogy ki is ő valójában. Így tehát azon elemi mester, aki a kisebb rangú, az visszaváltozik emberi formájába, míg a nagyobb rangú elveszíti elemi erejét. -olvasta fel misako.