𝘽í𝙯𝙯 𝙗𝙚𝙣𝙣𝙚𝙢 𝙛𝙛. | ✔

~17. fejezet~

A busszal csak nagyon rövid ideig utaztunk, ahogy megállt a jármű, mi egyből ki is pattantunk. Az volt az elképzelésünk, hogy mindig nyomokat kell követnünk, ami elvezet a tanárunkhoz.

- Ez fura. Nincs itt Tahi – suttogta Vivi a hűvös épületbe belépve.

- És Andiék sincsenek. Az hogy lehet? Előttünk jöttek kábé egy perccel – zavarodott össze Sára.

- Talán őket nem ide hozta a kisbusz. Ha az ő tanáruk nem itt van – magyaráztam.

- A miénk sincs itt – közölte Dominik.

- De itt volt – vágta rá Vivien. – Vagy nem?

- Itt. De csak volt... - bólogatott Sára. – Oké, figyeljetek, szerintem az van, hogy Tahi nyomában vagyunk. De mindig csak a nyomában. Értitek. Tahi nem volt a szobájában, de ott volt a boríték. Nem volt a kisbuszban, de ott volt a cetli...

- És nincs itt, de hagyott valamit, ami a következő helyre elvezet – fejeztem be a mondatot.

- Aha.

Ezek után futólépésben próbáltunk rájönni, hogy mi lehet a következő nyom. Beléptünk az ajándékboltba, ahol bepróbálkoztam az eladó hölgynél, hátha elárulja, hogy itt volt-e Tahi.

- Sajnos nem segíthetek – mondta.

- Nem látta itt, vagy nem segíthet nekünk? – kérdezte Dominik.

- Nem segíthetek.

Miután ezt kimondta, tudtuk, hogy jó helyen vagyunk, ezért mindenki eszeveszetten keresni kezdett, hátha rábukkanunk valami segítségre. Én a "csodanyakláncok" sorban keresgéltem, amikor beugrott... Az itt hagyott blokkok! Odarohantam a pénztárhoz, és jobban szemügyre vettem.

- Ez mi? – kérdeztem az eladótól.

- Az itt hagyott blokkokat tartjuk abban, ha esetleg a vevők visszajönnének érte... - magyarázta, de látszott rajta, hogy alig bírja visszatartani a mosolyát.

- Szabad?

- Csak nyugodtan. Mint mondtam, ezt valaki itt hagyta... - felelte, én pedig kikaptam az egyetlen ott árválkodó blokkot a kis fonott kosárból.

- Mi van rajta? – kérdezte Vivi.

- Kilenclyukú híd képeslap négyötvenért – mondtam.

- Ez az! – kiáltott Dominik boldogan, és rohanni kezdtünk.

- Sok sikert! – kiáltott utánunk.

Gyalog futottunk a híd irányába, ahol nagyon sokan voltak. Annyi ember vett minket körül, hogy a füvön átrohanva kisebb tumultusba keveredtünk.

- Jó, és most? – kérdezte Sára. – Ott! Menjünk a szelfiponthoz!

- Bocs, bocs, ez életbevágóan fontos! – kiabált rá Vivi egy kiránduló osztályra, akik egyből előreengedték őt a sorban.

- Találtatok bármit? – kérdezte Dominik.

- Nem – mondta Sára idegesen.

- Hé, mi van ott? Ott, ahol olyan sokan ülnek? – mutatott Vivi egy kis domb felé.

- Futás – adtam ki az utasítást, mire odafutottunk a padokhoz, és egyből meglett, amit kerestünk.

- Megvan! – kiáltotta Vivi. Egy ládikával a kezében sétált felénk, amit felnyitva az összes borítékra rálátást nyertünk. Kivette a pirosat a sok közül, kinyitotta, és egy kis polaroidfotó esett az ölébe. A képen Tahi volt a szelfipontnál, és... vigyorgott...