Jeju House

9.

Ahogy jön a hétvége, látszik, hogy többen is lazábban kezelik az idejüket, gondolok itt arra most, hogy többen vagyunk a nappaliban így péntek este, mint bármelyik másik hétköznapi nap. Ma van egy hete hogy itt vagyunk, de valahogy mégis többnek tűnik. Egyikőjük sem viselkedik úgy, hogy mit keresünk itt, hanem szimplán elfogadtak és befogadtak minket ebbe a különös családba. Persze még nem találtam meg mindenkivel a közös hangot, mint az éppen mellettem ülő Wonwooal. Kész rejtély ez az ember. Feleslegesen nem jártatja a száját és a többiek elmondása szerint, ha a szobájában van akkor nagyrészt csak alszik. És azt is megtudtam, hogy Kwanék szállodájában dolgozik szakácsként. Ezt mikor megtudtam csak azért furcsálltam mivel általában itthon Mingyu szokott sütni-főzni és azt hittem, ha valaki szakács akkor otthon is serénykedik.
Mondjuk én se szívesen jönnék haza úgy hogy ugyanazt csináljam mint a munkában.
- Mi ez a nagy hangzavar gyerekek? – telepedik le a kanapéra jókedvűen Joshua. Összeráncolom a homlokom és finoman Joshua karjába ütök, hogy ezzel ne rontsa jobban a hangulatot.
- Megyek a szobámba... - néz a fiúra Wonwoo és felkel a kanapéról.

Igen, és ez az a pont, mikor úgy érzem, mégis van olyan ember, aki nem fogadott el. Pedig az elején teljesen kedves volt velem. Vajon mi változott meg...

***

Akaratlanul is Wonwoo szobája felé vándorlok. Szeretném vele megbeszélni ezt az egészet, így bekopogok az ajtaján és hátrébb lépek, várva hogy valami jelzést kapjak, vagy kijöjjön. Aztán átfut az agyamon, lehet alszik, így lépek is oldalra, hogy otthagyjam az ajtót de ekkor kilép rajta.
- Mondjad – szólal meg.
- Szia – köszönök neki feltartva egyik kezemet.
- Szia... - pislog nagyokat. Most mintha egy kicsit jobb kedve lenne.
- Figyelj – kezdem és mindenhova nézek csak a szemébe nem. – Nem tudom, hogy velem van baj, vagy csak azzal, hogy itt vagyok, vagy vagyunk. De...
- Gyere be – mondja, ekkor lefagyok és biccent a fejével.
- Hogy mi? – kérdezem magamtól, mikor eltűnik az ajtóból. – Hát jó – vonom meg a vállam és félve de bemegyek a szobájába.
- Zárd be az ajtót. – szól rám. Így is teszek, ő pedig eltűnik egy másik ajtó mögött, gondolom a fürdője. Megállok a szoba közepén és csak várok, hogy visszajöjjön. És amire nem számítok. Egy kismacskával jelenik meg.
- Úristen, de édes! – csillannak fel a szemeim. Wonwoo is teljesen másképp viselkedik, az ő szemei is csillognak és akkora mosoly van arcán, hogy szája széle majd a füléig ér. – Nem is tudtam, hogy van macskád.
- Nincs is, csak pár napig vigyázok rá – mondja le se véve róla a szemét.
- Kár, pedig nagyon kis aranyos.
- Miatta voltam mostanában olyan fura, pár napja hoztam haza és most keresek neki gazdit.
- Miért nem tartod meg te?
- Oh, én nem szeretnék kötődni, annak sosincs jó vége. És a többiek sem tudnak róla, hogy ő most itt van.
- És ne is szóljak nekik, igaz? – kérdezem és közelebb lépek, hogy én is megtudjam simogatni.
- Megköszönném – bólint. – Volt már rá példa hogy hazahoztam macskát és rossz volt fél év után visszaadni a gazdájának – fintorodik el.
- Azt elhiszem – biggyesztem le számat.
- Tehát nem miattad vagyok olyan fura, csak hogy ő itt van, aggódom ha nem vagyok itt, meg hogy ne szóljam el magam lent.
- Értem, de akkor nekem hogy-hogy elmondtad?
- Inkább értettél volna félre? – vonja fel szemöldökét. – Nem vagyok én olyan szemét. Meg ha már itt voltál, jobb tisztázni. Nem igazán tudtam mit kitalálni hogy tisztázzam a félreértésünket.
- Hallod én azt hittem te nem vagy valami beszédes – döbbenek le a fiún. Annyira el sem jut az agyamig amiket mond, csak hogy úristen de sokat beszél.
- Én? – neveti el magát. – Tudok ám sokat beszélni – mondja és leteszi a macskát. – Viszont ha már a beszédességnél tartunk és én megosztottam veled a titkomat... - néz ravaszul.
- Igen? – vágok rémült fejet.
- Csak őszintén, van köztetek valami Joshuával?
- Csak őszintén, nincs – húzom össze szemeim.
- De olyan sokat lógtok együtt...
- Csak mert jóban vagyunk – suttogok. Ekkor csörögni kezd a telefonom, és ahogy előveszem lefagyok, hogy Joshi hív. Wonwoo is szemügyre veszi a kijelzőmet és csendben megjegyzi.
- Érdekes, eltűntél a szeme elől és már keres is... Szerintem menj és keresd meg, biztosan hiányzol neki.
- De mi nem is... - számba harapok, kinyomom a telefont és búcsút veszek Wonwootól. – Még beszélünk... Sziasztok – intek és ki is lépek a szobájából. Elindulok az erkély felé, ahol igen sokat vagyunk Joshival. Nem is értem egyikőjük feltételezését se. Elkezdem visszahívni.

 - Hát itt voltál – ölel át hátulról.
- Szerintem már mindenki azt hiszi, járunk – mondom neki és kicsit fájószívvel, de kibújok öleléséből.
- Akkor miért nem? – vigyorog rám, arca alig csak pár centire van.
- Nem – emelem közénk kezünket. – Nem rég szakítottál, és alig ismerlek.
- De hát mindennap azon vagyunk, hogy megismerjük egymást – simítja el arcomból a hajamat.
- De olyan furcsa ez a szituáció – rendezem vissza a hajamat és hátrébb lépek.
- De tegnap azt mondtad...
- Tudom mit mondtam, de akkor is elmondtam, hogy furcsának érzem ezt az egészet.
- De miért?
- Most léptél ki egy hosszú kapcsolatból, és elképzelhetetlennek gondolom azt, hogy máris megszeress valaki mást – hadarom és aggódó tekintetemmel nézek rá. Kicsit eltátja a száját és hirtelen nem tud mit reagálni.
- Így már értelek, akkor megígérem, hogy lassítani fogok. Csak arra kérlek, hogy ne lökj el – lép közelebb és érzem, hogy megint megakar ölelni. Felnézek szemeibe, majd egyből le is hajtom a fejem és a mellkasának támasztom kobakom. – Türelmes leszek.
- Te vagy a legjobb – dörmögöm mellkasába és egyik kezemmel pedig felmutatok egy like jelet.

***

A nyolcfős vacsora csendjét, mellettem ülő testvérem zavarja meg.
- Hogy fogsz menni hétfőn?
- Boyounggal néztünk buszjáratot – nézek a lányra nagy vigyorral, belegondolva, milyen ügyesek voltunk.
- Eltudlak vinni – szólal meg egyszerre két fiú is. Erős pislogásokba kezdek, míg ők ketten farkasszemet néznek. És mondanom se kell az asztalnál ülő többi személy is a két fiút nézi.
- Inkább busszal megyek... - szólalok végül meg. Joshuával összemosolygok, míg Hanra kicsit aggódva nézek. A pláza óta, nem sok szót ejtettünk, na nem mintha olyan sokat találkoztunk volna. Mondjuk ha alkalmunk van együtt lenni én lépek le.

Úgy érzem ő nem annyira értékelte az én örömömet. Míg Joshua igen is örült minden hírnek, mióta itt vagyok.

***

Hamar eljött a hétfő, és egy kicsit izgatottan, de mégis idegesen szálltam ki az ágyból. A reggelimet Boyounggal töltöttem, akivel megbeszéltük, hogyha végzek, akkor menjek majd el a szállodájukba és akkor majd onnan együtt hazajövünk. Mielőtt elindultam otthonról, szerintem minimum ötször állítottam le Joshuat mondván, hogy én igenis egyedül fogok menni és busszal, még a buszmegállóba is. A hétvégét úgymond végig együtt töltöttük, igaz annyi szerencsével, hogy velünk volt végig Boyoung is. Nagyon aranyos srác, és biztos vagyok benne, hogy tudnám őszintén szeretni, de jelenpillanatban soknak érzem ezt a nyomulós stílusát.

A buszmegállóban rajtam kívül még vagy négyen vannak, tőlük nem messze állok meg és csak lesem a buszt. De annyira, hogy nem veszem észre az úttesten velem szembe megáll egy autó, majd csak a dudálására figyelek fel. Lehúzódik a felém lévő ablak és Jeonghan integet ki rajta.
- Gyere, elviszlek – mutatja, hogy üljek be. Rám néz az a pár ember és egyből kellemetlenül érzem magam. Nem szeretem a figyelmet.

Elfordítom a fejem, gondolva azt, ez bár ne velem történne meg.