Jeju House

1.

A nevem Lee Jisoo. Dél-Korea második legnagyobb városában élek a családommal Busanban. Nem volt zökkenőmentes az életem, de semmiben nem szenvedtem hiányt. Csupán az ikertestvérem nehezítette meg kicsit az életemet. Lee Jihoon. Két perc van köztünk és ő az idősebb. És ezután mindenben ő volt az első, aki először felállt, aki elsőnek kimondta az első szót. Pedig én is mindig ott kullogtam mögötte, csupán pár perces fáziskéséssel. Később az iskolai életben is mindig ő fölényeskedett. Versenyeket nyert, tehetsége volt mindenhez. A szüleink rá voltak a legbüszkébbek. Na de a középiskolában eljött a pillanat, mikor valamiben le tudtam körözni. Lehet ez így volt megírva a nagykönyvben, de Lee Jihoon megállt a növésben 164cm-nél. Én pedig lány létemre még nőttem plusz három centit. Pont elég volt ahhoz, hogy idegesíteni tudjam a bátyámat.

Igazából, lehet hogy féltékeny vagyok rá, hogy milyen sikereket tudott elérni, de mindennél jobban szeretem. Nem lett volna ilyen izgalmas életem, ha ő nem lenne.

- Mit nézel annyira? - jelenik meg a reggeli bögre kávémmal a szobámban.
- Szia - teszem oldalra a tabletet és nyúlok a kávém után. – Állas hirdetéseket.
- Miért? Ott akarod hagyni a mostanit? Nem is mondtad! - lepődik meg és leül az ágyam szélére. Keresztbe teszi lábait és kezeit térdére helyezi.
- Csak egy kicsit váltani szeretnék – hajtom meg fejem.
- Mutasd - lezseren nyújtja felém kezét. Oda adom a tabletet hogy szemügyre tudja venni ő is, amit néztem. Érdekesek vagyunk egyébként, őt a zeneszerzés érdekelte mindig is. Sok hangszeren tud játszani. Nekem sose mentek, viszont míg ő zenélt én úsztam. Anyáék azt akarták, hogy versenyeken induljak, viszont engem jobban érdekelt a tenger és a halászat. Így a középiskola után búvárkodni tanultam, és most itt Busanban egy hajón dolgozok búvár halászként.
- Haenyeo (búvárnők)?! - Döbben le testvérem.
- Tudod, hogy már évek óta azaz álmom! - fújom fel arcomat.
- De ha ezt az álmot akarod követni, akkor az azt jelenti hogy oda kellene költöznöd...
- Én szeretem Jejut, nem lenne probléma. Mellesleg elég pénzt spóroltam össze, hogy pár hónapig kényelmesen még munka nélkül is ellegyek. De ha felvesznek Haenyonak, akkor aztán semmi probléma. - érvelek pozitívan.
- De egyedül elmenni... - húzza a száját. - Anyáéknak se mondtad még?
- Hogy is merném? Lehet, csak elszökök egy nap - nevetek fel, mire Jihoon megpöcköli a homlokom.
- Előbb beszélj velük is. - teszi le a tabletet és kimegy a szobából, minden további szó nélkül.

Úgy öt éve, az utolsó osztálykirándulásunkkor mentünk Jeju szigetre. És akkor találkoztam először Jeju-szigeti búvárnőkkel. Teljesen más, mint amit most csinálok. Az ő munkájuk gyönyörű. Persze, cseppet se könnyű, de egy csodálatos munka.

Három nap telt el, hogy megmutattam Jihoonnak az állast.

Ahogy belépek a lakásba, érdekes légkör fogad. Anya a kanapén ül karba font kezekkel és nem a TV-t nézi, hanem a fotelban ülő bátyám. Apa a konyhaasztalnál, újságot olvas, de ő is feszült.

- Mi történt? - kérdezem és anya éles tekintete rám szegeződik.

- Ülj le - mondja szigorúan. A sarokkanapé, túl oldalára ülök. Jihoon átül mellém. - Mit rontottunk el?! - kérdezi anya, de tényleg nem értem miről van szó. Értetlenül nézek bátyámra, akinek szája szélén megjelenik egy halvány mosoly.
- Semmit anya.
- Akkor miért akartok elmenni?
- Elmenni? - suttogva megismétlem és leesik mi lehet. Jihoon elmondta anyáéknak Jejut, de miért beszél többes számban?

- Igazából már felnőttek - jön közelebb apa is. – Had tegyék azt, amit jónak látnak. – megáll a kanapé mögött. – Ha ott látják a jövőjüket, akkor nem állhatunk az útjukba.
- Dehogynem! – emeli meg anya a hangját. – Hogy lehetsz te is ennyire nem törődöm?! – fel áll és apa felé irányítja a haragját. Vagyis inkább az aggodalmát. Ismerem már anyát, ha bármit is akartunk, azt ő csak azért nem engedélyezte, mert félt az ismeretlentől, a számára újtól.

- Drágám! Azt hiszed, ezzel megfogod tudni őket állítani?! – apa is megemeli a hangját. Felállnék, hogy szóhoz jussak, de Jihoon megfogja a kezem és megállásra késztet. Arcára nézek, ami teljesen nyugodt. Megrázza a fejét és elveszi a kezét. Újra szüleinkre figyelünk. – Nem gyerekek, és tudják hogyan kell boldogulni az életben. Őszintén ha csak az egyikük menne, én is jobban aggódnék. De mindketten akarnak menni. Együtt lesznek. Tudnak egymásra vigyázni.
- De... - anya összeroskad a kanapéra és arcát eltakarja. Apa mellé megy és átöleli.
- Nem lesz semmi baj. Azt mondta Jihoon, hogy már minden el van rendezve.

Igazán? Jihoon mindent elrendezett? Ezt szeretném én is meghallgatni. Kíváncsian nézek bátyámra, aki csak hessegeti a gondolataimat, hogy majd megfogja magyarázni, ha kettesben leszünk.
Anya még hosszasan sírt apa vállán, és egy idő után apa jelzett, hogy menjünk fel. Nem is kellett ettől több, hamar felmentünk. Jihoon már kezdte volna a magyarázást, de megállítom és rohanok a mosdóba. Már haza úgy jöttem, hogy nagyon kellett WC-nem, nem tett jót ez a sok várakoztatás.

Egy tíz perc múlva már tesóm szobájába lépek be, aki az íróasztalánál ül. Az ágyán foglalok helyet.
- Hallgatlak – lábaim is felhúzom és törökülésben helyezkedek el.
- Jejura megyünk mindketten. – mondja és elhallgat.
- Hát ezt valahogy leszűrtem a lenti beszélgetésből – ráncolom homlokom. – Részletesebb magyarázatot kérek.
- Adódott ott nekem is egy munkalehetőség. És mint hallottad, csak egyikünket nem  biztos hogy elengedtek volna -  vonja meg vállait.
- Valami még volt – dörzsölöm meg homlokom. – „Mindent elrendeztél"?
- Á' igen. Emlékszel a Boo testvérekre régebbről?
- Persze, néha szoktam beszélni Boyounggal! – bólogatok.
- Na a családjuknak Jejun van egy kisebb szállodájuk. Megbeszéltem vele, hogy baráti áron kérek két szobát.
- Bele ment? – szemeim nagyra nyílnak.
- Szerinted miért rendeztem el mindent? – ráncolja homlokát.
- Mit tudjam én, hogyan fogod folytatni ezt a történetet – húzom fel vállaimat.
- Kezdj el pakolni, mert három nap múlva szeretnék indulni – sóhajt egyet.
- Hogy mi van? – tátom el számat.
- Hova húzzuk az időt? – fordul nekem hátat a székével. Nem is kérdezek többet, kirohanok szobájából, hogy az enyémbe érkezzek.
Lapot és tollat veszek elő, és meg is írom a felmondó levelemet.

***

Anyáék szerintem hússzor elmondták, ha bármi baj van, azonnal hívjuk őket. És ha lehet oldjuk meg, hogy mindennap legalább írjunk nekik, ha van időnk.
A repülőtérre Boo Seungkwan jött elénk, hogy még a fuvarral se kelljen foglalkoznunk. Miután felvettük a három bőröndünket, Seungkwan a bejáratnál fogad minket.
- Na milyen volt az út? – kérdezi közben kezet fognak, meg olyan fiúsan ölelik meg egymást.
- Tűrhető – válaszolja testvérem.
- Szia Jisoo – köszön nekem. – Remélem, emlékszel rám – mutat magára.
- Nem volt az olyan régen, hogy ne emlékeznék rád. – nevetem el magam.
- Akkor jó – mosolyog. – Na menjünk a kocsihoz és haza. Boyoung ebéddel vár titeket. – mondja és magához veszi az egyik bőröndöt.
Már nagyon várom, hogy vele is találkozzam. Akartam írni neki a napokban, de sose jött ki rá a lépés. De nem bánom annyira, mostantól majd sokat fogunk tudni beszélgetni.