Jeju House

7.

- Azt mondtátok segítettek nekem vacsorát csinálni, de csak csendben ültök itt, és feszültté tesztek – ráncolja a homlokát Mingyu. – Mondtam, hogy nem értettem félre semmit, csak örömölelés volt, felfogtam.
- Várjunk, igazad van, miért viselkedünk így? – nézek értetlenül Joshira.
- Nem tudom, az ő hibája. – mutat Mingyura.
- Már bocs, hogy hazajöttem.
- Egyáltalán hol voltál? – billenti oldalra a fejét kíváncsian.
- Miért kellene neked azt tudni? – zavartan fordul el tőlünk, mi pedig ezen csak nevetünk. – Inkább menjetek innen, nem kell segítenetek.
- Ahogy akarod – áll fel a pulttól a fiú és óvatosan megfogja a csuklómat és fejével is jelez, hogy menjünk arrább.

Felmentünk hát a érkélyre, hogy ne zavarjuk Mingyut. Minél messzebb annál jobb, igaz?
- Hallottalak az este Jeonghannal, megtudtátok beszélni? – kérdezem, de nem merem kimondani a témát, viszont bízok benne, hogy így is ért. Először kicsit meglepődik, majd elmosolyodik.
- Azt mondtad hallottad.
- Csak, hogy beszéltetek – vágom rá egyből. Elneveti magát majd kedvesen a szemeimbe néz.
- Megtudtuk beszélni, nincs gond.
- Hála az égnek – sóhajtok egy nagyot és beleolvadok a székbe.
- Úgy tűnik, te jobban aggódtál, mint mi.
- Naná – ülök vissza fel, és hogy közelebb legyek hozzá a szék szélére húzódom. – Hiszen azért ez nem egy szokványos helyzet volt. Barátság, szerelem – hadonászok a kezemmel ahogy magyarázok. – De azt azért nem mondanám, hogy jobban aggódtam. – vakarom meg a fejem. – Csak úgy átlagosan – vonom meg a vállamat.
- Ez aranyos – mondja egy halk kacagás kíséretében és megsimogatja a hajamat, és ettől a gesztusától jóleső érzés fog el, de a szemeim hirtelen az erkélyajtó felé néznek. – Mi az? – fordítja oda a fejét, mivel neki háttal van az ajtó.
- Semmi, csak azt hittem Mingyunak van valami különleges képessége, hogy ilyen pillanatokkor jelenik meg. – mondom, erre elneveti magát.
- Nem, még véletlenül sincs neki ilyesfajta képessége – fogja a hasát, majd szépen lassan lenyugszik.

Ezután egy ideig csendben ültünk egymás mellett és figyeltük, ahogy a felhők elhaladnak.
- Ti meg mit csináltok itt?- lép ki hozzánk Vernon.
- Csak lustulunk – mondja Joshua az én nevemben is.
- Értem, Minghao hívott, és mondta hogy szóljak neked, ne felejtsd el elvinni, a papírokat amit megbeszéltetek valamelyik nap.
- Oh, teljesen kiment a fejemből – pattan fel a helyéről és telefonját kihalászva a zsebéből szerintem már hívta is volna, de előtte rám néz. – Nem baj, ha most elmegyek, ugye? – kérdezi.
- Ugyan, dehogy is – emelem fel kezeim. – Úgyse csináltunk semmit. – vonom meg a vállam, mire valamiért furcsán néz rám.

Még egy bocsánatkérés és már távozik is. Vernon se marad soká, így egyedül maradok kint. Elsétálok a korláthoz és előveszem a telefonom, hogy megtudjam örökíteni a kilátást.

Ebben a pillanatban olyan érzés mintha álmodnék. Ez az egész hely, a helyzet. Igaz még nem vettek fel az iskolába, de máris úgy érzem a célba tartok. Mintha sínen lenne az életem. A sokadik szögből készített kép után megjelenik felül egy üzenet. Ki is lépek a kamerából és az smseknél állok meg. Az új név érdekes érzést kelt bennem. Amit a többiek meséltek róla, nem tudom eldönteni milyen ember is lehet ő. Egyszer úgy veszem ki a szavaikból, hogy rossz életet él, viszont olykor meg olyan, mintha ő állna a csapat középpontjában és mintha hiányozna nekik a fiú.

Kíváncsian megyek rá az üzenetre, mivel most leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy milyen hangnemben írhat nekem, és mit.

„Szia, Jeonghan vagyok. Kaptál választ?"

- Mi ez? – billentem oldalra a fejemet. – Ennyi? – kérdezem de nehezen tartom vissza a mosolyt az arcomon.
„Szia. Igen, kaptam választ. Holnap reggel 8-ra kell mennem elbeszélésre."

Mellkasomhoz emelem a telefont és veszek egy mély levegőt. Miért vagyok ilyen izgatott? Furcsa érzés neki elmondani ezt, hiszen mégis egy olyan emberről beszélünk, aki pár órányi ismeretség után érdeklődik, hogy mi a szitu. Joshuának valamivel könnyedebb volt elmesélni, pedig őt is csak pár napja ismerem.
Pityeg a telefonom és félszemmel ránézek a képernyőre.

„Az nagyszerű. 8-ra? Ha szeretnéd elvihetlek, holnap szabad vagyok"

- Micsoda? – szívom fel magam levegővel, és egy kicsit bent is ragad. Veszek még pár mély lélegzetet, mielőtt válaszolok.

„Igazán? Az nagyszerű lenne, persze csak ha tényleg nem jelent problémát, hogy szabadnapodon zavarlak"

Valamiért nem tudtam leplezni az izgatottságomat és ezek után öt percen keresztül, körülbelül tíz másodpercenként pillantottam a telefonomra, a válaszát várva.
De eközben a szép időjárást felhők zavarták meg, így úgy döntöttem a legjobb lesz, ha bevonulok a lakásba.
Lemegyek a földszintre és Jihoon dobozai mellett álló Hoshihoz igyekszem.
- Te cuccaid? – mutat rájuk érdeklődve.
- Nem – rázom meg a fejem. – Tesómé. Otthonról küldték anyáék. Remélem nem baj, hogy itt hagytam, mert olyan nehezek, hogy biztosan rá fog várni, hogy felvigye – fújom fel arcomat.
- Ugyan dehogy, nekem nincs útban – legyint rá. – Sikeresen kiheverted a köszöntő partitokat?
- Persze, már másnap. – válaszolom, de furcsán is nézek rá. – De ez most hogy jön ide?
- Hát csak azóta nem is beszéltünk, gondoltam megérdeklődöm, hogy minden okés volt-e.
- Persze, kialudtam magam – nevetek fel.

***

Az ébresztőmet hajnal 5-re állítottam, mivel azt hittem a szundikkal később fogok felkelni, de az első szundi után rájöttem, hogy igazából az izgatottságtól már nem is tudok aludni. Mondjuk azon is csodálkozom hogy egyáltalán elaludni tudtam, hiszen ha nagydolog előtt állok az agyam folyamatosan kattogni szokott.
Viszont azon kicsit aggódtam, hogy Jeonghan azt mondta el tud vinni, de este még haza se jött. Viszont mondta Bo, hogy Mingyu is el tud vinni, ha Han esetleg mégsem ér rá. Természetesen nem ellenkeztem és reggel hétkor indulásra készen, abban a tudatban megyek le a konyhába, hogy Mingyu fog lent várni. De ehelyett szinte mindenki itt sürgött forgott lent, munkába készülve.
- Jó reggelt Jisoo, esetleg kérsz kávét? – emeli fel a bögréjét Mingyu.
- Köszi most nem, ahhoz túl izgulós a gyomrom. – rázom meg a fejem.
- Reggelit? – mutat a fahéjas csigájára Bo.
- Most azt is elutasítom – nevetem el magam, ahogy közelebb megyek a lányhoz és leülök a mellette lévő üres székre.
- Oh tényleg – szól Mingyu. – Végül mégis tud vinni Jeonghan, az este csak hazajött.
- De még nem kelt fel – néz rá aggódva Bo.
- De az este azt mondta mindenképp beviszi. – pislog bambán.
- Had pihenjen, biztos fárasztó napja volt tegnap. Ha továbbra sem baj neked, akkor örülnék ha eltudnál vinni – kutyaszemeket meresztek Mingyura, aki sóhajt egy nagyot majd bólint.

- Miért kérsz meg mást, amikor mondtam, hogy elviszlek? – a semmiből jelenik meg és Mingyu mellett áll meg, kezéből kikapva a bögréjét és belekortyol. – Felőlem már mehetünk is. – mondja ezt tökre komolyan, mivel az sem látszik rajta, hogy álmos lenne. A tegnapi szereléséhez képest most igazán lazán és sportosan van felöltözve. És jóval sötétebb, mivel minden ruhadarabja fekete, legalábbis amit látok.
- Nem vagy fáradt? Nyugodtan visszamehetsz pihenni – pislogok nagyokat.
- Gyere, menjünk – mondja mintha meg sem hallott volna engem és már el is indul ki.
Nem vacillálok tovább, fogom a hátitáskámat és utána indulok.

Beülök mellé a kocsiba, majd csak jár a motor és nem indulunk. Ránézek, rám néz.
- Egyébként hova kell menni? – pislog nagy szemeivel ártatlanul. Kínosan elmosolyodom.
- A Haenyoe iskolába – válaszolom neki ebben a csodálatosan kínosra sikerült szituációban.