Detective Love - Larry Stylinson (Befejezett)

1. fejezet

HARRY STYLES

Ez a nap is legalább olyan átlagosan telik, mint a többi. Reggel az ébresztőórám idegesítő hangjára kelek. A szemem dörzsölve ásítozom, és majd meghalok az álmosságtól, pedig viszonylag jól, és sokat aludtam. Lemegyek a konyhába, és elkészítem a kávém. Mint mindig, egy kevés a keserű italból, egy kis tej, és egy kockacukor. Tökéletes. Élni sem tudnék a fekete ital nélkül. A nappaliból nyíló erkélyhez cammogok, ahonnan gyönyörű a kilátás London utcáira, ami már ezen a korai időpontban is igen nagyon zsúfolt. Minden reggelem ugyan így indítom, ott ülve, és merengve minden apróságon, miközben eltüntetem az életet adó italom. Most is így teszek, épp a tegnapi nap jár a fejemben. Egy újabb, igen különös halálesetet zártunk le. A forró kávém szürcsölgetem, miközben itt motoszkál a fejemben a gondolat, ami minden alkalommal, ha meló van. Eszembe jut, hogy vajon miért akar valaki gyilkolni, és ezzel tönkretenni az életét. Inkább csak gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatokat, megiszom a maradék kávém, majd miután összeszedem magam, elindulok a munkahelyemre.

-Mi az isten? - kiáltok fel, amikor valaki a semmiből hirtelen fékez előttem, így majdnem összeütközünk. Bár ez maximálisan az ő hibája, mégis úgy nyomja a dudát, mint valami őrült. Meg merem kockáztatni, hogy az is. Gyors elhajtok mellette, arra sem méltatva, hogy megnézzem, ki ez a barom. Az út, és a rádióban bömbölő Bruno Mars valahogy jobban izgat. Bemegyek az intézetbe, meg sem állva a boncteremig, mert úgy emlékszem, hogy ma még van melóm, de mikor beérek, rájövök, hogy semmi. Érdekes, mert tegnap azt mondták ma biztos be kell jönnöm még utoljára átnézni Mrs. O'Kelly testét, viszont nem találok itt senkit, az akták sincsenek sehol sem. Hazafele útba ejtem a rendőrséget. Kenny, egy igen klassz rendőrcsaj, amolyan társféle számomra, igen sok ügynél kerültünk össze az utóbbi pár hónapban. Biztos vagyok benne, hogy tegnap úgy váltunk el, utoljára még átnézzük az ügyet.

-Jó napot! - köszönök barátságosan Davisnek, akivel az évek alatt, mondhatni, haverok lettünk.

-Jó napot Dr. Styles! - köszönt a rendőrfőnök, fel se nézve az előtte heverő millió papírból. -Mi járatban?

-Csak azért jöttem, mert ma randim lett volna Kennyvel és a hullával, de ő nem jött be, el sem érem, szóval így most sok dolgom nincsen.

-Az akkora baj? - kérdi viccelődve, és szeme alatt hatalmas ráncok jelennek meg, ahogy mosolyog.

-Nem, dehogy, csak furcs, mert nem erről volt szó, és mint mondtam, Kenny meg fel sem vette a telefont, meg sem tudtam vele beszélni, hogy akkor most mi legyen - vonom meg a vállam, és Davis végre rám vezeti fekete szemeit. -De nyilván örülök, hogy jelenleg nem kell egy holttest belsejében turkálnom.

-Szerencsés nap ez a mai, Styles, ezek szerint, magának különösen - vonja meg a vállát, majd még leír két szót az előtte heverő papírra, aztán beleteszi egy piros mappába, és folytatja. -A mai legsúlyosabb bűntény a reggeli duplacsokis muffinom elfogyasztása volt - vigyorodik el, de látszik a fáradtság a szemében, gondolom a sok papírmunka miatt, hiszen annak ellenére, hogy a mai nap semmi komolyabb nem történt, most is az iratok felett görnyed.

Végül, mivel jobb dolgom nincsen, elindulok haza. Edzem, rendelek pizzát, mert egy kellemes két órás futás-súlyzózás után igazán megérdemlem, még ha ennek így nincs is értelme. Elhelyezkedem a kanapén, ölemben a laptopommal. Elindítok egy sorozatot, és mire következőleg magamhoz térek, már nyolc óra is elmúlt. Tartalmas nap volt.

-Szia, anyu! - köszönök vidáman fél órával később, amikor éppen a kötelező napi telefonhívásunkat folytatjuk. Szerencsésnek érzem magam, mert anyával borzasztóan jó a kapcsolatom. Minden nap dumálunk egy kicsit, még ha nincs is igazán semmi, amiről beszélni lehetne.