Harry egy pap, aki fiatalon rátalál Louisra, majd magához veszi és nevelgeti. De Harry nem öregszik, ugyanis vámpír! Louis tudja ezt, mégis oly mély szerelmet táplál a göndör fürtök tulajdonosa iránt, ami élve emészti el, hacsak nem talál viszonzásr...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A fejezet önbántalmazást tartalmaz, de most már cenzúrázva van! Bloggeren kint van a teljes, amit tegnap láttatok! Egyenlőre meghívás nélkül elérhető! Link a biomban!
Louis:
Miután kijöttem a gyóntató fülkéből, mérhetetlen harag gyúlt bennem. Önmagam iránt elsősorban, hiszen nem kényszeríthetem Harryt, hogy bármit is érezzen egy hozzám hasonló kis nyomorult iránt. Úgy éreztem, tennem kell valamit! Meg kell bűnhődnöm, hiszen egy tiszta lelket akarok bemocskolni pusztán azzal, hogy szeretem őt. Biztos voltam benne, hogy tudja, mit érzek, valahányszor ráemelem a tekintetem. Hogy a lelkem milyen elkeseredetten óhajtja szomjazni a csókjait! Bár megadhatná nekem! Bár velem lehetne! De erre nem fog sor kerülni! Nem tudom, mit tegyek.
Kicsiként egyszer kikaptam tőle. Betörtem egy ház ablakát, mert rugdostam a kavicsokat az út mentén. Mire visszaértem a sekrestye kapuihoz, a tulaj már ott volt és vele beszélt. Fülön csípett, és bevitt a dolgozó szobájába. Lehúzta a nadrágom és az alsóm, majd elfenekelt. Számolnom kellett. Húsz ütést kaptam, de szinte alig éreztem. Féltett. Még akkor is attól félt, hogy nekem bajt okoz, és óvatos volt. Nem tudom, hogy mit szólna, ha elmondanám neki, mennyire nagyon szeretem őt. Vajon képes lenne megtűrni maga mellett még egy kicsit, vagy azonnal elzavarna?
Egyre inkább dobogó szívvel mentem a konyhába, ahol a teatűzhelyen forrt a víz. Nem gondolkodtam, csak megtettem. Először nem éreztem semmit a kezemen. Inkább hideget, sem mint a fájdalmat, majd egy, talán két perc múlva lassan melegedett, és amikor nem bírtam, hangosan üvölteni kezdtem, amíg térdre rogytam.
- Bocsáss meg nekem! - zokogtam hangosan, amíg jobb kezemmel szorítottam a bal csuklóm, ám a fájdalom mit sem enyhült.
- Mégis mi történt? Jézusom! - térdelt elém Harry, és már kapott is a karjaiba. Leültetett a székre, és hideg vizes ruhát hozott. Azonnal körbe tekerte vele a tenyerem, és próbált nyugtatni.
- Nem lesz baj! Nem lesz baj, Lou, itt vagyok veled! Figyelj rám! Ne a fájdalomra koncentrálj, csak rám! Mi történt? Megbotlottál?
- Igen...
- Hazudsz nekem! Felgyorsult a pulzusod! Mi történt valójában?
Nem válaszoltam neki, hiszen úgy is rájött már, csak tőlem is hallani akarta.
Harry:
Ahogy elhagyta a gyóntató fülkét a kedvesem, sokáig ültem még ott. Vágytam érezni, megnyugtatni, hogy nem bűn, hogy szeret, és ő emiatt nem rossz, de nem tehettem meg... Ha mi együtt lennénk, én bántanám őt. Hiszen a vámpírom igényelné, hogy ihassa a vérét, és lehet, hogy Lou ezt nem értékelné. Istenem... Mit vétettem? Miért kell ennek így lennie? Mi lenne a helyes lépés?
A következő másodpercben hangos üvöltés csapta meg a fülem, és Lou zokogása. Vámpírsebességgel száguldottam át a templomon, kockáztatva a lebukást is, de most semmi nem érdekelt, csak a kedvesem sírása. A szerelmem bajban van! A vámpírom kiélezett érzékekkel rohant, amíg meg nem éreztem az égett bőr semmivel össze nem téveszthető szagát, és akkor:
- Bocsáss meg nekem! - tudtam jól, hogy ez nekem szól...
- Mégis mi történt? Jézusom! - ahogy elé térdeltem, megláttam, mi történt... Megpróbáltam megnyugtatni, de nem sok sikerrel. Adhattam volna neki a véremből, és akkor azonnal felépül, de az egy olyan köteléket hozott volna létre, amit nem akartam ráterhelni. Függővé tette volna, szomjazta volna, hogy ismét kapjon, és a drága kis szívét örökre elraboltam volna. Így csak bekötöztem vizes ruhával, míg faggatni kezdtem:
- Nem lesz baj! Nem lesz baj, Lou, itt vagyok veled! Figyelj rám! Ne a fájdalomra koncentrálj, csak rám! Mi történt? Megbotlottál?
- Igen... - a szíve felgyorsult a kérdésemre, nem nézett a szemembe, és még jobban zihált. Megpróbált átverni. Azonnal összeállt a kép.
- Hazudsz nekem! Felgyorsult a pulzusod... Mi történt valójában?
Tudtam jól, mi történt.
- Halljam! - szóltam rá erélyesebben, de még mindig nem válaszolt – Nem vagyok ostoba, Louis! Tudom jól, hogy szándékos volt.
- Te ezt nem értheted...
- Már hogyne érteném? Azt hiszed csak te szenvedsz? Lou! A véred! A véred egyszerűen megbolondít... Elmondhatatlanul kívánlak!
- Tessék? - nézett rám hatalmas, baba kék szemeivel.
- Én is érzem... Én is érzem, amit te, de nem tehetjük. Ellen kell állni a kísértésnek... Nem lehetünk együtt Lou! Én is szeretlek téged! Szerelmes vagyok minden porcikádba, de ez nem helyes! Kérlek, értsd meg!
- Miért nem adsz egy esélyt nekem? Csak egyetlen egy esélyt? Kérlek!
- Édesem... Minden vágyam ez! - simítottam meg a drága kis arcát, majd így folytattam – Minden vágyam te vagy! A véred bűnre csábítja a vámpírt bennem! Társául választott téged, de ezt nem tehetem veled, szívem! Nem vehetem el az életed!
- De én neked adom! Nekem nem kell! Változtass át! Nekem te kellesz!
- Fogalmad sincs, mit beszélsz! Fogalmad sincs, mekkora lelki teher úgy élni, hogy egy kárhozott vagyok! Valaki, akinek nincsen jövője! Egy istentelen kegyetlen szörnyeteg!
- Akkor ne változtass még át, csak szeress! Engedd, hogy szeresselek, könyörgöm!
- ...
- Kérlek, mondj valamit!
- Nem tehetem, sajnálom... - nem bírtam ki, muszáj voltam az ajkaihoz hajolni, és finoman rátapadni. Nem mélyítettem el a csókunk. Inkább volt egy ártatlan első szájra puszi, mint igazi csók, de nekem nagyon sokat jelentett. A könnyeink kavarodtak az arcunkon, de most nem számított semmi. A puha, bársonyos kis párnák, amik hozzáértek az enyémekhez. Tökéletes egészet alkotva. A tarkóját simogattam, és nem engedtem elhúzódni. A homlokunkat összedöntve sírtunk némán, és néha loptunk egy-egy puszit a másik ajkairól. Néma, kimondatlan szavak, ígéretek. Ennyi jutott nekünk csupán. De azt mindketten tudtuk jól, hogy ezután már semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt. Az egymás iránti vágyunk mostantól nem titok a másik előtt. Most már csak abban reménykedem, hogy meg tudjuk türtőztetni magunkat, és nem fog elszabadulni a másikunk iránt érzett szerelmünk, mert az maga lenne a katasztrófa. Sosem lennék képes bántani őt. Vagy elvenni az életét. Képtelen volnék azzal a tudattal létezni, hogy megpecsételtem a sorsát, és a lelke miatt fog elkárhozni a pokol bugyraiban. Szeretem őt.. Ennél sokkal jobban...
