Bűnbocsánat I. / Larry Stylinson ff./ Befejezett

4.

Louis:

Harry folyamatosan kerül engem. Egyszerűen felemészt a tehetetlenség, hogy nem tudok lépni. Hiába keresem a tekintetét, a fejét a földre szegezi, és nem figyel rám. Kedves velem, de megtartja a pár lépés távolságot, és ez fáj. Mi bűnöm lehet? Az, hogy megkértem, csókoljon meg? Vajon ha a bocsánatáért esdekelnék megkapnám? Nem tudom mit tegyek. Van ez a tervem, hogy elcsábítom, de félek. Félek, hogy elutasít. Ami mondjuk nem is lenne csoda, hiszen ki vagyok én? Egy átlag ember. Louis Tomlinson. Hozzá képest egy senki. Tudom, az önértékelésem egy nagy nulla. De megvan rá az okom. Mikor kiskoromban még ministráns fiú voltam, a többiek mindig bántottak. Azt mondták nem vagyok jó semmire, hiszen még arra is képtelen vagyok, hogy magamat megvédjem, ami igaz is. Az akkori szavak nagyon belém égtek. Fájtak, mintha pengével vágtak volna belém. Hát igen. Ilyenek a gyerekek. Kegyetlenek, és őszinték. Tényleg nem vagyok valami értékes ember. Álmaim szerelme nem más, mint egy pap.... A fiaként nevelt, és én belészerettem. Az egyetlen bűnöm, mégis a legnagyobb, aminek következtében lelkem elkárhozik majd. Harcol bennem a józan ész és a szívem. Tudom, hogy az lenne a helyes, ha megpróbálnám elfeledni őt, de közben arra vágyakozom, hogy szerethessem őt. Van egy mondás, miszerint két farkas harcol bennünk. Az egyik a jó, a másik a rossz. Az marad életben és győzedelmeskedik, amelyiket mi magunk tápláljuk. Én már rég csak a rossz farkasomat etetem. Hiszen bűnös vágyaim vannak, és még tervet is kieszeltem, hogyan jussak közelebb a célomhoz, ami maga Harry Styles atya.

Ha jól tudom, ma nincs a templomban. Ezt ki is használom, így sodortam egy bagót magamnak, és a templom mögött elszívtam. Harry nem tudja, de amikor nincs itt, néha elpöffentek egy-egy szál cigarettát. Mivel a szabadban szívom, a szagát elviszi a szél, és rajtam sem érzi meg. Nem igazán szoktam gyónni, de most szükségét éreztem, hogy a zárt falapok között elmondjam a szívem fájdalmát. Ma a fülke üres, így csak én leszek ott, és a titkomat csak a Jó Isten fogja hallani. Beléptem hát a templomba, majd odamentem a morózus tölgyfa fülkéhez, és benyitottam.

Harry:

El akartam vonulni a világ elől, pontosabban Louis átható tekintetétől. Azt mondtam neki, elmegyek a faluba, teszek egy kis sétát, de végül a gyóntató fülkében kötöttem ki. Leültem, és élveztem a magányt. Egyedül vagyok Istennel, a gondolataimmal és a lelkiismeretemmel. Nem tudok napirendre térni afelett, ami a minap történt. Lou azt kérte, csókoljam meg... Oly fájdalmas volt akkor elszakadnom tőle Mrs. Poppins miatt, de hálát adok az Úrnak, hogy őt aznap oda vezényelte. Ha akkor engedek a csábításnak, tudom jól, hogy nem tudok megállni egyetlen csóknál, és míg a szerelmem mézédes ajkait marcangolom, a ruháitól is hamar megszabadítottam volna. Annyiszor lejátszottam a fejemben, minden apró kis részletre kitérve, hogy mi lett volna, ha akkor nem érkezik vendégünk. Több mint valószínű, hogy Louis hangos, élvezettel teli sikolyai töltötték volna be az egész sekrestyét! Isten a tanúm rá, mennyire vágyom hallani azokat a sikolyokat! A tudat, hogy örömet adok neki, hogy érinthetem meleg húsát! Belekortyolhatok a vérébe.. legmocskosabb fantáziáim egyike. Bármit megadnék, ha lehetőségem lenne csak egyetlen egyszer örömet adni neki anélkül, hogy ezzel a hivatásom ellen tennék.

Gondolataim kusza labirintusából a fülke vendégajtajának nyikordulása rántott ki, és bár nem szólt semmit, tudtam, hogy ő az... Az illatát ezer közül felismeri a vámpírom, aki most kiélezett érzékekkel összpontosított társa jelenlétére. Lou sokáig nem szólalt meg, én pedig nem akartam magam lebuktatni. Csak hallgattam a drága kis szívdobogást, a vére lüktetését az ereiben, és táplálkoztam az illatból, ami pillanatokon belül belengte a kis fülkét. Pézsma, egy kis feromon, rózsa és talán... Nem. Az nem lehet.. Louis nem dohányzik.... De ez a szag elég nyilvánvaló... Na csak menjünk ki innen... Nem jó. Nem buktathatom le önmagam.... Hiszen honnan tudnám, hogy cigarettázott? Sakk matt, Harry. De akkor is el fogok vele beszélgetni "csak úgy" a dohányzás káros és szervezet romboló hatásairól. Nahát, még hogy az én... A gondolatomat be sem tudtam fejezni, mert Louis megszólalt:

- Istenem, beültem ide, hogy beszéljünk... Nem szoktam gyónni, már csak amiatt sem, mert Harry a pap. Így is sokszor szigorú velem. Így egyből neked mondom el a bűnömet. Szeretem őt. Igen, jól hallod, szeretem a földi helytartódat, Harry Styles atyát. De nem, mint apámat, vagy tanítómat. Nekem ő a szerelmem. Az életem értelme, már oly sok éve. Hiszen tudod, belelátsz a szívembe. Tudom, hogy bűnös vagyok, és méltatlan bárki tiszteletére, vagy szeretetére, de....

Itt elhallgatott, és hallottam, amint előveszi a zsebkendőjét... a szívem majdnem kiugrott a helyéből, legszívesebben átmentem volna hozzá, hogy feloldozzam őt a csókommal, de nem tehetem. Sosem hittem, hogy ennyire lenézi önmagát...

- Miért fáj ez ennyire, Uram? Miért nem szerethetek szabadon? Mit vétettem, hogy mocskos vagyok, és méltatlan mindenre? Csak mert szeretni merek? Ez akkora bűn? Hiszen Harry egy csodálatos ember, ki ne lenne belé szerelmes? Nemes lelkű, jó, és végtelenül tiszta. Hiába gyűlöli azt, hogy vámpír, én így szeretem őt, ahogy van! Bár sosem mondja, tudom jól, hogy úgy érzi, alantas lény... Pedig ő a legtisztább akit ismerek. Én vagyok alantas és mocskos, hiszen a vágyaim tisztátalanok. Megérinteni őt, csókolni, ízlelni... Megadni neki mindent, amit kíván... A véremmel szeretném táplálni, a szerelmemmel támogatni, de nem lehet.... Undorodik tőlem... Biztos vagyok benne, hogy legutóbb emiatt húzódott el, és emiatt kerül engem....

Ismét csend, majd orrfújás. Drága Jó Istenem, ha Louis csak sejtené a valóságot...

- Ennyit akartam mondani, Istenem. Nem kérem, hogy bocsáss meg, és oldozz föl a vétkem alól, hiszen nem tettem rosszat, csupán kitártam a szívem. Nem kell aggódj, a szolgád túl jó, és nem esik bűnbe egy ilyen selejtes alakkal, mint én vagyok... Hiszen nem is remélhetek olyan kegyet, hogy valaha rám tekint azokkal a moha zöld csodákkal.... Te nyertél... Vesztes vagyok. Örök vesztes ebben a játékban, amit életnek csúfolunk. Elvetted tőlem, esélyt sem adva arra, hogy megpróbálhassak küzdeni a kegyeiért.

Dühösen belevert a gyóntatófülke falába, majd becsapva maga mögött az ajtót, elhagyta a kis helyiséget. Ledermedve ültem ott, és nem tudtam, mit érzek. Sok minden kavargott bennem. Düh, hogy nem lehetek vele, szerelem, ami úgy nyílt ki lelkemben mint egy kis virág a sivatag közepén, és fájdalom, mert szenved az, akiért még a hivatásomat is feladnám.... Az én drága szerelmem... Sosem hittem, hogy ilyen mélységes sebek vannak a drága kis lelkében.... Meg akarom gyógyítani. Feloldozást adni neki a szerelemben!