Bűnbocsánat I. / Larry Stylinson ff./ Befejezett

2.

Harry:

A sötétség gyermeke vagyok. Bűnös lelkű, kárhozott lélek, aki most is az utcákat rója, hogy táplálkozhasson. Bűntudat mardossa lelkemet. Bűntudat, hiszen amit teszek, az teljesen ellentétben áll a vallásommal és a hivatásommal. Pap vagyok, mégis ölnöm kell, hogy életben maradhassak. Bár az áldozataimat nem kellene kivégezzem, mégis kénytelen vagyok. Hiszen nem tudok emléktörlést végezni rajtuk, így elmondhatnák bárkinek, hogy a tisztelendő atya előző éjjel a nyakukat marta és szívta a vérüket. Undorító vagyok és szánalmas. De az áldozataim is azok. Mind gyilkosok vagy erőszak tevők. Sosem tudnék ártatlant bántani.

Megállok egy kietlen sikátornál és mélyen a levegőbe szimatolok. Érzem az áldozatom szagát. Ismerem, hiszen rendre eljön a templomba, és meggyónja bűneit. Mikor, hogyan, hányszor tesz erőszakot a kisebbik leányán. Az ilyet élvezettel végzem ki, felszabadítva ezzel a gyermeket, akit ez idáig kínzott. Részegen dől jobbra és balra. Megindulok, majd leterítem. Semmit nem érez, hiszen azonnal átharapom a verőerét és inni kezdem a kissé édeskés, sós vért. Nagy kortyokban iszok, így hamar elveszti öntudatát, és csöndben meghal. Minden cseppet magamhoz veszek, hiszen alig járok vadászni. Miután semmi nem maradt benne, a testet a közeli folyóhoz viszem, majd egy vas láncot a derekára kötve a vízbe hajítom. Megtörlöm a számat, majd a plébánia felé veszem az irányt. A kínzó szomjúság csökkent, most már nem vagyok veszélyes Louis testi épségére. Bár sosem volt rá alkalmam, hogy megízleljem őt, nem szeretnék kísértésbe esni. Így is épp elég, hogy minden nap élő lelkiismeretemként ott van előttem, emlékeztetve bűnös vágyaimra. Ez az egyetlen, amit nem tudok uralni. Hogy ne nézzem őt sóvárogva, amíg kint dolgozik a kertben, és kissé leizzad. A mámorító illata, ami úgy pezsdíti fel vágyaimat, mintha nem lenne holnap! A bőre ontja magából a csábító feromonokat, amik arra buzdítanak, hogy elvegyem, ami az enyém, akár szeretné nekem adni magát, akár nem. De minden nap megküzdök a démonjaimmal, és nem érintem őt. Vágyaim tárgya az a kis kék szemű angyalka, aki megédesíti a mindennapjaimat.

A plébániához érve látom, hogy Lounál még ég a villany. Különös. Hajnal három van. Ilyenkor már régen pihenni szokott. Egyből a szobája felé igyekszem, és öklendezés üti meg a fülem. Kopogás nélkül nyitok be, és látom, hogy a fiú falfehéren térdel az ágy mellett és a mosakodó lavór fölé hajolva hány.

- Mi a baj, Louis? Fáj valahol? - kérdezem, amíg nyugtatólag simogatom a hátát.

- Azt hiszem, összeettem valamit...

- Mit ettél ma?

- Egy kis cseresznyét szedtem, valamint ebédre készítettem magamnak egy kevés brassóit, aztán hozott egy hölgy barackos sütit, és végül azt hiszem egy kis savanyú káposzta is lecsúszott...

- Nem csodálom, hogy kivan a gyomrod! Hozok egy kis vizet!

- Köszönöm. - még végig sem mondja a szót, a víz már ott van előtte.

- Szívesen! Jobban vagy, vagy kell még hányni?

- Azt hiszem jobb...

- Akkor én ezt kiviszem. Feküdj le szépen és aludj!

- Betakarsz? - néz rám fáradt szemekkel.

- Mint kicsiként is? - kérdezem, és elérzékenyülök.

- Igen.. Olyankor mindig szépeket álmodtam.

- Feküdj le szépen!

Amint teszi, amit kértem tőle, szépen betakarom őt, és egy lágy csókot nyomok kócos kis hajába. Beleszippantok édes illatú fürtökbe, és igyekszem elraktározni magamban minden kis illatmolekulát.