Oneshots with ME

Kim Seungmin🎨Reader - Stray Kids

Festékes hangulat

Az udvarban a hangulat kezdett a tetőfokára hágni. A csillagos ég szépségét eltompította a lampionok és a tábortűz fénye. A fák alatt leterített pokrócokon és szalmabálákon a pihenni vagy iszogatni vágyó emberek csoportjai ültek. A hangszórókból halk jazz szűrődött ki. Pont csak annyira, hogy a hangulatot meg adja. Nyárra kerestem egy munkát és meg is találtam a számomra tökéletest. Egy bárban dolgozom a délutáni műszakban, mint kiszolgáló. Már besötétedett, szóval lassan jön a váltás. Estére, a koncertekre és a bandázásra elengednek. Mondjuk, mint mindig, most is egyedül jöttem. Tehát oda megyek, és azt csinálok, amit akarok. A koncert, amit kinéztem magamnak még nem kezdődött el, így csak csendben vártam a munkatársam. Bambulásomból egy csapatnyi, körülbelül velem egy idős srác zökkentett ki, amint szomjas hordaként özönlöttek a pulthoz. Sorban leültek a bárszékekre és az egyikük vidáman mosolygott rám. Láttam már őket többször is erre. Többnyire az egyik sarokban lévő bálakupacra ültek, ám most ez foglalt volt, így kénytelen voltak ide, a pulthoz ülni.
- Sziasztok, mivel szolgálhatok?
A vigyorgó srác szólalt meg először.
- Én csak izé... szóval csak azt akartam mondani, hogy... egy limonádét kérek, de lehetőleg ne nagyon édeset, a többieknek meg, amit majd választanak. Én fizetek.
- Fogadás? – vigyorogtam vissza rá.
- Az hát. - a mellette ülő bele bokszolt a vállába. - Majd legközelebb haver! Az egyik srác, kinek arcán tömérdek szeplő volt homlokon csapta magát, a mellette pedig, még ülve is magas fiú gyakorlatilag lefolyt a székéről, akkorát sóhajtott. – Remélem, csak azért sóhajtozol, mert megkönnyebbültél, hogy nem te vesztettél. De ha ennyire szomorú vagy miatta, nyugodtan fizethetsz a haverod helyett. Kacsintottam a limonádés srácra, aki idegesen túrt barna fürtjeibe. Felvettem a többi rendelést is és nekiláttam elkészíteni őket. Addig még az italokat kevertem, a banda halk pusmogásba kezdett. Mint egy csapat összeesküvő, képzeltem el magamban, ahogy egy hatalmas asztal körül ülnek, és mindenféle terveket szövögetnek. Az italok készen lettek és feltűnt a láthatáron, mint a fehérbe öltözött megváltó, a munkatársam is. – Úgy tűnik, ti vagytok az utolsók, akiket kiszolgálok. Raktam eléjük a kért innivalókat és elvettem a felém nyújtott pénzt, majd a kasszából a barna hajú srác kezébe nyomtam a visszajárót. - És, hova mész miután itt végeztél? – Kérdezte egyikük és sunyin rám mosolygott. – Minho! Biztos, hogy már van társasága az estére, de ha nem lenne, akkor sem menne veled. - Röhögött az igencsak alacsony, de rendkívül jó stílusú srác, aki eddig csak hallgatta a beszélgetést. – Miért talán veled, törpével szívesebben menne? – Vágott vissza az első. – Hát biztos jobban szórakozna velem, mint hogy hallgassa, ahogy a macskáidról tartasz neki kiselőadást. – Hé, fejezzétek be. Ha így nyomultuk egyikőtökkel sem menne el. Ráadásul azt beszéltük meg, hogy ma együtt megyünk. - mondta a barna hajú, miközben nagyot szürcsölt a limonádéjából. - Khm. – köhintettem egyet. – Csak úgy szólok, hogy itt állok mellettetek és hallok mindent. Veled értek egyet! – mutattam a fiúra, aki a védelmemre kelt. – Igazából, nincs partnerem és a nagyszínpadi koncertre fogok menni ezután. – Na, ez pont kapóra jön, mi is pont oda tartunk. Nincs kedved velünk tartani? – kérdezte az, aki a legutóbb vállba verte a barna hajút és kifújt egy platinára szőkített tincset a szeméből. – Igazából, még össze kell pakolnom, meg átöltöznöm a munkaruhámból, de a váltás már úgy is itt van. Szóval, ha megvártok, szívesen megyek. – Persze, addig végzünk ezekkel. – mutatott az addigra már félig kiürült poharakra.

Gyorsan hátramentem és levettem a munkapólóm, majd a táskából előszedtem egy tört fehér viszkóz inget, amin apró fekete szivecskék voltak. Az alját beletűrtem a farmerembe és felük kigomboltam két gombot. A hajamat kibontottam és picit megvakartam a fejbőrömet, mert az egész napos kontytól kicsit lezsibbadt. A szájamra felkentem egy kis dinnyés szőlőzsírt, mert ha énekelni fogok tuti kiszárad. A hátizsákomba pedig bepakoltam a fontosabb cuccaimat. Kiléptem és intettem a munkatársamnak, hogy elmegyek. – Itt is vagyok! – Tökéletes időzítés, akkor induljunk. Azzal kis csapatunk, ha jól számoltam velem együtt kilencen voltunk, szóval annyira nem is kicsi, de a kapu felé vettük az irányt. – Tényleg még a neveteket sem tudom és nekem sem ártana bemutatkozni. – fordultam hátra. – T/N vagyok. – Én is pont ezt akartam mondani. – szólt, ha jól emlékszem Minho. – Mit? Azt, hogy T/N vagyok? – mondta a jó stílusú srác. – Nem te hülye! A nevemet. Minho vagyok, örvendek a szerencsének. – Oh a te nevedet megjegyeztem. – mosolyogtam rá. – Há! Csicska gyerek, én Changbin vagyok, a csapat esze. – Dehogy vagy az! – csapta hátba a platina szőke srác. – Bocsi miattuk, szeretik egymás vérét szívni. Chan vagyok az apjuk. – Mi van? – rémültem meg egy pillanatra. – Ugyan, dehogy csak ő a legidősebb és szeret ezzel viccelődni. – mondta a barna hajú srác, aki eddig elnyerte a számomra legszimpatikusabb címet. – Seungmin vagyok. – mosolygott félénken miközben a cipőjét bámulta. Aranyos – gondoltam és várakozóan a többiekre vezettem a tekintetem. – Felix. – Intett egyet a szeplős srác én pedig nagyon meglepődtem, mert a fiatalos arc mellé nagyon mély hang társult. – Hyunjin. – mondta a magas srác. – Én Jisung vagyok. - vigyorgott rám egy barnás szőke hajú srác. Nagyon pozitív kisugárzása van. – Ez pedig itt Jeongin. A legfiatalabb közölünk. – rántotta maga mellé a kínosan vigyorgó srácot. – Jisung! Én akartam bemutatkozni! – méltatlankodott és az idősebb srác vállába fúrta a fejét. – Jajj babám! – pacskolta meg a fejét Jisung, mi pedig jót derültünk a jeleneten.

Időközben felértünk a koncert helyszínéül szolgáló dombra, ahova a színpadot állították és ahol tömeg gyülekezett várva a koncertet. – Még nem most fog kezdődni, szóval addig mi lenne, ha beállnánk abba a sorba, ami ott kígyózik és szereznénk mi is olyan neon arcfestést. – mondta Felix és azzal a lendülettel a sor vége felé vette az irányt. – Vele megyek, nehogy valami hülyeséget vegyen. Ti addig, foglaljatok helyet lehetőleg jó elöl. - mondta Seungmin és ő is távozott. – Hé T/N, te nem akarsz velük menni? – lökdösött Chan abba az irányba. – Hát végül is mehetek, ha annyira meg akartok szabadulni tőlem. – Jaj dehogy, csak félek, hogy Minmin egyedül kevés lesz Felixhez. – Értem. Ez esetben szolgálatára kapitány! - tisztelegtem és elindultam a sor felé. Még láttam, ahogy Chan ordibál az időközben a tömegben eltűnt Changbin után. Minho pedig röhögve omlik a fájdalmas arcot vágó Jisung karjaiba. Érdekes egy társaság az egyszer biztos.

Beértem a másik két srácot és a sorban állás közben beszélgetni kezdtünk. Mire sorra kerültünk már csak egy kevés festékes tubus maradt. Mégis sikerült szerezni néhányat. Ecsetet viszont már nem. Nekem lila, Seungminnak sárga, Felixnek pedig egy pink tubus volt a kezében. Reméljük, a többieknek is tetszenek majd a színek. Már előre láttam, ahogy Changbin húzza az orrát a pink tubussal felé rohanó Felix láttán. Majd mindenki lerohanja Seungmint, akinek egyedül van sárga festéke. Szegény. Pont úgy lett, ahogy megjósoltam. – T/N neked milyen színű van. – kérdezgette Jisung, akinek már nem maradt a sárgából. Felmutattam a tubust. – Ne már, most komolyan nem hagytatok semmi mást! – Ó dehogynem hagytunk! - futott felé Felix, talpig rózsaszínben. – Igazából nekem sincs. - állt mellém Seungmin. – Csak nem akartam hangosan mondani, mert a lilát jobban kedvelem, mint a rózsaszínt. Szóval, kaphatok egy keveset? – Nézett rám, és még a sötétben is láttam, mennyire elpirult. – Persze. – fordultam felé és az ujjam végére kinyomtam egy keveset. – Hajolj közelebb légy szíves! – finoman kezdtem felrajzolni egy mintát a meglepően puha arcbőrére. – Ha kész van és én is rajzolhatok a te arcodra? – kérdezte összeszorított szemekkel. – Persze, csak ne grimaszolj, mert így elfolyik. – Jaj, bocsi. – mosolyodott el. – Seungmin! – Jól van, nem csinálok semmit! – Helyes. A banda eközben felsorakozott a színpadra és a koncert kezdetét vette.

Egy kis idő után kész is lettem, nem volt tökéletes, de ecset híján ez is szép teljesítmény. Seungmin kivette kezemből a tubust. – Hunyd le a szemed. – így tettem. Kissé ügyetlen, de határozott mozdulatokkal vitte fel a festéket. – Tudod nem véletlenül jártunk abba az udvarba minden nap, ahol te vagy. Amikor először kiszolgáltál bennünket és kóstoltuk az itteni italokat, úgy gondoltunk törzsvendégek leszünk, legalább a fesztivál erejéig. Igazából a fogadás arról szólt, hogy el kell mondanom, annak a lánynak, aki bejön, hogy mit érzek. Vagy különben én fizetek. – ki akartam nyitni a szemeimet. – Ne! Ne nyisd ki. Akkor zavarba jövök. Mióta megláttalak, nem is tudtam másról beszélni, csak rólad. A többiek pedig folyton ezzel piszkáltak, de ma elhatároztam magam. Csak hát elszállt a bátorságom, így a fogadást is elvesztettem. De most elmondom, szóval tudod... ez a lány te voltál. – Jól nyomod tesó! – ordította a távolból Minho. – Haver, legalább most fogd be. Még azt sem tudjuk, hogy elmondta-e! – ordított vissza neki Changbin. – Srácoook! Ne már! – nyögött fel mellettem Seungmin. Ezalatt én kinyitottam a szemem, és a még mindig szenvedő Seungmin arcára egy óvatos puszit nyomtam. – Huuuu. – hallottuk a pinkre és sárgára kipingált srácok üvöltését. – Gyere! – azzal Seungmin elkapta a kezem és a színpad fele egyre sűrűsödő tömeg felé vette az irányt, mely eltakart minket a kíváncsi szemek elől. Életem egyik legjobb fesztiválja volt!