13. fejezet

82 2 2
                                    

Hopper és Joyce a rendőrautóban ültek, amit a férfi vezetett. Joyce még mindig nem tudta biztosan, hogy merre mennek, Hop nem leplezte le a meglepetését, még az utolsó pillanatban sem. Fél óra kocsikázás után egy domb szélén találták magukat. A domboldalra a kocsi már nem tudott felkapaszkodni, így gyalog indultak útnak. Előtte azonban Hop kiemelt a hátsó ülésről egy piknikkosarat és több pokrócot is.
- Ó, Hop, piknikezni jöttünk? – Joyce szeme könnybe lábadt, amikor meglátta a kosarat. Átvette a mosolygó férfitől a takarókat, majd együtt baktattak fel a domboldalon. Csak zöld fű borította a dombot, ahonnan tökéletes kilátás nyílt egész Hawkinsra és az azt övező erdőre is.
- Tetszik a helyszín? – kérdezte Hop, de igazából csak hallani szerette volna, hogy Joyce mennyire boldog. Szavak nélkül is sugárzott a nő. Természetes fényben jól látszott, hogy nem volt már fiatal, az idő és a sok aggodalom már meghozott egy-két ráncot, a sok munka és a rossz alvás pedig nem kedvezett a szem alatti karikáinak sem. Jim ezt mind észrevette és tudta, de abban a pillanatban úgy érezte, hogy még soha nem látott gyönyörűbb nőt Joyce-nál.
-  Nagyon tetszik – felelte sugárzó arccal Joyce. Leterítette az egyik plédet, a többit félre tette, s közben azon gondolkodott, hogy mit tett, hogy ilyen meglepetést tervezett neki ez a lélegzetelállító férfi. – Maradunk naplementéig?
- Ha szeretnél – nézett rá kedvesen Hop. Hagytak üzenetet Willéknek, hogy hol vannak, így nem féltek attól, hogy nem találnák őket. Bár mindketten tudták, hogy valószínűleg csak este kerülnek haza a gyerekeik. Hop leült a leterített pokrócra és elkezdte elővenni a saját készítésű, szalvétába csomagolt szendvicseket, és egy üveg áfonyaszörpöt. – Poharakat elfelejtettem csomagolni – vallotta be dörmögve, de Joyce csak nevetve kikapta kezéből az üveget és lecsavarva a kupakját jó nagyon kortyolt belőle. Miután végzett az ivással, visszanyújtotta az italt a férfinek, aki szintén gondolkodás nélkül beleivott, ezzel kötve vérszerződés helyett szörpszerződést.
Miközben a szendvicseket eszegették, Jonathan lánykéréséről, Will és Tizi barátságáról, illetve a saját jövőjükről beszélgettek. Abban állapodtak meg, hogy anyagilag és Hop felépülésének is az lenne a legjobb, ha kicsit még együtt laknának, nem beszélve arról, hogy Joyce-nak is jobb, ha a férfi vele van, mert a támadás és a ház széttúrása neki is traumatikus élmény volt.
- Ketten amúgy is jobbak vagyunk, nem igaz? – mosolygott Hopper az összegyűrt szalvétájára.
- Dehogynem – hangzott a válasz.
Miután megették a szendvicseket, kártyázni kezdtek egy csomag franciakártyával, amit Hop hozott. Joyce nem teljesen értette a szabályokat, de nagyon igyekezett, kártyapartnere pedig hagyta nyerni. Hamar kifulladt a játék, így csak csendesen beszélgettek apróságokról, miközben kényelmesen egymással szemben ültek, és úgy passzolgatták egymásnak az áfonyalevet, mintha valami isteni manna lenne.
Az idő csak úgy repült, és azon kapták magukat, hogy szorosan egymás mellett ülve tekintenek le a dombról és nézik a naplementét. Nem az volt az idillikus, hogy a távozó nap pirosra és narancssárgára festette az eget, hanem az, hogy a páros egymásnak simulva ült, távol minden gondtól.
- Nem fázol? – kérdezte Hop észbe kapva, amikor a napnak már csak az utolsó sugarai látszottak.
- Egy picit – válaszolt Joyce, mire Jim megfogta a másik plédet és a nő válla köré helyezte, úgy, hogy mindenét befedje. Joyce hálásan pillantott Jimre. Nem is emlékezett, hogy mikor volt része ekkora törődésben. Ahogy a sötétedő dombon ültek, olyan fényt és melegséget érzett a férfiból sugározni, hogy eszébe jutott, hogy soha többé nem akar eltávolodni tőle.
- Te nem fázol? – kapott észbe Joyce. Meg sem várta a választ, gondolkodás nélkül Hop felé nyújtotta a takaró egyik sarkát. Szerencsére elég nagy volt ahhoz, hogy két felnőtt embert is beburkoljon. Sajnos azonban a méretkülönbségek miatt probléma volt, hogy a pokróc mindkettőjük vállán maradjon, ne csússzon le, így pár másodperc néma viaskodás következett a takaróval. Volt valami báj abban, hogy Joyce nem tudta, hogy üljön, hogy Hopper nem tudta, hogy hová tegye a kezét, mintha csak tinédzserek lettek volna. Végül Hop átkarolta Joyce vállát, ezzel ott tartva a takarót. Joyce sokat gondolkodott, hogy mit kellene mondania, de nem talált megfelelő szavakat. Érezte, hogy Hop is ezen vívódik, aki ugyebár nem volt a szavak embere. Helyette Joyce felé fordult és egy hosszan homlokának támasztotta arcát, ezzel jelezve a kettőjük közötti kapcsolat mélységét.

Joyce és Hopper - Stranger Things - FanfictionWhere stories live. Discover now