3. fejezet

161 7 3
                                    

Amikor Hopper felébredt, nem tudta, hogy hol van. Azt realizálta, hogy nem otthon, hiszen egyáltalán nem volt ismerős neki a szoba, ahol felkelt, és még csak nem is kényelmes pizsamában aludt, hanem farmernadrágot és pulóvert viselt. Ahogy eltelt pár másodperc, úgy jelentek meg emlékképek az éjjelről: úgy aludt el, hogy Joyce-ot tartotta a karjai között. Szinte még mindig érezte a melegséget, amit a nő közelsége jelentett, illatát is érezni vélte még. Ahogy körbenézett, a nő nem volt a szobában. Hop megdörzsölte a szemét és kikelt az ágyból, hogy egy nagyot nyújtózkodjon. Ahhoz képest, hogy milyen kényelmetlenül kellett volna aludnia, eléggé kipihent volt. A konyhába érve sem találta meg Joyce-ot, de a fürdőből kiszűrődő vízcsobogásból arra lehetett következtetni, hogy ott tartózkodik a nő.
Jim kellemetlenül érezte magát, nem tudta, mit csináljon, egészen addig, amíg rá nem nézett a faliórára. Elkáromkodta magát, hiszen megígérte Tizinek, hogy együtt készítenek gofritortát tízóraira, ha a lány időben hazaér. Tizi imádta ezt az ételt, úgyhogy Jim le merte fogadni, hogy a lány már otthon vár. A konyhában talált tollat és papírt, hogy üzenetet tudjon hagyni Joyce-nak.

Joyce!
Tizinek megígértem, hogy hazaérek korán, de már késésben vagyok. Hívj azonnal, ha látod ezt az üzenetet! J

A kis üzenetet, jól látható helyre rakta az asztalra, majd nagy lendülettel elhagyta a házat és a kocsijába ülve elhajtott.
Amikor Joyce végzett a fürdéssel, elégedetten csavart teste köré egy törölközőt. Kipihentebb volt, mint szokott, és ez meglepte őt. A fürdőből kilépve egyből Hoppert kezdte el keresni.
- Hop? Merre vagy? – kiáltott fel, amikor a férfit nem találta a hálóban. Arra számított, hogy mire végez a fürdőszobában, a pasas még az igazak álmát fogja aludni. Hát, ez nem így történt. Joyce gyorsan felöltözött, majd végigjárta a ház összes szobáját, hátha megleli a rendőrfőnököt. Sehol sem találta. Az ajtó felé indult, hogy megnézze, Jim autója ottvan-e még, de mielőtt kinyithatta volna, Will lépett be az ajtón.
- Will! – Joyce őszintén meglepődött, megölelte fiát és az ajtón kinézve konstatálta, hogy nem parkol senki autója a ház előtt. – Milyen volt Mike-nál? Max örült az ajándéknak? – Joyce leplezte csalódottságát fia előtt. Nem értette, hogy hová tűnhetett el a férfi, és hogy miért nem köszönt el tőle.
Will egyből a konyhába indult és elővett táskájából egy hatalmas rajzot, ami beterítette az egész konyhaasztalt.
-   Nézd, Anya, ezt rajzoltuk! Mindenki hozzátett valamit, vagy órákon át dolgoztunk rajta! – Will hangja nagyon lelkes volt, ahogy a hatalmas rajzot nézte. Hawkins térképe volt, nagy részletességgel bemutatva.
-  Nagyon ügyesek vagytok, Drágám – lépett oda Joyce, majd érdeklődve nézegette azokat a rajzokat is, amiket fia ezután halmozott az asztalra. Büszke volt fiára, hogy ilyen alkotásokat tudott csinálni, a Hopper iránti csalódottsága el is múlt, mire az összes rajz előkerült.
- Na, jól van, Will, most már pakolj el a konyhaasztalról, hogy ehessünk valamit! – Joyce összecsapta két tenyerét, majd a hűtő felé fordult. Volt ideje rendesen ételt készítenie, hiszen csak délutánra ment dolgozni. A nap folyamán sokszor eszébe jutott Hopper, de mindig elhessegette a tolakodó gondolatokat.
Will vetett még egy büszke pillantást a műveire, majd összegyűjtötte az összes papírlapot a konyhaasztalról és a szobájába vonult, miközben egy monológot adott elő Max születésnapi tortájáról, ami állítólag kétszintes volt.
Joyce-nak időről időre eszébe jutott, hogy Hop milyen csúnyán otthagyta, de a fájdalmat valamennyire enyhítette, amikor arra gondolt, hogy milyen jó volt a férfi karjaiban aludni. Még délután a boltban is ezen agyalt, miközben a padlót mosta fel.
Zárás után elfáradva ballagott a kocsijához, amikor a rendőrfőnök fékezett le mellette az egyik üres parkolóhelyen. Láthatóan mérgesnek és feldúltnak tűnt, ahogy kiszállt a kocsiból és becsapta maga után az ajtót. Joyce először megdöbbenten nézett rá, majd ő is átvette a haragos nézést.
-  Hát még egy telefonhívást sem érek, Joyce? – fakadt ki Hopper, ahogy a nő elé sétált és hanyagul nekitámaszkodott a motorháztetőnek.
-  Te meg miről beszélsz? – vágott vissza Joyce, majd hevesen gesztikulálni kezdett. – Miért kellett volna nekem felhívnom téged, miután szó nélkül leléptél? Mi vagyok én? – kiabált. – Még egy... még egy útszéli örömlány is több tiszteletet érdemel! De nem, mert te, Jim Hopper túl férfias vagy ahhoz, hogy bármiféle érzelmet kimutass! – Joyce olyan erősen bökte meg Jim mellkasát, hogy a férfi felszisszent fájdalmában. Szinte ijesztő volt, ahogy a nő kiadta minden dühét, ami talán évek óta rejtőzött benne. A rendőrfőnök mérges arckifejezése hirtelen meglepettre váltott. Már sokféle állapotban látta a nőt, sírva, nevetve, idegesen, félelemtől reszketve, de ez valami új volt számára és mélyen megijesztette. Mielőtt a férfi bármit is reagálhatott volna, Joyce a kocsija felé indult.
- De hát, hagytam üzenetet is – sóhajtott Hopper megsemmisülten, de a nő dühöngve rántotta ki a kocsija ajtaját.
-  Üzenetet? Üzenetet, Hop?! Nem kell mindenféle kifogást keresned, arra, hogy gyáva vagy! – Olyan lendülettel ült be az autóba, hogy a régi jármű zökkent egyet. – Nem gondolod, hogy egy üzenetet csak megtaláltam volna? Vagy ennyire madárnak nézel? – Joyce arca paradicsompirossá színeződött, és Hop ezt még akkor is látta, amikor a nő könyörtelenül elhajtott mellette.
Joyce haragja nem múlt el akkor sem, amikor hazaérkezett. Nem tudta elengedni Hopper gyávaságát. Annyiszor lett volna esélyük közel kerülni egymáshoz, de a férfi minduntalan kihátrált, és Joyce bármennyire is szerette volna szeretni a férfit, be kell vallani, így nehéz volt. Joyce elidőzött azon a gondolaton, hogy vajon tényleg szerette-e volna szeretni Hopot, de kizökkentette gondolatmenetéből otthona látványa.
Jonathan kocsija a ház előtt parkolt, így azt sejtette, hogy mindkét fia otthon volt. Az idegességtől remegve az állítólagos üzeneten puffogott, így a bejárati ajtóban megállt pár percre lehiggadni, mert nem szerette volna, ha a gyermekei ennyire feldúlt állapotban látják.
Jonathan éppen vacsorát készített, Will pedig az asztalnál rajzolt. Joyce érzelmileg teljesen kimerült, így úgy döntött, hogy ledől a kanapéra egy fél órácskára, amíg a vacsora el nem készül. Ahogy hallgatta, hogy a fiai kellemesen elbeszélgetnek, egyre jobban álomba szenderült.
Egy hatalmas fegyverdörrenés rázta fel a Byers házat. Mire Will álmos arccal kikukucskált szobája ajtaján, anyja és bátyja már a bejárati ajtóval szemben álltak. Fegyver csak Johnatannél volt, Joyce jobb híján egy hatalmas serpenyőt vett a kezébe, és úgy tartotta a magasba, mint ahogy a bugyuta rajzfilmekben szokták. Joyce, amint meglátta Willt, a szájára tapasztotta mutatóujját, ezzel utalva, hogy a fiú is maradjon csendben.
A következő történések olyan gyorsan követték egymást, hogy Byersék alig tudták feldolgozni őket. Három tagbaszakadt, maszkos arcú ember törte be a bejárati ajtót és úgy nyalábolta fel a három Byers családtagot, mintha rongybabák lettek volna. Joyce elejtette a serpenyőt, Jonathantól elvették a fegyvert, és mindannyijukat a kanapéra kényszerítették. A család remegve ölelte át egymást, s közben Joyce sírva könyörgött, hogy ne bántsák őket, megad mindent, amit csak kérnek.
- Nem, mintha túl sok pénzetek lenne, szuka. – Az egyik maszkos megpofozta fegyvere markolatával a nőt, hogy így hallgattassa el. Joyce fájdalmában felsikoltott, Jonathan pedig neki ugrott volna a támadónak, ha abban a pillanatban nem szegeződött volna rá három fegyver.
-  Válasszátok szét őket, aztán kezdjétek el keresni! – Az utasítást a legizmosabbnak tűnő betörő adta ki, majd felrántotta Joyce-ot a kanapéról és megfenyegette: - Ha egy hangot is ki mersz adni, esküszöm, hogy addig élsz! Bólints, ha megértetted! – Joyce remegő szájjal bólintott, és nem mert visszanézni fiaira, mert megérezte a derekának nyomódó jéghideg fegyvercsövet. Az egyik férfi Will szobájába lökte és megfenyegette, hogy ne merjen mozdulni. Joyce az ajtónak tapadva hallgatózott, de csak néma lépteket hallott, gyerekei valószínűleg nem álltak ellen a férfiaknak és hagyták magukat a szobákba bezárni. Joyce pánikolva körülnézett Will szobájában, hogy mit használhatna fel a támadók ellen. Az ablakhoz sétált, eszébe jutott, hogy akár ki is mászhatna rajta a szabadba, de mivel nem volt nála a kocsikulcs, nem sokáig jutott volna gyalog, ráadásul fiait sem akarta egyedül hagyni. Elkeseredve nézett Will asztalára, amit teljesen eltűntettek jobbnál jobb rajzok. Felismerte azokat, amiket a fiú nem is olyan rég mutogatott. Aztán a rajzok között egyszer csak kiszúrt egy kis papírfecnit, amit nagyon nem tartott odavalónak. Gyorsan megragadta a papírt és elolvasta a lendületes írott betűket.

Joyce!
Tizinek megígértem, hogy hazaérek korán, de már késésben vagyok. Hívj azonnal, ha látod ezt az üzenetet! J

Joyce szíve összeszorult. Tehát Hop mégis hagyott üzenetet, ő pedig ennyire gorombán viselkedett vele. Will biztosan elpakolta azt is, amikor az összes rajzát összeszedre. Ráadásul erre pont akkor kellett rájönnie, amikor kirabolják a házukat. Joyce a markába szorította a kis papírt, majd sírva leroskadt a földre. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon.
Pár perccel később az egyik maszkos alak ismét megjelent, Joyce pedig akkora pofont kapott már másodjára, hogy először csillagokat kezdett el látni, majd elvesztette az eszméletét és elsötétült előtte a világ.
Amikor felébredt, Will és Johnatan térdeltek ott mellette.
-  Fiúk, nem esett bajotok? – kérdezte aggódva az anya, akinek majd széthasadt a feje.
-  Minket nem bántottak, viszont az egész lakást felforgatták. Olyan minden, mint a disznóól. – Jonathan finoman felsegítette édesanyját a padlóról. Egyikőjük sem volt túl jó színben. Összeölelkezve tértek vissza a nappaliba. Tényleg mindent feldúltak a betörők, a szekrények, polcok tartalma elszórva hevert a padlón, több tányér és pohár is összetörött, és akkor a fürdőszobát még nem is látták.
A trió felkapta a fejét, amikor a ház előtt hallották, hogy megállt egy autó. Csak reménykedtek benne, hogy nem a betörők tértek vissza. Súlyos, de gyors léptek visszhangzottak, aztán nyílt a bejárati ajtó.  

Joyce és Hopper - Stranger Things - FanfictionOù les histoires vivent. Découvrez maintenant