Joyce és Hopper - Stranger Things - Fanfiction

1. fejezet

Joyce zihálva ébredt fel álmából. Nem tudta pontosan, hogy hány óra lehet, de az elhúzott függönyön keresztül beszűrődő fény  napfelkeltéről árulkodott. Nem tudott már visszaaludni, így felkelt, és a konyha felé indult. A ház ijesztően csendes volt. Jonathan egyre többször töltötte az éjszakákat Nancy-nél, Willnek pedig sikerült kikönyörögnie, hogy Mike-nál aludhasson barátaival. Igaz, hétköznap volt, de baráti társaság annyira összenőtt, hogy néha-néha a szülők megengedik az ottalvós bulikat hétközben is. Joyce nagyon aggódott fiáért, pedig tudta, hogy a szovjetek leleplezésével már nem fenyegeti több veszély Hawkinst. Ettől függetlenül még mindig rendszeresen gyötörték rémálmok. Olyankor izzadtságtól nyirkosan, gyakran szavakat mormolva, kiabálva riadt fel, remegve az álom elevenségétől.
Nem volt éhes, egy falat étel sem ment volna le a torkán, így a konyhába érve csupán egy kávét főzött magának. Nyomasztó volt neki a csönd és a sötétség, így lámpát kapcsolt, és a kanapén összehúzódva jobb híján a tegnapi postát kezdte el olvasgatni. Főként számlákat talált. A munkája a boltban nem fizetett sokat, de az, hogy idősebbik fia is dolgozni kezdett, megkönnyítette az élete anyagi részét.
Az idő csigalassúsággal telt, de elérkezett az idő, hogy Joyce beült az autójába és munkahelyére hajtott. A bolt kék uniformisa csak úgy lógott rajta, megint fogyott egy keveset, ami megterhelte amúgy is sovány testét. Nem volt nagy forgalom, ha betért egy-egy vevő, Joyce maga elé meredve szolgálta ki őket. Természetesen nagyon álmos volt, többen meg is jegyezték, hogy betegnek tűnik.
Délután, nem sokkal a munkaidő lejárta előtt egy ismerős arc bukkant fel az üres üzletben. Jim Hopper, a rendőrfőnök, egyenruhát viselt, a kalap pedig elengedhetetlen része volt öltözékének, ezt azonban illedelmesen levette, amikor az üzletbe lépett.
- Joyce – biccentett a pulthoz lépve, kalapját a nő elé helyezve.
- Szia, Hop! – Joyce hangja derűs volt, azonban karikás szemei megdöbbentették a rendőrfőnököt. Sejtette, hogy a nőt gyakran kísértik rémálmok, de nem gondolta volna, hogy a helyzet ennyire elharapódzik. A hawkinsi szörnyűségek után a gyerekek kitüntetett odafigyelést kaptak, pszichológiai beszélgetésekkel karöltve, hogy könnyebben dolgozzák fel azokat az eseményeket, amik örökre nyomot hagytak életükön. Nagyon kevesen tudták csak a történteket, Joyce-ra, aki több szörnyűséget élt át, mint a többi gyerek szülei, pedig nem gondolt senki. Senki, kivéve Hoppert. Ezért is látogatta meg őt nap, mint nap az üzletben, ám ezen kívül más helyszínen nem túl gyakran találkoztak munkájuk és családjuk miatt. Nemcsak Willt féltette rendkívül édesanyja, de Hopper is hihetetlenül aggódott Tiziért. A lány minden bizonnyal felépült, erejét is visszanyerte, de Hop jó apaként a lehető legtöbbet szeretett volna megadni neki. Nevelési módszerei lazultak, már nem bánta, ha Mike minden estét náluk tölt.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte Joyce, bár tudta, hogy Hop csak beugrott, ahogy szokott, nem vásárol semmit. Ez hangján is érződött, ami miatt a rendőrfőnök hirtelen zavarba is jött.
- Ööö, igen – habozott Jim, miközben gyorsan körbenézett, hogy kitalálhassa, mit vegyen. – Szeretnék egy pár doboz gofrit, tudod, Tizi nagyon szereti. – Joyce rajta kapta, hogy csak hazudik, le merte volna fogadni, hogy Jim fagyasztója igazából tele van gofrival. Egy mosoly kíséretében a bolt vége felé mutatott:
- Utolsó előtti sor vége, a hűtőben egyből a fagyik mellett. – Még egy kacsintást is megengedett magának, amire Hop kelletlenül elsétált, de a bajusza alatt mosolygott, mert jó volt Joyce-ot így látni. Így történt hát, hogy kénytelen volt egy adag gofrira beruházni, ami tényleg alig fért be a fagyasztójába.
Mikor Joyce hazaért, Will már otthon volt, a konyhában ült és egy sárkányt rajzolt. Az olcsó ceruzák ellenére is nagyon szép alkotás volt készülőben.
- Szia, Kicsim! – Joyce az asztalra rakta kulcsát, majd egy puszit nyomott fia fejére, amit Will meglehetősen jól tűrt és egy köszönésfélét mormolt. – Milyen napod volt?
- Jó volt – felelte Will a maga szűkszavúságával. – Anya, szombaton Mike-nál aludhatok?
- Megint? – Joyce meglepődött. – Mit tudtok ennyit csinálni? Heti kétszer is ott aludni?
- Anya, tegnap csak Dustin és Lucas aludt ott, most viszont jönne Max és Tizi is. Mike anyukája azt mondta, hogy megünnepelhetnénk Max szülinapját, ami jövő héten van. Lesz torta, lufik, meg minden... – Will nem akart kimaradni semmiből, ezt Joyce látta is rajta, így sóhajtva beleegyezett. Kicsit engedékenyebb lett egy ideje, amivel nőtt az aggodalma, de nem akarta fiát burokban nevelni.

Gyorsan el is jött a szombat, Will egész nap izgatottan készülődött, Max ajándékát legalább egy órán keresztül próbálta becsomagolni, a végén Joyce segített neki, de a végeredmény nem lett túl szép. Jonathan pontosan délután hat órakor felvette a cipőjét.
- Will! Gyere! Indulunk! – Jonathan megígérte, hogy elviszi öccsét Mike-ékhoz, és ha már ott van, akkor elviszi Nancy-t moziba, majd nála marad éjszakára. Ez Joyce számára ismét egy egyedül töltött éjszakát jelentett. Sejtette, hogy ahogy felnőnek fiai, ő egyre többször marad egyedül, de még nem készült fel erre. El tudja engedni ő gyermekeit, de az elmúlt évek történései bekebelezték őt, úgy tűnt, hogy a rémálmok soha nem fognak múlni.
Miután Joyce az ajtóban integetett a távolodó autó után, visszatért a házba, ahol szinte vágni lehetett a csendet. A konyhában töltött magának egy pohár vörösbort és elővett a hűtőből egy adag spagettit, amit Karen hozott át és egy ideje már elfogyasztásra vár. Joyce arra sem vette a fáradságot, hogy kiszedje tányérba, edényestül tette a mikrósütőbe, majd a tévé elé letelepedve fogyasztotta el. Igazándiból egyik tévéműsor sem kötötte le a figyelmét, miközben rémképek kísértették a Hellyel lefelében történt élményeiről. Ez egészen addig ment, amíg a tévékészülék fel nem mondta a szolgálatot és elsötétült. Joyce mérgében a készülékhez sietett és jó nagyokat ütött a tetejére. Még a keze is belefájdult. Nem a tévére volt mérges, de zaklatottsága és frusztráltsága így jött ki. Könnyes szemmel a telefon felé pillantott. Majd karórájára nézett, és ismét a telefonra sandított. Még csak nyolcat ütött az óra, Tizi pedig szintén Mike-nál volt akárcsak Will.
Joyce fel sem fogta, mit csinál, amikor fejből tárcsázta a telefonszámot.
- Öhm, Hop, szia – köszönt bele a telefonba.
- Joyce, minden rendben van? – A rendőrfőnök hangja meglepett volt.
- Nem, mármint igen, - hebegett a nő, - csak elromlott a tévém és már késő van, de úgy tudom, Tizi nincs otthon és arra gondoltam, hogy... – Joyce gondolatmenete zavaros volt, Jim nem is hagyta, hogy befejezze mondatát.
- Joyce, átmegyek... – Szinte suttogott.