Oakheart titkai

I. FEJEZET - ÖNKÉNYURALOM

Ismét ugyanúgy keltem ma mind eddig idáig. Reménytelenül. Nem tudom kifejezni, mit érzek sokszor. Ránézek az órára, ami egy viszonylag erős fénnyel a "8:32" számokat jeleníti meg. Elkéstem. Megint. Nincs kedvem nyaffogni, sőt még időm se, ezért ráveszem magam hogy kikeljek az ágyból, ami magamhoz képest eléggé nagy fejlődés. Egy pillantást vetek magamra a tükörben, és rájövök, hogy ismét nem aludtam eleget. De hiszen hogyan is aludjak. Ki tudott vajon aludni mind az után, ami az este történt? Biztos valami kőszívű, sötét ember tudott. Most hogy végre felöltöztem, indulhatok. A buszállomáson vár rám August. Arcáról le lehet olvasni, hogy kisírta szemeit. De persze nem csodálom, ezzel mind így vagyunk. Egy szoros ölelés után meg is jön a buszunk. Felszálltunk, és megkaptuk a helyünket. A buszsoför a rádiót állítgatta, amiért én egy kicsit aggódtam is, mi lesz akkor ha balesetbe kerülünk miatta? A rádió állomáson, amit a buszsofőr választott, leállította a zenét és a következő sorokat mondta be:
"Kedves lakosok, én vagyok az, a városunk polgármestere. Szomorúan, de muszályból kell alátámasztanom az igazságát annak a mondásnak, hogy a fiam öngyilkosságot követett el tegnap este helyi tavunkban. Nem lehet tudni az okot, nem hagyott se levelet, se semmit. Tegnap este, 23:09 körül feleségem bement a fiunk szobájába, ahol a nyitott ablakon kívül semmi mást nem talált. Holnaptól gyászhetet rend-". És ekkor a buszsofőr idegesen más csatornára váltott. A rádióban Liamról volt szó, a mi legjobb barátunkról. Vagyis már a volt legjobb barátunkról. Ahogy leszállunk a buszról, és bekéreszkedünk az óránkra Augustal, amire természetesen beengedtek mert megértőek, már látszódott a búskomor hangulat a teremben. Szüneten az ebédnél találkoztunk Opheliával és Violettel, akik könnyeit törölgették. Mind a hárman megöleltük egymást, és beszélgetni kezdtünk:
- Tudjátok, szerintem ez nem öngyilkosság volt - mondta Violet
- Ne légy beteges! Mit gondolsz, megölte valaki? - válaszolt mérgesen August
- És mi van ha igen? Mi van ha valaki fenyegette? És mind végig azért volt szomorú? Ki néznéd belőle, hogy megölné magát? Szerinted annyira gyenge volt? - érvelt Ophelia
- Ha valaki megöli magát az nem azt jelenti, hogy gyenge - mondtam én - és ha még is megölte valaki, mi kell kiderítsük.
- Így van. August te is tudod jól, Liam mindig azt mondta, az öngyilkosság nem megoldás, és hogy ő olyant sose tenne - folytatta Ophelia
- Lehet igazatok van, végülis mi voltunk a legjobb barátai... - jelentette ki August
- Ha mi feladjuk a reményt benne, mint bárki más itt ebben a baszott városban, kijelentik hivatalosan, hogy öngyilkos lett, és ennyi. Vége. - mondtam én
- Apám ott dolgozik valami boncolóknál, az segít valamiben? - szólalt meg csendben Violet
- Persze, hogy igen! Menjünk suli után! - mondta izgatottan Ophelia
- Én benne vagyok... de kicsit azért félek... még is a legjobb barátunk holttestét fogjuk látni. - jelentette ki August
- Én is így vagyok vele August, de muszáj lesz kiderítenünk mi van itt. Hisz Lianről van szó!
A csengő hangja megzavarta a megbeszélésünket. Pár óra elteltével a központi szobor mögött találkoztunk, és elmentünk a korházhoz. Violet ellopta a bejárási kártyát az apjától, és be lopóztunk a terembe, ahol Liam teste volt letakarva. August egy elég érzékeny fiú, ezért kint maradt őrködni. Nem akarta semmi áron barátját így látni, én pedig teljesen megértettem. Ophelia levette a takarót Liam holttestéről. Egy kisebb sokk után, észrevettünk a hasán valamit:
- Nézzétek, ez itt mi? - mutatott Violet Liam hasára.
Ránéztünk Liam hasára. Mintha lefagytunk volna. Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Rájöttunk valamire, amit idáig rejtegettek előlünk. Liamot lelőltték.