Miraculously Roommates (Fordítás)

Tizenegyedik Rész: Egy Nyár Közepei Esti Vihar

Marinette

Olyan 2:30 körül síró hangra ébredtem fel. Megfordultam és láttam, ahogy Adrien álmában hevesen remeg.

Felkeltem az ágyamból és az ablakból észrevettem, hogy vihar van.

Biztos fél a dörgéstől és a villámlástól.

Vagy rémálma van.

Vagy mindkettő.

Behúztam a függönyöket és az ágyához mentem.

Leültem az ágy szélére és megpróbáltam felébreszteni. Nem sikerült.

Megfordítottam, így az arca a plafon felé volt. Arrébb sepertem egy tincs hajat az arcából és megpusziltam a homlokát.

- Minden rendben, itt vagyok. - suttogtam.

Erre ő felébredt.

Ekkor jöttem rá, hogy sírt, könnyei gyorsan folytak az arcán.

Szegényke.

Letöröltem a könnyeit és a szemébe néztem. - Jól vagy?

Megrázta a fejét és lehúzott mellé az ágyba egy ölelésre.

- K-kérlek, n-ne hagyj e-el.. - mondta remegő lélegzettel.

- Álmodni se mernék róla. - suttogtam.

- N-nem! M-meg kell ígérned! - mondta a hajamba.

- Micsoda? - kérdeztem teljesen összezavarodva. Megpróbáltam eltolni magamtól, hogy ránézzek, de ettől csak még szorosabban fogott.

- Nem szeretem a viharokat. - mondta, valahogy még erősebben tartott.

- Kérlek ne hagyj el. - suttogta.

Tiltakozása ellenére is elengedtem. Kicsit meglöktem, így megint a hátán feküdt.

Betakartam és fölálltam.

- Nem megyek sehova. De aludnom kell. Pár méterrel arrébb leszek. - mondtam halkan, az ágyamra mutatva.

Megfordultam, de még mielőtt bárhova menni tudtam volna, Adrien megfogta a kezem.

- Ne, kérlek maradj velem... Nem lehetek egyedül. - mondta megtört hanggal. Olyan sebezhető volt.

Senki szemszöge

Marinette hirtelen megértette, hogy mit akart tőle. Rájött, hogy bármikor, amikor vihar volt, soha nem volt ott senki, aki megvigasztalta volna. Aki megnyugtatta volna.

Tudta, hogy az anyja nem volt ott neki, és hogy az apja távolságtartó volt. És nem is volt bátyja vagy nővére.

Biztos nagyon magányos volt. És Plagg nélkül. De persze ezt Marinette nem tudta.

- Ez biztos nagyon megrémisztheti. - gondolta, a viharra utalva.

- Nem hagyhatom csak így itt.

Adrien észrevette, ahogy a lány arckifejezése megváltozik. Lágyabb lett. Adrien erre arrébb csúszott az ágyban.

A fal melletti oldalhoz feküdt.

Marinette lehajolt és a takaró alá bújt.

Az oldalára fordult, szembe a könnyes szőkével. - Ez segít? - kérdezte halkan.

Adrien bólintott. - Köszönöm Mari. Soha nem volt senkim, aki ezt tette volna. - majd megállt a beszélésben. Marinette látta, hogy ennél többet akart mondani. Úgyhogy intett neki, hogy folytassa.

- Amikor nem tudtam aludni, vagy rémálmom volt, vagy féltem - az ablakra mutatott -, senki nem volt velem, aki megnyugtatott volna, vagy... aki velem maradt volna.

Adrien magához húzta a lányt és lassan és szeretettel megpuszilta az arcát. - Köszönöm. - suttogta a bőrébe. - Szívesen. - válaszolta, közben feje kezdett vörössé válni. De szerencsére a sötétség miatt nem látta senki.

A vihar kezdett lenyugodni. A dörgés és a villámlás megállt.

Már csak az esőt lehetett hallani, ahogy a tetőn kopog, ami kissé nyugtató volt.

Nem sokkal később Marinette elaludt. Adrien a másik oldalra fordította és a mellkasát a hátához nyomta. 

A nyakán lévő édes illatot szagolta és lágyan megpuszilta, hogy nehogy felébressze. 

Orrát a nyakához nyomta és lassan elaludt.