100 𝐌𝐄𝐌𝐎𝐑𝐈𝐄𝐒 𝐖𝐈𝐓𝐇 𝐘𝐎𝐔; 2.ᴇ́ᴠᴀᴅ

- home, sweet home;

» Maya Kiss «

Bicegve álltam meg, majd támaszkodtam a mankóra, amit adtak. Tom háza előtt álltam, és őszintén szólva semmi kedvem nem volt tovább menni. Fáradt voltam, és a lábaim majd kicsuklottak allattam. Zavartan tekintettem vissza az autóra, Tom-ra. Miért választott engem? Választhatott volna egy egészséges, kedves, tökéletes lányt. Mert pont én? Nagyot nyelve bicegtem el az ajtóig. Lábam minden lépésnél fájt, pedig még csak rá sem álltam.

— Maya — hallottam meg Paddy hangját.
— Na? Könnyen ment a tárgyalás? — érdeklődött.

Húzva a számat, de bólintottam. Még azután, hogy kiengedtek, elkellett mennünk a tárgyalásra.

— Maga Maya, akkor bántalmazásnak lett kitéve több éven keresztül, és mikor elakart menni, megfenyegették — értelmezte a bíró.

— Igen, bíró úr — bólintottam. — Anyám engedelmével a nagynénémhez költöztem volna, de végül nem engedtek — közöltem.

— Maga jelenleg London-ban él? — érdeklődött tovább.

— Igen, a barátommal — bólintottam. — Az anyám erre annyit mondott, hogyha vissza merek menni, nem köszönöm meg azt amit kapok — fogalmaztam szebben.

A bíró bólintott, majd idegesen tekintett az anyám felé. Ő tett tönkre legjobba, és apa.

— Az ön édesapja szexuálisan bántalmazta önt? — kérdezte hirtelen a bíró.

Remegve bólintottam. Volt rá elég bizonyíték, és ez a bíróságon is tudták. Az orvosok, akiknél az elmúlt években jártam, rengeteg bizonyítékot tudtak felmutatni.

— Eddig miért nem jelentette fel a szüleit szaklatásért, és bántalmazásért? — a bírónak érdeklődő volt a hangja.

— Féltem a szüleimtől — motyogtam halkan.

Még folytatta a bíró, de nem bírtam rá koncentrálni. A szememmel azonnal Tom-ot kezdtem keresni, de hirtelen sehol sem találtam.
Akkor volt az, hogy elsőnek kaptam pánikrohamot nagyobb közönség előtt. Végül vissza kerültem a kórházba még két napra, ahol inkább további megfigyelés alatt tartottak, mint hogy haza engedjenek ide.

— Maya, minden rendben? — rántott ki gondolataim közül Paddy. — Valami rosszat mondtam? — kérdeztem félve.

Tom testvérei nem igazán tudták hirtelen, hogyan kezeljenek engem. Én voltam a fekete bárány a közösségünkbe.

— Dehogy — ráztam fejem halvány mosollyal az arcomon.

— Akkor valami más történt? — kérdezte.

— Nem, csak a bíróságon történtekre gondoltam — legyintettem, már ahogyan tudtam. — Bemegyünk? — kérdeztem.

Paddy bólintott, majd tekintete lábamra tévedt. Biztos voltam benne, hogy Tom már elmondta nekik, hogy mi történt.
Elindulva, próbáltam egyenesen menni, de lábaim meg-megremegtek. Igazi kín szenvedés lesz ezzel a merevítővel járni. Amint átléptem az ajtót, Epret pillantottam meg, akit még Tom szülei hoztak haza pár nappal ezelőtt.

— Jaj kedvesem — lépett elém Nikki, mikor megpillantott.

A karjaiba szorított, majd egy csókot nyomva az arcomra, elengedett. Zavart mosollyal az arcomon léptem egyet hátra, mire végig tekintett ő is rajtam.
Én lettem most az a tárgy, amit mutogatni lehetett, és össze lehetett súgni a háta mögött.
Zavartságom egyre csak nagyobb lett, és leginkább menekültem volna a szobába, hogy ne keljen szembe néznem a többiekkel.

— Anya? — hallottam Tom meglepett hangját magam mögött. — Mit kerestek itt? — kérdezte, majd átkarolta őt.

— Gondoltam segítek, Paddy-vel együtt — mosolygott ránk.

Kedves volt tőlük, és bár sosem szerettem, hogyha lenéznek az emberek, tőlük mégis jól esett, hogy próbálkoznak.
Régen ezt lealanyocsításnak hittem, vagy szimplán megalázónak gondoltam, de már nem. Tom családja rámutatott arra, hogy ez egyátalán nem rossz dolog.

— Köszönöm — szakadt ki belőlem hirtelen.

Nem éreztem még ilyen fajta megkönnyebülést. Tom mellett és, hogy minden rossz ember körülöttem eltűnt. Ez felettébb jól esett, még akkor is, hogyha szokatlan volt.
Az ajkaim rágva néztem végig, ahogyan bepakolják a cuccaink, majd segítenek Tom-nak főzni. Ha tehettem volna, én is segítek, de Nikki direkt kijelentette, hogy ne nagyon mozogjak, hogy minnél előbb gyógyuljak meg.

— A családod, igazán segítőkész — jelentettem ki, mikor már az ágyunkon feküdtem, és a plafont bámultam.
— Furcsa, még nem szoktam meg az ilyet — folytattam. — Eléggé meglepő — tettem még hozzá, pont akkor mikor Tom kilépett a fürdőből.

Csupán csak egy törölköző takarta el derekát, míg egy másikkal törölte a haját.

— Szokd meg — jelentette ki egyszerűen.
— A családom elég sokszor lesz még ilyen, és reményeim szerint elég sokszor találkozol majd velük — lépett az ágy mellé.

— Szóval — kezdtem halkan. — Nem szégyelsz — jelentettem ki.

— Bármelyik percben azt gondoltad, hogy szégyelnélek? — támaszkodott a fejem mellé. — Te vagy az első olyan barátnőm, akit nem félek megmutatni a közönségnek — folytatta.

Halvány mosollyal az arcomon hajoltam felé közelebb, majd csókoltam meg lágyan. Mikor Tom eltávolodott, és felkelt rólam, a könyökömre támaszkodtam.
Utána tekintve végig néztem a hátán, majd a lábain. Hogyan is érdemeltem ezt ki? Már épp szólaltam volna meg, mikor Tom ledobta magáról a törölközőt, és simán felöltözött előttem. Az ajkaimba harapva elrelytettem a mosolyom, majd döbbenten pillantottam szemeire, amivel engem vizslatott.

— Mi az? — tárta szét karjait.

— Már itt tartunk? — kérdeztem meglepve. — Hogy ilyen simán átöltözöl előttem? — nyeltem egyet.

Érezni és látni teljesen más volt. Mikor együtt voltunk, nem éppen néztem meg, és eléggé meglepődtem, ezt viszont a világért sem mondtam volna el neki.

— Ne tévesszen meg ez — tette fel ujját. — A többi barátnőm előtt szégyenlősebb voltam — védte magát.

Nevetve ültem fel, majd csúsztam le az ágy szélére. A kezemen támaszkodtam, majd feltekintettem rá. Előttem állt, miközben karba tette a kezeit, és rám tekintett.
Ebben a pillanatban nem tűnt túlságosan boldognak. Ideges volt, és dühös.

— Mi a baj? — sóhajtottam.

— Semmi — rázta a fejét.

— Thomas — szóltam rá felvont szemöldökkel.

— Hülyének fogsz nézni — dünnyögte magának csendesen.

Karba tettem a kezem magam előtt, miközben kissé dühösebben tekintettem fel rá. Nem szerettem, hogyha ő hallgat valamit el előlem. Végül Tom sóhajtva leült mellém.

— Úgy érzem még mindig, hogy az én hibám az egész — hajtotta vállamra a fejét. — Nem akarlak elveszíteni — suttogta gyengén. — Azt akarom, hogy mellettem maradj örökre — simított végig hátamon.
— Te vagy már az egyetlen akit akarok, senki más — tekintett végül fel.
— Túlságosan gyorsan szerettelek meg téged — motyogta.

A lábaim az ölébe téve hajtottam vállára most én a fejem, majd hunytam le a szemeim. Itt akarok maradni, a karjai közt.

. °• *.  by: Janka . * •° .

— remélem tetszik ez a rész is

írva: — » 2020 12 30 ~ szerda