TARENTUM
KB. 6 NAPPAL A JÁTÉKOK ELŐTT
Tiberius gondterhelten támaszkodott neki a korlátnak. Az udvaron teljes volt a felfordulás. Az emberek a szokásos napi edzés helyet most hatalmas ládákat rakodtak fel négy különböző szekérre. A folyamatot Ubaka felügyelte, aki éles vezényszavakkal utasítgatta a többieket. Mindegyik szekér elé négy ló volt befogva. A szekerek egy kivételével mind nyitott tetejűek voltak, ebben ugyanis Tiberius utazott a feleségével és annak szolgálóival. Habár Tiberius nem szívesen tartózkodott egy légtérben Ludmillával, a nő tisztán kijelentette, hogy már pedig ő bizony el akar menni a fővárosba és részt akar venni az ottani társasági élet minden jelentősebb eseményén. Tiberius nem vitatkozott vele. Egy részt, mert ellenkező esetben maga sem szívesen hagyott volna ki egy ilyen alkalmat, így megértette a nő motivációját. Másrészt pedig nem hiányzott neki a cirkusz, mert tudta, hogy a nő addig nem fogja békén hagyni, amíg nem viszi végül magával Rómába. És az idős férfinak nem hiányzott, hogy a tengernyi intéznivalója mellett még a felesége nyavalygását is hallgassa.
- Micsoda nehéz napok voltak ezek! - gondolta magában.
Tiberius az elmúlt hetekben szinte minden idejét azzal töltötte, hogy elintézze az emberei részvételét a Caesar közelgő játékaira. Már maga a bejutás sem volt könnyű. Rengeteg ludus van szerte a birodalomban és mindegyikük igyekszik a lehető legtöbb lehetőséget megragadni, hogy szerepeltesse az embereit, függetlenül azok minőségétől. Futótűzként terjedt a megvesztegetés és a korrupció. Szerencséjére azonban a Prestigius-ház kellő hírnévre tett szert az utóbbi évszázadban így nem került túl sokba, hogy felfigyeljenek rá a támogatók. Azonban a szállással már nem volt ilyen szerencséje. Először is ki kellett válogatnia, hogy azokat a gladiátorokat, akiket magával visz. Jelenleg ötvenhét harcra fogható rabszolgája van, habár szíve szerint egyiküket sem hagyná itthon, sajnos be kellett biztosítania az utánpótlást arra az esetre, ha netán minden embere életét vesztené a játékok alatt, amiben ugyan kételkedett, de tudott olyan esetekről, ahol egy lanista minden emberét elvesztette és ha földönfutóvá nem is vált igen nehéz helyzetbe került a ludusa. Ezért Tiberius úgy döntött, hogy tizenöt emberét hátrahagyja. Igyekezet úgy kiválogatni őket, hogy ne csak a gyengébbek legyenek köztük, de azért a legjobb embereit nem akarta itt hagyni. A tíz újonnan felesketett emberét is vinni akarta, ezzel esélyt adni nekik arra, hogy élesben is bizonyíthassanak és nem mellesleg kíváncsi volt rá miként állnák meg a helyüket. Az elvesztésük nem kerül semmibe, viszont a sikerük sokat érhet. Tapasztalt lanistaként Tiberius tudta, hogy egy új arc megjelenése mekkora érdeklődést tud kiváltani a tömegben. Pláne, ha az illető sorozatosan győzedelmeskedik is. Egy ilyen hosszú esemény alatt pedig az se lenne meglepő, ha egy-egy újonc gladiátor akkora hírnévre tenne szert, hogy végül a tömeg megadná neki a szabadságát is. Ő összesen negyvenkét harcossal készült neki vágni ennek a küldetésnek. Habár nem szívesen vált volna meg egyik emberétől sem, azért remélte adott esetben az egyik gladiátorát éri eme megtiszteltetés. Különösen egy bizonyos személyt. Mindenesetre nem volt egyszerű dolog szállást találnia ennyi embernek. A harcosok mellett ugyanis szükség volt kiszolgáló személyzetre is, nem is beszélve a saját és a felesége kíséretéről, meg persze az őrökről. Emellett Tethit és Ubakát is magával akarta vinni a fővárosba. A Tethire a sérültek ellátása miatt volt szüksége és a javasasszony boldogan elkísérte őt akárhová. Ubaka viszont egyáltalán nem lelkesedett az ötletért.
- Már megbocsáss Dominus, de az én helyem itt van. Doctoreként az én feladatom, hogy felkészítsem őket arra, ami az arénában vár majd rájuk. – ellenkezett Ubaka.
- Igaz. – válaszolta Tiberius. – Viszont ugyanakkor felelőséggel tartozol azokért is, akik bent harcolnak már az aréna homokjában. Úgy gondolom, sokat segíthetnél nekik, ha ott lennél velük az elkövetkező napokban és támogatnád őket.
Ubaka kelletlenül ugyan, de végül beadta a derekát és ő is csatlakozott a küldöttség tagjaihoz.
Így mindent egybe vetve összesen közel száz férőhelyről kellett gondoskodnia. Nem volt egyszerű, de végül sikerült találnia egy megfelelő villát a város peremén. A bérleti díj kicsit ugyan magas volt, ám ki tudott alkudni némi kedvezményt tekintetbe véve, hogy a játékok végig tervezett a fővárosban maradni. Természetesen kölcsönt kellett felvennie az előleghez, de tisztában volt vele, hogy a befektetése hamar meg fog térülni. A következő probléma az volt, hogy kire bízza távollétében a ludusa és a háztartása irányítását. Ludmilla együtt utazott fel vele, habár Tiberius nem szívesen bízta volna rá a ludus ügyeit. Élő rokonai pedig már nem voltak szóval más megoldást kellett találnia. Szerencsére azonban volt egy barátja Spártában, Antimarcos, aki maga is lanistaként tevékenykedett. Neki volt két testvére, akik közül a fiatalabbik Epheirus kapva kapott az alkalmon, hogy elvállalja a ludus vezetését. Főleg azért, mert tudta, hogy a bátyja nem rá fogja bízni a saját ludusát a távollétében, mivel maga Antimarcos is részt fog venni a játékokon. Csak ő kicsivel később csatlakozik majd be. Miután mindent elrendezett Tiberius remélte, hogy most már minden gördülékenyen fog működni és csak amiatt kell aggódnia, hogy a harcosai, akik belépnek az arénába győztesen kerüljenek ki onnan. Az emberei lassan végeztek a berakodással. Már csak Epheirust kellett megvárni, akinek ma reggel érkezett meg a hajója. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki megállt az ajtóban.
- Igen? - szólt hátra.
- Csak jelezni akartam neked, hogy Epheirus végre megérkezett. – válaszolta egy női hang.
Tiberius megfordult és legnagyobb meglepetésére Ludmilla állt előtte. A nő haja rendezetten a végén begöndörítve omlott le kétoldalt a vállára. A nyakában egy smaragdköves nyaklánc lógott, ami ízlésesen belógott a mellei közé. A ruhája egy mély dekoltázsos tunika volt, amit egy vörös selyemkendő takart féloldalasan. A nő a szokottnál is elegánsabban öltözött fel, ami tekintetbe véve, hogy milyen hosszú utazásra készültek elég értelmetlen volt, viszont tagadhatatlanul csinosan festett. Sőt mi több és ezen Tiberius is meglepődött, de kifejezetten vonzónak találta a feleségét. Persze tudta, hogy a nő nem neki öltözött így ki, hanem a vendégüknek. Ugyan a férfi harminc év házasság után már nem igazán érzett semmit az asszony iránt, viszont az ehhez hasonló alkalmak eszébe jutatták, hogy anno mégis miért vette el Ludmillát.
- Ezt megüzenhetted volna egy szolgával is. – mondta színtelen hangon és magában arra gyanakodott, hogy a nő akar tőle valamit.
Ludmilla azonban kedvesen mosolyogva válaszolt.
- Gondoltam illene együtt fogadnunk a vendégünket, ha már egyszer hónapokra rá bízzuk az otthonunkat.
Tiberius felsóhajtott. Noha nem a megkönnyebbüléstől.
- Rendben. Várj meg amíg átöltözöm!
- Arra semmi szükség. – jelentette ki Ludmilla azzal máris belekarolt a férjébe és el kezdte kifelé húzni magával. – Az emberek többsége úgyis aszerint ítéli meg a férfit, hogy miként jelenik meg a nő az oldalán.
Tiberius vetett egy gyanakvó pillantást a feleségére.
- Mire fel ez a hirtelen jött lelkesedés? – kérdezte.
Ludmilla egy pillanatra elkomorodott majd így felelt.
- Mindannak ellenére, ami köztünk történt mi még mindig férj és feleség vagyunk. És időnként nem ártana aként is viselkednünk. Különben is, néha igazán lelhetnénk több örömet is benne.
Tiberius erre nem tudott mit felelni. Meg lehet, hogy Ludmilla természete sokszor kiállhatatlan, de van amikor képes egész kedvesen és aranyosan viselkedni. Azóta a reggel óta pedig amikor kihallgatta a Tiberussal folytatott beszélgetését, miszerint hajlandó lenne törvényes utódjának kinevezni a fiút és miután Ludmilla kérdőre vonta ezt Tiberius hirtelen felindulásában a nő fejére zúdította, hogy ez azért van, mert ő nem volt képes utódot szülni neki teljesen megváltozott. Pökhendisége láthatóan alább hagyott. Lényegesen kevesebbet panaszkodott, mint általában és mintha a többi rabszolgával is előzékenyebben bánt volna. Tiberius tudta, hogy keményen bánt vele akkor és olykor-olykor meg is sajnálta érte a nőt, de a büszkesége nem engedte, hogy bocsánatot kérjen tőle.
- Hát jó, nem muszáj beszélgetned velem. – mondta kis vártatva Ludmilla és meglepő módon a hangjában nem sértődöttség volt, hanem inkább szomorúság. – Elég ha csak szépen mosolyogsz.
- Azt hiszem ideje lenne beszélnünk valamiről. – állt meg hirtelen a Ház ura.
Ludmilla zavarodottan nézett vissza rá.
- Tudod legutóbb, amikor... - kezdett bele Tiberius aztán keresni kezdte a megfelelő szavakat. – Khm, szóval amikor rád támadtam a gyerekek miatt – vett egy nagy levegőt mielőtt kimondta. – talán kicsit gorombább voltam veled a kelleténél.
A férfi legnagyobb meglepetésére a felesége zavarodottan elmosolyodott, majd a szemébe nézve így felelt.
- Nincs szükség rá, hogy bocsánatot kérj miatta. Igazad volt – erre Tiberius csak még jobban meglepődött. – Elismerem, hogy talán nem tudtam teljesíteni minden asszonyi kötelességemet és te pedig csak hangot adtál annak, ami a szívedet nyomta. De ígérem a dolgok hamarosan változni fognak és mindenki meg fogja kapni azt, ami neki jár.
Tiberius hagyta magát elveszni a nő tekintetében. Hirtelen újra fiatalnak érezte magát és vidáman elmosolyodott. Meg lehet, hogy talán félre ismerte a nőt, de valami amiről nem tudta volna megmondani, hogy mi mégis ott motoszkált a fejében. A pillanat varázsának végül a nő vetett véget.
- Gyere! Már így is sokáig várakoztattuk Epheirust. – mondta, azzal a férjével karöltve elindult a bejárat felé.
A fogadó helységben egy alacsony középkorú férfi várta őket.
- Nocsak, nocsak hát itt van végre az álom pár. – köszöntötte őket széttárt karokkal a férfi.
- Epheirus! – mondta Ludmilla azzal odahajolt és adott két puszit a férfi arcára. – Sajnálom, hogy így megvárakoztattunk téged.
- Ugyan már! A szép hölgyekre mindig érdemes várni. – válaszolta játékosan pislogva Epheirus.
Ludmilla elnevette magát a bókon és pajkosan elkezdte legyezgetni magát. Epheirus nem számított kifejezetten vonzó külsejű férfinak, kedves kis pufi arca egykoron lehet az volt, de az évek múltán a bőre megereszkedett és tokája nőtt. Nagy barna szemei és dús szemöldöke miatt úgy nézett ki, mint egy bagoly. Barna parókája pedig csak kiemelte kissé elálló füleit. Egyszerű barna tunikát viselt, ami derékban eléggé kidomborodott. A görög férfi ugyan alacsony és kövér volt és a megjelenése sem volt túl elegáns, viszont állandó mosolya elég pozitív kisugárzást adott neki. És miért ne lett volna boldog, hiszem most bíztak rá egy szép nagy villát, amit a saját kénye- kedve szerint irányíthat. Legalábbis bizonyos szempontból nézve.
- Légy üdvözölve barátom! – köszöntötte a férfit Tiberius. – Mesélj milyen utad volt idefelé jövet.
- Nos, bevallom őszintén kissé aggódtam, amikor magunk mögött hagytuk görög hont. Ugyan is az a hír járja, hogy igen sok kalóz garázdálkodik mostanában a vizeken. – kezdett bele miközben elindultak az átrium felé.
- Igen magam is hallottam a szóbeszédeket. – bólogatott Tiberius.
- Gyanítom, hogy a játékok híre hozzájuk is eljutott. Gondolom, abban reménykednek, hogy sikerül kifosztaniuk néhány kereskedő hajót a provinciák felől. Elvégre is sokan kelnek útra most Itália felé. – folytatta a gondolatmenetet a görög férfi.
- Remélem nem pont azokat a hajókat süllyesztik el, amelyek a gladiátoraimhoz méltó ellenfeleket szállítják. – mondta mosolyogva Tiberius.
Epheirus felnevetett a viccen.
- Hah! És én még azt hittem, hogy a római lanisták azért imádkoznak, hogy a jó provinciabeli gladiátorok ne érjenek ide időben vagy sehogy sem. Haha!
- Ugyan már abban hol az élvezet habár, ha jobban belegondolok, talán nem árt, ha megszabadítanak minket a selejttől. – gúnyolódott a lanista.
- Héj, ne hidd, hogy csak azért, mert volt szerencséd Rómához közelebb születni, attól máris neked lennének a legjobb embereid. – vágott vissza a görög.
Tiberius gúnyosan elmosolyodott.
- A férjem gyakran szereti magasztalni az olyanokat, akik valójában kevés értéket képviselnek. – szólalt meg a bal oldalán váratlanul Ludmilla.
Tiberius arcáról nyomban lehervadt a mosoly.
- De talán ezért lett ilyen sikeres ez a ludusa is. Mi esélyt adunk azoknak is, akik máshol lehet elvesznének. – fejezte be a nő és rákacsintott az urára.
Tiberius ettől valamelyest megenyhült. Talán fel kéne hagynia a gyanakvással és megfogadni Ludmilla tanácsát. El végre is, miért ne élvezhetné a házas életet?
- Biztos vagyok benne, hogy mindent megtesztek a cél érdekében. – mondta Epheirus.
- Ahogy mi mindannyian. – válaszolta elégedetten mosolyogva Ludmilla.
- Oh, jut eszembe drága bátyám azt üzeni, hogy sajnos többet fog késni, mint azt előzőleg tervezte. Így azt szeretné kérni, hogy vigyáznál-e addig a villára, amit lefoglalt, nehogy kiadják másnak? Természetesen megtérítené a költségeket.
- Miért? Mi történt? – kérdezte kíváncsian Tiberius.
- Aggodalomra semmi ok. Csak az egyik új játékszere... Nos, fogalmazzunk úgy, hogy még nem áll teljesen készen. Legalábbis, úgy ahogyan Antimarcos szeretné. De ennél többet nem mondhatok. – válaszolta somolyogva a görög.
Tiberius nem firtatta tovább a dolgot.
- Nem bánom. Egy régi barátnak bármit. Ugyebár?
Epheirus láthatóan kicsit csalódott volt, amiért a lanista nem puhatolózott tovább, de nem szólt semmit. Ludmilla kihasználta a kínálkozó lehetőséget.
- Szeretnéd közelebbről is megnézni a gladiátorokat? – fordult oda a görög férfihoz. – Mármint tudom, hogy bőven lesz még időd rájuk az elkövetkező hetekben, de gondoltam kíváncsi volnál a teljes készletünkre is, mielőtt esetleg megfogyatkoznának.
Epheirust megzavarta a nő bájos mosolya.
- Öhm, végül is miért ne. Persze csak, ha a férjed is beleegyezik. – mondta Tiberiusnak címezve megerősítésért.
Tiberius megadóan felemelte a kezét.
- Ugyan kérlek, részemről a megtiszteltetés. Büszke vagyok minden harcosra, aki a házam jelét viseli.
- Nos, ez esetben hadd vezesselek ki az udvarra! – mondta Ludmilla azzal máris belekarolt Epheirus kezébe.
- Egy ilyen bájos hölgyet bárhová követnék. – felelte.
Ludmilla elnevette magát a bók hallatán. Tiberius gyanakodva figyelte őket. Nem emlékezett rá mikor látta utoljára ennyire lelkesnek a nőt. Pláne nem a gladiátorok iránt.
- Vén bolond! Túl sokat aggódsz. – gondolta magában és a társai után sietett.
Kicsit meg kellett szaporáznia lépteit, hogy beérje őket és érezte a homlokára kiülő verítéket is. „Hiába nem vagyok már fiatal" jegyezte meg magának. Az udvaron az emberek már befejezték a pakolást és az őrök éppen az emberek lábainak összebilincselésével foglalkoztak. A gladiátorokat párosával láncolták össze, külön a kezüket és külön a lábukat is, úgy egy ember a körülötte állókkal is össze legyen kötve. Meglehet így kicsit nehézkesebben és lassan mozogtak, de ezzel is rá voltak kényszerítve, hogy együtt dolgozzanak és ne tudjanak könnyen megszökni. Nem mintha Tiberius nem bízott volna meg az embereiben, de nem akarta őket kitenni a csábítás kísérteties erejének. A gladiátorok többsége arcán néma megvetéssel tűrte, hogy az őrök feltegyék rájuk súlyos vasbilincset, de akadtak egy páran, mint például Lugo, aki hangosan ráförmedtek az egyik őrre.
- Lugo, higgadj le! Vagy a következő a nyakadra megy. – rivallt rá Ubaka.
A fenyegetés megtette a hatását és a germán morcos képet vágva ugyan, de hagyta, hogy feltegyék rá a bilincset. Ubaka vetett rá még egy szigorú pillantást majd tekintete tovább siklott a többiekre. A bilincsek lassan mindenkire felkerültek és a kiképző elégedetten nyugtázta, hogy nem akadtak további elégedetlenkedők.
- Ki ez az ember? – mutatott rá Epheirus.
- Ő Ubaka, a Rettenthetetlen. – válaszolt Tiberius. – Talán már hallottál róla?
Epheirusnak egy pillanatra elkerekedett a szeme a felismeréstől.
- Egyszer régen volt szerencsém látni az egyik küzdelmét, de azt hittem már régen meghalt.
- Pedig biztosíthatlak róla, hogy ennél élettel telibb már nem is lehetne. – mondta Tiberius. - Ez az öreg róka bizony túl csökönyös ahhoz, hogy csak úgy eltávozzon.
- Akárcsak a gazdája. – szólalt meg Ludmilla.
Tiberius mogorva arcot vágva ránézett.
- Úgy értettem, hogy volt kitől jó példát venniük és ezért ennyire szívósak. Bocsáss meg férjuram. Nem akartalak megsérteni. – próbált szabadkozni a nő.
- Meg kell hagyni ebben igaza van a nejednek. Amennyire én ismerlek te még azt a fiút is túl fogod élni. – azzal rámutatott az egyik fiatal gladiátorra.
Tiberius odafordította a fejét amerre a görög férfi mutatott és meglátta Tiberust. A fiú némán figyelte, ahogy az emberek körülötte sürgölődnek. Látszott rajta, hogy már türelmetlenül várja, hogy elinduljanak végre. Tiberius tekintette egy pillanatig elidőzött rajta, majd hangosan sóhajtva így felelt.
- Figyelembe véve, hogy hová készülünk ennek elég nagy a valószínűsége. De hát sosem tudhatjuk, hogy mit tartogat számunkra az élet.
- Az már igaz öreg barátom. – mondta Epheirus azzal vállon veregette a férfit. – Szóval pontosan hány harcosodra is kell felügyelnem?
- Tizenötre. – válaszolta a Ház ura.
- Remek. Az annyira nem is sok. Biztos vagyok benne, hogy Ubaka és én kellő időt tudunk majd fordítani mindegyikükre. – mondta vigyorogva a görög.
- Ubaka nem marad itt. Velünk jön ő is. – jelentette ki rezzenéstelen arccal Tiberius.
Epheirus arcáról rögtön lefagyott a mosoly.
- De hát ő rá... - kezdte volna el, de Tiberius belefojtotta a szót.
- Szükségem van, hogy támogassa az embereimet a harcban.
- Hát ööö... - hápogott Epheirus. – nos, ez esetben talán konzultálhatok a bátyámmal és talán elküldheti az egyik leendő kiképzőt tanoncnak. Hátha ragad rá itt valami.
- Biztos vagyok benne, hogy hasznos lesz számára az itt eltöltött idő. – válaszolta Tiberius. – Most pedig, ha nem haragszol lassan nem ártana elindulnunk. Hosszú út áll még előttünk.
Ludmilla látta a görög szemében tükröződő csalódottságot és elégedetten mosolyogva nyugtázta azt.
- Akkor vonuljunk vissza a villába és intézzük el a hivatalos teendőket minél előbb. – fordult oda kedvesen a két férfihoz.
- Igen, szerintem sem érdemes tovább hallogatni. – válaszolta Epheirus.
Tiberius gyanakodva Ludmillára pillantott, ám a nő ártatlanul megvonta a vállát. Tiberius ösztönei azt súgták neki, hogy valami nincsen rendben, de nem volt most ideje törődni ezzel. Szeretett volna mielőbb elindulni Rómába.
- Rendben. Akkor hát gyere be és írjuk alá a papírokat. – mondta a Ház ura azzal már indult is befelé, de Ludmilla utána szólt.
- Ha megbocsátotok nekem – a két férfi megállt a bejáratnál. – arra gondoltam, hogy addig esetleg én elintézhetném a személyes holmiijaimat azzal is nyernénk egy kis időt. – mondta a nő.
Tiberius nem mondott semmit, csak beleegyezően bólintott és már indult is tovább nyomában Epheirussal. Ludmilla csendben nézte, ahogy a két férfi eltávozott, majd gonoszan vigyorogva elindult ő is utánuk.
Szokatlan volt a csend, ami a házra telepedett. Főleg így a reggeli felhajtás után. A folyosók kongtak az ürességtől. A szobákat elválasztó függönyöket is csak néha mozdította meg egy-egy kósza szellő. Egyik szobából azonban halk suttogás hallatszódott ki.
- Siess már! Vagy azt akarod, hogy megkorbácsoljanak? – mondta egy ideges női hang.
Társa, egy gesztenyebarna hajú lány ijedt arccal nézett vissza rá.
- Ne emeld így fel a hangodat Tiana! Különben biztosan lebukunk.
Tiana idegesen az ajkába harapott. Máskor oly tiszta kék szemei most félelemtől csillogtak. Az előbb ugyanis ő volt az, aki ki akarta próbálni a Ház űrnőjének egyik parfümjét. Ám az üveg véletlenül kicsúszott a kezéből és csak a szerencsének köszönhető, hogy nem törött össze. Azonban az illatszer nagy része kiömlött, amit ha nem takarítanak fel időben, akkor nagy bajban lesznek. Lopva körbehordozta a tekintetét, majd miután megbizonyosodott róla, hogy nincs a közelben senki megkönnyebbültem felsóhajtott.
- Bocsáss meg Lívia! Csak tudod te is milyen a Domina. – kért elnézést sietve a barátnőjétől Tiana.
Lívia egy pillanatra abbahagyta a padló súrolását és meredten bámult maga elé.
- Igen jól tudom, hogy milyen. – válaszolta és elfintorodott.
Tiana tisztában volt vele, hogy a Ház űrnője mennyire megveti a barátnőjét. Nem mintha a ház többi rabszolgáját jobban szerette volna, talán egyedül Mirát kedvelte valamennyire. Legalábbis őt nem szidalmazta annyit, mint a többieket. De Líviát különösen gyűlölte. Minden létező alkalmat megragadott rá, hogy megalázza őt a lehető legtöbb ember előtt és a legkisebb hibáért is azonnal megbüntette. Természetesen ügyelt rá, hogy Tiberius ne legyen a közelben vagy legalább valamilyen szinten ne tudjon ellenkezni, de ő sem lehetett mindig ott mellette. Ludmilla pedig olyankor az elmulasztott megaláztatásokat kamatostul behajtotta a szegény lányon. Lívia lassan hozzászokott már ehhez az élethez és megtanult együtt élni az állandó rettegéssel. Pedig ő igazán nem tehetett róla, hogy egy olyan férfi magvából fogant, akiéből nem kellett volna. Szorgosan törölgette tovább a padlót, majd kisvártatva hátrahajolt a térdeire és elégedetten felsóhajtott.
- Nah, ezzel meg is volnánk! Már csak a szaggal kellene kezdenünk valamit. – mondta a barátnője felé fordulva.
Tiana kicsit megkönnyebbült.
- Hála az isteneknek! Azt hittem végem van és eladnak a bányákba. – beszéd közben kicsordultak a könnyei is.
Lívia megsajnálta őt. Gyorsan felállt majd odasétált hozzá és megölelte a lányt.
- Sose félj, amíg engem látsz. – súgta a fülébe kedvesen.
Tiana zokogva átölelte.
- Nem érdemlem meg a barátságodat.
- Badarság! – válaszolta Lívia. – Hiszen mi lenne velem nélküled?
- Valószínűleg a kanalat is a másik végén fognád meg. – felelte vigyorogva Tiana.
- Haha! Nagyon vicces. – korholta le barátnőjét a lány az idétlen tréfa miatt.
Tiana letörölte a könnyeit és gúnyosan a lány felé mutatott.
- Talán tagadod az esetet? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
Lívia elpirult szégyenében.
- Csak egyetlen egyszer fordult elő.
- És még nagyon nagyon sokszor fogod ezt visszahallani. – válaszolta mosolyogva Tiana.
A barátnője jó kedve lassan Líviára is átragadt. Örömmel látta, hogy barátnője máris jobban érzi magát.
- Szóval mit tegyek, hogy ezt örökre elfelejtsd? – kérdezte csípőre tett kézzel.
Tiana már éppen válaszolni készült, amikor valaki hirtelen megszólalt mögötte és beléfojtotta a szót.
- Mi is az, amit örökre el kell felejteni? – jelent meg Ludmilla a két lány mögött.
A két lány annyira ledermedt a meglepéstől, hogy nem tudtak erre mit felelni. Csak álltak ott némán szájtátva.
- Nem hallottátok? Kérdeztem valamit rabszolgák! Feleljetek! – parancsolt rájuk Ludmilla cseppet sem kedves hangon.
- Csupán egy jelentéktelen kis apróságról van szó Domina. – szólalt meg végül Lívia. – Egy múltbeli hibámról.
Ludmilla szigorúan felhúzta a szemöldökét.
- Hmm, egyik múltbéli hiba sem jelentéktelen és mindig érdemes megjegyezni, hogy soha többé ne forduljon elő. – korholta le őket a Ház úrnője.
- Igen is Domina. – válaszolta kórusban a két lány.
- Helyes. – mondta elégedetten Ludmilla. – Mi ez a fura illat?
- Milyen illat Domina? – kérdezte Tiana mintha nem tudná, hogy miről lenne szó.
Ludmilla vetett rá egy lesújtó pillantást.
- Ne játszd az ártatlant! Tudom jól, hogy te is érzed. Szóval ki vele! – parancsolta a nő.
Tiana annyira meg volt rémülve a Ház úrnőjének arca láttán, hogy már majdnem azon volt, hogy inkább bevall mindent.
- Hát jó. – sóhajtott fel bosszúsan Ludmilla. – Ha nem vagy hajlandó elárulni magadtól, kénytelen leszek kiszedni belőled én magam.
Tiana teljesen kétségbe esett.
- Domina én csak... - kezdett bele a lány, de Lívia félbeszakította.
- Mi csak Dominus parancsának tettünk eleget.
Ludmilla gyanakodva rásandított.
- Valóban? És mi mégis mi volt az a parancs? – faggatózott a Ház úrnője.
- Dominus utasítására némi parfümöt kellett a testünkre kenni, hogy ezzel vonjuk magunkra a gladiátorok figyelmét és megakadályozzuk az esetleges szökési kísérleteket. – hazudta Lívia.
- Hmm és én erről miért nem tudok? – mászott bele a lány arcába a nő.
Líviának egy pillanatra elszállt a bátorsága, de nem engedte át magát a félelemnek és rezzenéstelen arccal állta az úrnője tekintetét.
- Dominus attól félt, hogy netán kitudódik a dolog. Minket is csak most az indulás előtt avatott be, hogy még véletlenül se fecsegjünk róla. – fűzte tovább a hazugságot a lány, de látva a kételyt az úrnője szemében még gyorsan hozzá fűzte. – Parancsot kaptunk, hogy ne beszéljünk róla senkinek.
Ludmilla sokáig bámulta a két lány arcát, majd kisvártatva így felelt.
- Hmm, jellemző a férjemre, hogy mindent túlbonyolít. Na, de mindegy. Végül is van logika abban, amit tett.
A két lány lopva egymásra nézett, de nem mertek szólni semmit.
- Ami pedig titeket illet. – mondta némi gondolkodás után a Ház úrnője. – Menjetek és készülődjetek össze! Ha miattatok kell késve indulnunk gondoskodom róla, hogy a férfiak ne csak sóvárogjanak utánatok.
- Igen is Domina. – válaszolta kórusban a két lány.
Azzal dolga végeztével Ludmilla szélnek eresztette őket és elindult, hogy rendezze a saját holmiját. A lányok sietve távoztak a szobából, majd amikor hallótávolságon kívülre értek Lívia hangosan felsóhajtott.
- Hát ez nem sokon múlott. – jegyezte meg megkönnyebbülten.
Tiana szégyenkezve lesütötte a szemét és elsírta magát.
- Sajnálom, hogy majdnem elárultam magunkat. - kért tőle bocsánatot a lány.
- Jaj, ugyan már. – legyintett Lívia. – Igazán nincs miért szabadkoznod.
- De igen van. Hiszen megint te húztál ki a bajból. Másodszorra ezen a napon. – folytatta tovább a lány.
- Te is megtetted volna értem ugyan ezt. – mondta Lívia.
- A szándék valóban ott lenne bennem. De a kérdés, hogy tényleg megtenném-e? Most se tudtam mit csinálni annyira megrémültem. – válaszolta a lány.
- Hát igen Domina bizony elég ijesztő tud lenni. Még így kisminkelve is. – próbálta jobb kedvre deríteni a barátnőjét, de hiába.
- Bárcsak olyan bátor lehetnék, mint te. – mondta Tiana miközben letörölte a könnyeit.
- Hidd el, nem akarsz olyan lenni, mint én. – vigasztalta tovább a lányt.
- Pedig nem csak bátor és okos, hanem meglehetősen csinos is vagy. – vetette oda neki Tiana.
Lívia alig bírta megállni, hogy ne nevessen fel hangosan.
- Igen. Biztosan ezért nem kellek egyik férfinak sem. Mármint nézz csak rám. – azzal megállt és végig húzta a kezét a teste előtt. – És most nézz csak magadra. Te vagy minden férfi ideálja. Szinte mindig téged kérnek, ha egy-egy győzelem után puncira van szükségük.
Most Tianán volt a sor, hogy elnevesse magát. Jól tudta, hogy a barátnője még szűz és hiába a pletyka és felvilágosítás nagyon sok mindennel még nincs tisztában.
- Olyan kis naiv vagy mondtam már? – látva Lívia értetlen arcát így folytatta. – Az emberek igenis vágyakoznak utánad. Csupán azért nem mernek téged kérni, mert félnek az apádtól.
Lívia ezen egy pillanatra elgondolkozott. Ezen már ő is elég sokat töprengett. Az anyja egykoron Tiberius egyik ágyasa volt és emiatt a törvények értelmében ő is rabszolgának számított. Önmagában ez még ugyan nem jelentett semmit, hiszem a Ház urának sok törvénytelen gyermeke szolgált a Prestigius-házban, de Lívia volt az utolsó gyerek, aki tőle fogant bármelyik rabszolgától, így Tiberius valami megmagyarázhatatlan oknál fogva kicsit különb bánásmódban részesítette őt a többieknél. Ezért lehetett az, hogy majd négy évvel az első vérzése után még mindig érintetlen maradhatott. És ezért nem kedvelte őt Ludmilla sem. Látva barátnője rossz kedvét Tiana rájött, hogy talán nem kellett volna most felhoznia a témát.
- Héj ne csüggedj már. – bokszolta vállon a lányt. – Legalább neked nem kell állandóan mások váladékát mosnod magadról.
Lívia elmosolyodott. Nem azért, mert Tiana olyan vicces dolgot mondott, hanem mert jól esett neki, hogy a lány ilyen jól ismeri őt és tisztában van az érzéseivel. Ritka az ilyen barátnő. És Lívia hálás volt, hogy ő talált egyet.
- Tényleg ennyire undorítóak a férfiak? – kérdezte elpirulva.
- Bleh, ne akard tudni, hogy mennyire. – válaszolta fintorogva Tiana.
Végül mindketten jót nevettek majd elindultak összepakolni azt a kevés holmijukat, amit magukénak mondhattak. Mikor végeztek a pakolással és odaértek a bejárat elé Lívia megállt egy kicsit. Vett egy nagy levegőt és kilépett az ajtón. Sosem kellett még elhagynia a várost és izgatottan várta, hogy mit tartogat számára ez az utazás.
Az idő mintha egyre lassabban mozgott volna. A percek szinte már óráknak tűntek pedig csak nem régiben kelt fel a nap. Tiberus egyre izgatottabban várta, hogy elinduljanak végre. És nem ő volt az egyetlen. A Testvériség többsége láthatóan egyre türelmetlenebb lett. Amíg a berakodással foglalkoztak, addig minden rendben volt, mert el tudták foglalni magukat, de most hogy már a láncokat is felrakták rajuk még a tapasztaltabb harcosokon is kezdett eluralkodni az elégedetlenség. Szerencsére azonban Ubaka figyelő tekintete azonnal kiszúrta a bajkeverőket és időben sikerült közbe lépnie. Így egy-két ostorcsapás bőven elegendő volt a fegyelem visszaállítására. Egyelőre. A láncok kicsit nehezebbek voltak, mint azt elsőre gondolta, de hamar hozzájuk lehetett szokni és a mozgásteret sem korlátozták annyira vészesen. Tiberus mellett éppen Namu nézegette a saját összebilincselt kezét.
- Nem értem miért van erre szükség. – panaszkodott. – A Testvériség tagjai mind jóra való becsületes emberek. Miért kell minket megláncolni, mint az állatokat? – fordult barátjához.
A válasz végül mögüle érkezett Adrianus szájából.
- Azért fiatal barátom, mert te már beleszülettél a Testvériségbe. Számodra nem létezett és nem is létezik más élet e falakon túl. Sokan azonban még emlékszünk rá milyen érzés volt, amikor még minden döntésünk a sajátunk volt és bármit megadnánk, hogy visszakapjuk azt. – azzal a szarmata felsóhajtva oldalra fordult.
Namu még mindig nem értette a dolgot.
- De hiszen itt mindenetek meg van, amire szükségetek lehet. Miért akarnátok elmenni?
A kérdése nagy hahotázást váltott ki a körülötte állókban és a fiatal fekete fiú elszégyellte magát. Egyedül csak Tiberus nem nevetett rajta. Habár ő sem azért, mert egyet értett volna vele.
- Ne röhögjetek már rajta ti barmok! A kis fütyinek igaza van. – szólalt meg végül Aslan. Erre minden tekintet reá szegeződött. – Itt annyi bort iszom, amennyi csak belém fér és különben is – itt tartott egy pillanatnyi hatásszünetet. – Emiatt a vacak miatt amúgy se jutnánk valami messzire. – és felmutatta a karján a Testvériség jelét.
Tiberus kicsit sértve érezte magát a thrák kijelentése miatt. És ahogy látta nem ő volt az egyetlen, de Aslannak igaza volt. A birodalom minden rabszolgát megjelöltetett valamilyen fajta billoggal. Így ha netán sikerült is elszökniük hamar ki lehetett szűrni őket. Tudomása szerint ugyan innen a Prestigius-házból még senki sem próbált megszökni. Legalábbis a gladiátorok közül biztosan nem. Mondjuk nekik meg volt rá a lehetőségük, hogy elnyerjék a szabadságukat, viszont egy egyszerű házi rabszolgának annál kevesebb. Miután Tiberus hetekkel ezelőtt megtudta, hogy ő jó eséllyel rövid időn belül elnyerheti a szabadságát teljesen másképp tekintett a világra. A dolgot ugyan egyedül csak Namuval merte megosztani és ugyan megbízott a barátjában mégis a ludusban lassan híre ment, hogy neki és a Ház urának volt egy hosszabb elbeszélgetése. Rögtön szárnyra kaptak a különböző pletykák, amelyek közül néhányat még Tiberus nevetségesnek talált. Viszont amióta megkapta azóta határozottan csökkent az ellene irányuló inzultusok száma. Persze Lugo és bandája továbbra sem hagyta őt békén, de ez még így is több volt, mint amire valaha is számított. Szinte észre sem vette, úgy eltelt az idő és elérkezett az indulás napja. Azt eddig is tudta, hogy az apja nem fogja elvinni az összes harcosát a játékokra, noha tisztában volt vele, hogy ő mindenképpen menni fog Rómába ez nem mentette meg attól, hogy a többiek ne próbálják meg azzal gúnyolni, hogy ő biztosan itthon lesz hagyva, ami még inkább csak mosolygásra késztette Tiberust ilyenkor. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki a nevén szólítja őt.
- Tiberus! Kérdeztünk tőled valamit.
A fiú megrázta a fejét és hátra fordulva szembe találta magát Adrianus várakozó arcával.
- Igen mi is volt a kérdés? – mondta.
A jelenlévők közül többen felnevettek.
- Mi van fiú? Máris megsütötte az agyadat a nap? – gúnyolódott rajta Cano.
Adrianus vetett rá egy lesújtó pillantást, de a dák ügyet sem vetett rá.
- Szóval éppen azon vitatkoztunk, hogy szerinted mennyire is vagyunk valójában szabadok idebent. – mondta kedvesen a szarmata. – Ugyan is a kis barátunk szerint – itt finoman Namu felé biccentett. – örülnünk kellene, hogy ide kerültünk.
9999999Erre Namu büszkén kihúzta magát és így felelt.
- Így igaz. Hiszen itt a ludusban viszonylag teljes szabadságnak örvendünk.
- Na és mi van a ludus falain kívül? – szólt közbe hátulról az egyik barbár. – Azon túl is van élet ám.
- És itt a luduson belül is eléggé le van korlátozva a mozgásterünk. – szállt be a beszélgetésbe Farkas.
Az idős harcos szavait általános egyetértő mormogás fogatta.
- Nem hiszem, hogy több korlátozásban lenne itt részünk, mint akár egy szabad városi polgárnak. Nekik is vannak szabályaik és ők sem tehetnek meg bármit. – vágott vissza Namu.
Az emberek egy része erre is ráhelyeselt.
- Az én hazámban viszont az emberek szabadon mozoghatnak, ahová csak kedvük tartja és nem köti őket egy helyre semmi. – jegyezte meg Farkas és közben határozottan Namu felé nézett bozontos szakálla mögül.
A fiatal fiú annyira megilletődött ettől, hogy a torkán akadtak a szavak. De a szarmata a védelmére kelt.
- Nem minden népnek viszket annyira a segge, hogy folyton vándoroljon. – mondta a Farkas felé fordulva.
Az férfi azonban csak elhúzta a száját.
- Mondja ezt egy szarmata. – jegyezte meg gúnyosan, amit a társai hangos nevetéssel jutalmaztak.
Adrianus szigorúan rájuk nézett, amitől páran elhallgattak.
- Minden esetre én azért kíváncsi vagyok, hogy mi a véleménye erről a fiatalabb generációnak. – fordult vissza Tiberushoz.
Minden szem rászegeződött, amitől a fiú kicsit zavarban érezte magát, de nyelt egy nagyot és összeszedte a gondolatait.
- Én úgy gondolom, hogy nekünk gladiátoroknak megadatott az a lehetőség, hogy amikor belépünk az arénába a szabályok béklyói lehullanak rólunk és amíg harcolunk, addig igazán szabadnak érezhetjük magunkat.
Tiberus elégedettséggel töltötte el, hogy a szavait szinte mindenki örömmel nyugtázta. Még Farkas is egyetértően bólogatott.
- Nézzétek csak meg a kis taknyost! – szólalt meg hirtelen a hátsó sorokból Lugo. - Még egyszer sem lépett az aréna homokjára, de máris azt hiszi, hogy van joga úgy beszélni, mint veterán gladiátornak.
A körülötte állók jót nevettek ezen és Tiberusban rögtön felment a pumpa. Csekély vigasz ugyan, de legalább a Testvériség bizonyos tagjai mogorva kifejezéssel fogadták a bajnok szavait.
- Min nevettek ti ostoba fajankók! – lépett oda hozzájuk Ubaka, aki mind ez idáig az őrökkel egyezkedett valamit és láthatólag nem figyelt rájuk.
Tévedtek. A kiképző végig hordozta szigorú tekintetét rajtuk, amitől mindenkinek elment a kedve a röhögéstől.
- Tiberusnak igaza van. – erre mindenki egyszerre kapta fel meglepetten a fejét. Még Tiberus is. – Az aréna az egyetlen hely és az egyetlen indok, ami miatt úgy érezhetitek, hogy szabadok vagytok! Legyen az vélt vagy valós. A homokon kívül az életetek csupán annyit ér, amennyit azon belül elvettetek! - itt tartott egy pillanatnyi hatásszünetet. – Vegyetek el amennyit csak tudtok! Vagy adjátok oda a tiéteket valaki másnak.
Szavai megtették a kívánt hatást, amit Ubaka elégedetten nyugtázott majd sarkon fordult és elindult vissza a villa felé.
- És te mégis mennyinél jársz most? – kiáltott utána valaki.
Ubaka ledermedve bámult maga elé. Ha valamire erre igazán nem számított. Lassan hátra fordult, hogy lássa ki az, aki utána mert szólni. Szinte meg se lepődött rajta, hogy az egyik Domus volt az. A sziciliai visszanézett rá, majd ártatlan képet vágva hozzátette.
- Doctore.
A társa rosszat sejtetően ránézett és Ubaka mintha egy sunyi vigyort is vélt felfedezni az arcán.
- Ez a dolog éppenséggel engem is érdekelne, Doctore – mondta felé fordulva aztán sietve hozzá tette. – Már meg ne sértődj, de úgy festesz, mint aki elég sok harcon túl van már.
- Ami önmagában elég tiszteletre méltó dolog. – folytatta a másik.
- De egyben elgondolkodtató is. - mondta egyik.
- Hogy ennyi idő elteltével miért nem vagy még szabad ember. – fejezték be kórusban.
Domusék kérdése mindenkinek felkeltette az érdeklődését és kíváncsian várták rá a választ. Ubaka gondterhelten felsóhajtott majd tekintetét az égre meresztette.
- Hát jó essünk túl rajta. – azzal pár lépéssel közelebb ment a többiekhez. – Ha már tényleg ennyire érdekel benneteket, már jó ideje felhagytam a számolással, hogy mennyien estek a kardom vagy hogy stílusosak legyünk a szigonyom által. – itt lopva Namura kacsintott. – Miután elérkezett az idő, hogy visszavonuljak, de mielőtt még Doctore vállt volna belőlem Dominus felhívatott magához és így szólt hozzám „Ubaka te már éppen eleget öltél az életed folyamán, azt hiszem ideje lenne végre abba hagynod és mással foglalkozni". Azzal átnyújtott nekem egy pergament mondván „Ez a birtokpapírod, ami tanúsítja, hogy az enyém vagy. Szeretnéd, ha semmisé tenném?" Tudjátok, hogy mit feleltem erre? – szinte mindenki megrázta a fejét, bár sokan sejtették a választ. – Azt mondtam „Dominus, én már ehhez a ludushoz tartozom és nem tudnám elképzelni az életemet nélküle". Erre ő csak megértően bólogatott. Így lett belőlem Doctore.
A Testvériség tagjai tisztelettudóan fejet hajtottak előtte.
- És most hogy kielégítettem a kíváncsiságotok – itt erősen rásandított a két Domusra. – készüljetek fel az indulásra. És arra, ami utána vár rátok.
Azzal megfordult és eltávozott. A két sziciliai rögtön össze is nézett.
- Milyen nemes lélek. – mondta az egyik.
- Csak kár, hogy ilyen ostoba. – felelte a másik.
- Te feladnád a szabadságodat? – kérdezte egyik.
- Azt hiszem erre a válaszom az, ami a tiéd is. – válaszolt másik.
Egy hangos morgás félbeszakította párbeszédüket. A két kalóz felnézett a fejük fölé és meglátták az unott arcú Forbest, akit előzőleg kettejük közé láncoltak. Domusék előbb egymásra néztek majd a líbiaira és végül megint egymásra.
- Netán untatunk téged barátom? – kérdezte egyik.
- Az nem zavar, ha untattok, legalább jót alszom alatta. – mondta kifejezéstelen arccal Forbes.
A két férfi megint egymásra nézett.
- És mi lesz akkor, ha éppenséggel nem untatunk téged? – kérdezte most másik.
- Próbáljátok ki és megtudjátok. – válaszolta a faarcú líbiai.
Ezek után a sziciliaiaknak nem volt kedvük tovább beszélgetni és inkább csendben maradtak. Forbes csak ritkán szólalt meg és olyankor se mondott sok mindent. De az éppen elég volt ahhoz, hogy az embernek ne legyen kedve utána beszélgetni vele. Tiberus jót mulatott Domusék reakcióján, majd felnézett az égre és újfent türelmetlenül felsóhajtott.
- Te tudtál erről? – kérdezte meg Namut, hogy addig is elüsse valamivel az időt.
A fiúnak kellett egy pillanat, amíg kapcsolni tudott.
- Azt eddig is tudtam, hogy önszántából akart Doctore lenni. De arról én se tudtam, hogy felajánlották neki a szabadságát. – válaszolta.
Tiberus ezen elgondolkodott egy kicsit.
- Ezek szerint mégis csak van értékesebb dolog, mint a szabadság.
Namu már éppen mondani készült valamit, amikor a bejáratnál egyszer csak megjelent a Ház ura.
- Úgy látom vége a várakozásnak.
- Hála az isteneknek! – kiáltott fel Tiberus. – Azt hittem már sosem indulunk el.
A fiú osztotta barátja véleményét, ekkor azonban több ember is megjelent az ajtóban és minden szem tekintet rájuk szegeződött. Tiberius oldalán először Epheirus jelent meg, aki éppen nagy gesztikulálások közbe mondogatott neki valamit. Mögöttük nem sokkal a Ház úrnője lépkedett, akit árnyékként követett a személyes rabszolgája.
- Ezek szerint anyád is velünk tart. – jegyezte meg Tiberus.
- Igen, Domina ragaszkodott hozzá, hogy elmehessen Rómába ő is. – mondta a fiú.
Tiberus ezen különösebben nem lepődött meg. Meg tudta érteni, hogy miért nem akart itt maradni senki sem. Azonban akik utánuk jöttek ki, azokra mindenki kivétel nélkül rászegezte a tekintetét. A két fiatal lány ugyan lehajtott fejjel és magunk előtt összekulcsolt kézzel sétált előre, de ez nem óvta meg őket a kéjsóvár tekintetek elől. A Testvériség tagjai hol fütyülve, hol trágár kifejezéseket dobálva illették őket. Tiberus felismerte mindkettőjüket. A szőke hajú lányt gyakran látta a Testvériség egyes tagjainak cellájában és ugyan ő még nem feküdt le vele, de a többiek elég részletesen kibeszélték, hogy melyik testrészével és mit csináltak, hogy el tudja képzelni őt ruha nélkül. Tiana, ha jól emlékezett így hívják. A másik lányt viszont már kicsit közelebbről is ismerte. Sokszor beszélgetett vele. Vagy legalábbis próbált beszélgetni vele. Tisztában volt vele, hogy a lánynak is ugyanaz az apja, mint neki és emiatt ők valamilyen szinten testvérek. Lívia is tudott a dologról, habár ő nem igazán kereste a társaságát. Mondjuk ennek inkább Ludmillához volt köze, aki még talán nálánál is nagyobb megvetést táplált a lány iránt. Lívia emiatt visszahúzódó és csendes természetű volt. Most azonban, ahogy jobban szemügyre vette meg kellett állapítania, hogy mostohahúga egész csinos kis nővé cseperedett. Persze a lány ezt valószínűleg tagadta még önmagának is, de a vágyakozó tekintet, amit látott a többiek szemében kétséget kizáróan őt igazolta. A nők lassan bemásztak a kocsiba és már csak Tiberius és az újdonsült helyettese maradt kint az udvaron. Tiberius felmászott a hintó tetejére, hogy mindenki jól láthassa őt, majd szóra emelte a kezét.
- Én bátor harcosaim! – kezdte. – Számtalan csatát megvívtunk már együtt! Habár nem minden alkalommal diadalmaskodhattunk, mégis azt hiszem nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a Prestigius-ház mindig is képes volt állni a sarat! – ezt hangos éljenzés követte. – De mind ez már csak a múlté! Egy teljesen új kihívással állunk szemben, de az istenek legyenek rá a tanúim, hogy meg fogunk bírkozni ezzel is, ahogyan bármi mással! – újabb éljenzés. – Mint azt jól tudjátok sajnálatos módon mindannyiótokat nem vihetlek magammal erre az útra! De ne csüggedjetek, ti is mind részesei vagytok eme dicső történetnek! A történetnek melyet vérrel és verejtékkel írunk majd meg! Hosszú út áll még előttünk, de úgy gondolom, hogy mindannyian felkészültünk arra, ami előttünk áll! Készüljetek! Mert ez lesz a Prestigius-ház történetének legnagyobb sikere és dicshimnuszokat zengenek mindegyikőtökről, amiért a részesei voltatok! – azzal a mellkasához szorította a jobb öklét és így kiáltott. – Dicsőség a halálba indulóknak!
- Dicsőség a halálba indulóknak! – zengte utána kórusban mindenki majd az öklükkel a levegőbe bokszolva kántálni kezdték. – Pres-tigi-us! Pres-tigi-us! Pres-tigi-us!
Tiberius hagyta, hogy egy darabig tomboljanak majd felemelt kézzel lecsillapította őket.
- Akkor nincs már más hátra, mint végre elindulni ezen az úton! Gyertek, már így is túl sokáig várakoztunk!
Ezután ő is beült a hintóba. Az őrök kiadták a parancsot az indulásra és a menetoszlop szépen lassan elindult. Tiberus vetett egy utolsó pillantást a ludus hatalmas boltíves kapujára, majd mélyen beleszívott a levegőbe. Ki tudja lesz e még rá alkalma valamikor.