Az őszi szünet előtti utolsó hét hétfőjén, október 21-én volt esedékes a nagygyűlés. Minden hónap utolsó hétfőjén, az egész iskola összegyűlik a nagy ülésterembe, ahol összegzik a hónapban történt dolgokat és eseményeket, valamint a következő hónap teendőit is elővetítik. Kicsit mindig lecsippentettek a reggeliből, hogy minden osztály átvonulhasson a nagycsarnokba az első óra idejére, ahol egyébként csakis ünnepi összejövetelek szoktak zajlani. Hatalmas terem volt, félkör alakú, ahol lépcsőzetesen, több sorban és oszlopban voltak elrendezve a bársonyborítású székek, szemben a katedrának hihető emelvénnyel, ahol Mészáros szokott szónokolni.
Tulajdonképpen kicsit olyan volt, mint egy szekta ülésterme.
A bejáratnál Margit néni - aki bőszen rászolgált a Cerberus gúnynévre - megállított mindenkit, hogy leelőzze, szabályszerű-e az egyenruhája. Ilyenkor mindenki makulátlanra suvickolja a fekete cipőjét, a teniszcipőket eldugják a szekrénybe, szokatlanul patinásak a nyakkendők, vasaltak a blézerek, ingek, sőt még a nadrágok is. A lányok lejjebb huzigálják a szoknyájukat a méricskélés kedvéért, mert az súlyos kihágásnak bizonyult, ha a szoknyák nem értek térdig. És más napokon, sokak szoknyája nem ért térdig, de még combközépig sem, hiszen sokan vagy ugyanazt a szoknyát használják évek óta, vagy a nyár folyamán a bejárónőjük felvarrta nekik, hogy szexibbek legyenek. Ilyenkor még a pulóverek is előkerülnek, amiket a blézer alá, az ing fölé szoktunk felvenni a hideg napokon, amikből csak az ingek gallérja és a nyakkendő teteje látszik ki.
Miután beengedtek minket a terembe, nevetve lépdeltünk fel a lépcsőn, keresve magunknak egy üres sort, valahol középen, a mi évfolyamunk oszlopában, levakarva magunkról a blézert, hiszen a pulcsikkal és a korán bekapcsolt fűtéssel együtt, kegyetlen melegünk volt.
Miután Margit néni, akinél a névsor volt, úgy ítélte meg, hogy az egész iskola jelen van, Mészáros felsétált az emelvényre, és körülnézve láttam, hogy minden tanár szokatlanul elegáns. Talán ők is, ahogyan a legtöbb lány, úgy ítélte meg, hogy ez a hónapnak az a pillanata, amikor a legjobban ki kell tenni, amink van.
Elkezdtük énekelni a Blaha himnuszát, Eszter néni vezetésével, ami kellően ciki volt. De szerencsénkre az alsósokat még elég jól megfigyelték ahhoz, hogy hangosan énekeljék, így nekünk már volt olyan kiváltságunk, hogy égő fejjel tátogjunk.
Hála istennek, látszott, hogy pont senkinek nem volt kedve énekelgetni, így gyorsabb ütemben kornyikáltunk, majd Mészáros kamu-elégedett vigyorral megköszönte a „csodálatos, megtiszteltető éneket", és elkezdett beszélni az elkövetkező hét eseményeiről. Megdicsérte a szervezőket a szépségverseny miatt, figyelmeztetett mindenkit, hogy az éles dolgozatokat már elkezdik íratni a tanárok és az iskolaújság első száma már minden emeletre ki van téve, ismertette az őszi szünet programját is, amibe beletartozott az össznépi halloween buli is. Ami idén kellően izgalmasnak ígérkezett.
Mindenki nagyon szenvedett már a gyűlés vége felé, mocorogtunk, melegünk volt, amit valószínűleg Mészáros is ugyanúgy látott, mint bármelyik ember, akinek van egyáltalán szeme. Így az utunkra bocsátott minket.
Mielőtt nevetgélve lesétáltunk volna a lépcsőn, megbeszélve, hogy ez az egész annyira nevetséges és kínos volt, hogy arra nincsenek is szavak, hátranéztem a vállam fölött, hogy mi folyik a hátsó sorokban, ahol az elit fiúk ültek. Hamar megláttam Csongort a szokásos társasága körében, majd kiszúrta a szemem, hogy Lea karmai az alkarjába mélyednek, miközben a lány valamin erőltetetten nevetett.
Kishíján kidobtam a taccsot a színészkedéstől.
Semmiségekről beszélgetve mentünk ki a gyűlésteremből, kényszerítettem magam, hogy többször ne nézzek hátra, majd a bejáratnál Pattival megálltunk az egyik, folyosóra kihelyezett tároló mellett és magunkhoz vettünk egy-egy példányt a suliújságból, miközben a többiek már elmentek a termünk felé.
- Még mindig imádom az írásodat - sóhajtott fel Patti, ahhoz a cikkhez lapozva rögtön, amit én írtam.
- Én az Anonymusunk verseit imádom - reagáltam erre és a versekre mutattam, amik az én cikkem melletti oldalon futottak végig. A közvélemény is ezeket a műveket imádta a legjobban, szóval nem volt szokatlan a nézőpontom.
- Tegnap megint kaptam jópárat emailben. A következő számba - informált a vöröske, miközben mindkettőnket meglöktek hátulról azok, akik a gyűlésről jöttek kifele és minél előbb a tantermükbe akartak érni. - Hála istennek, már nem olyan depis versek, mint eddig. Valamikor összeülünk, hogy megbeszéljük a következő számot?
- Naná - bólintottam lelkesen, majd megláttam Patti háta mögött, hogy a tizenkettedikesek is kifelé tolakodnak a folyosóra. Áron szőke fürtjeit nem volt nehéz kiszúrni a tömegben.
Így megragadtam Patti karját és gyorsan odébb rángattam, még mielőtt a fiú meglát minket. A szépségverseny óta nem válaszoltam az üzeneteire, a folyosón kerültem. A szokásos Dalma protokoll, ha valakivel nem akar kapcsolatba kerülni. És hetekig működött is. A francos nagygyűlésig. Ahol az ember nem tudta elkerülni azt az embert, akit nem akart látni. Egyszerűen képtelenség volt.
Naná, hogy túl késő volt, mert már meg is látott minket.
- Dalma! - amint meghallottam a kiáltást, megszaporáztam a lépteimet. - Dalma!
És már ott is volt mögöttem.
- Mit akarsz? - nagyot sóhajtva félig hátra fordultam, a karjaimat összefontam a mellkasom előtt, idegesen dobolva a könyökömön, láttam, hogy Patti Áron háta mögött elsunnyog mellőlünk és legnagyobb bánatomra, kettesben hagy minket.
- Nem válaszolsz az üzeneteimre - jelentette ki, és a vigyor ott volt a szája szélében. Mintha nem tett volna semmi rosszat. Pedig a haragom, amit felé mutattam, jól észrevehető volt. Nem kellett hozzá sok ész, hogy lássa, nem akarok beszélni vele.
- Miért kéne válaszolnom egy olyan megbízhatatlan, hitegető embernek, mint te? - válaszoltam élesen, foghegyről odavetve neki. Éreztem, hogy elkezd vörösödni az arcom az idegtől. Azt is éreztem, hogy a hangom kezd a torkomban ragadni. Nem voltam hozzászokva, hogy az ilyesfajta konfrontálódáshoz. Főleg nem egy fiúval.
- Miről beszélsz? - nézett rám összezavarodva. Az arca, amit annyi évig aranyosnak és gyönyörűnek láttam... most teljesen máshogy hatott rám. Nem éreztem mást, csak csalódottságot az irányába.
- Minden után, ami történt velünk tavaly, te egy percig sem törődtél vele... egy pillanatra sem fordult meg a fejedben... hogy esetleg... jelentkezni akarok.... vagy, hogy meg akarom nyerni - dadogtam, frusztráltan, de indulatosan, amitől Áron kissé hátra hőkölt. Erre aztán biztosan nem számított tőlem.
- Nézd, nem vagyok gondolatolvasó, ha meg akartad volna nyerni... - annyira nem számított erre, hogy a szavakat sem találta, hogy mit reagáljon erre. Novák Áron, a generáció következő nagy színésze, kifogyott a szavakból.
- Persze, hogy meg akartam nyerni! - tört ki belőlem, annyira hangosan, hogy többen felénk fordultak a folyosón. A dühöm, a sértődöttségem ekkor már tapintható volt, ez már Áronon is látszott. - Az anyukám régi ruhájában, amit a nagyon sznob, nagyon királyi nagymamám küldött el Angliából, aki egyáltalán még arra sem veszi a fáradtságot, hogy megértse a mentális problémákat, le volt hidalva, hogy egyáltalán jelentkezni akarok... És... ez az apukám régi iskolája! És... ó, istenem! Hosszú napokig idegeskedtem azon, hogy felkérjelek partneremnek és te... meg sem jelensz! Faképnél hagytál!
- Nem hagytalak faképnél! Neked nem kellettem! - már ő is felemelte a hangját. És rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.
Erre aztán nem számítottam.
- Mi a fenéről beszélsz? - szinte némán jöttek ki belőlem a szótagok, lassan. Az ajkaim is elkezdtek remegni, és éreztem, hogy bármelyik percben sírva fakadhatok a feszültségtől.
- Ki mondta, hogy faképnél hagytalak? - Áron elgondolkodva tette mindkét kezét a csípőjére, meglepődve, és ugyanúgy összezavarodva, mint én.
- Csongor... Vagyis ő ugrott be helyetted - válaszoltam habozva, megkavarva zavartan a felsőkaromat.
- Csongor! Hát persze, hogy Csongor! A nagy Halász-Teleki Csongor! Hát persze! - háborodott fel Áron, dühösen összeráncolva a szemöldökét. A szemeiben jól látható gyűlölet lobogott. Csongor iránt. - Eszedbe sem jutott, Dalma, hogy esetleg ő az, aki hazudik?
- Tessék? - neki kellett támaszkodnom a falnak, mert éreztem, hogy a térdeim megroggyannak a sokktól. Az agyamban sebesen kezdtek el cikázni a gondolatok, egyik után a másik. Mindegyik rosszabb és kegyetlenebb volt, mint az előző.
Csongor nem tenné ezt velem. Csongor tudja, hogy mennyit jelent ez nekem.
Csongor nem tenné ezt velem. Csongor törődik velem. Csongor nem akar megbántani.
Csongor nem tenné ezt velem.
Másfelől... azt is tudtam, hogy Csongor szeret a hős szerepében tetszelegni. Hogy csaknem bármit megtenne, hogy biztos helye legyen a kegyeimben, akármilyen okból. Talán éppen a saját malma felé is manipulálhatta az ügyet. Hiszen volt lehetősége is rá. És oka is volt.
- Ő mondta nekem. Hogy nincs szükséged rám. Hogy te... őt választottad helyettem - ezzel Áron bevitte a végső ütést. Úgy éreztem a gyomromban a fájdalmat, mintha belém rúgott volna.
- Mi? - nem tudom, hogy ez kijött-e a számon, vagy nem. Hallani biztosan nem hallottam. A fülemben dobogott és visszhangozott a heves szívem verése. Sebesen pislogtam, de nem tudtam megállítani, hogy egy könnycsepp leszánkázzon a szempillámról, végig az arcomon, majd egészen a nyakamra.
Egy könnycseppet pedig követte... további ezer.
________________________________
A nap további részében alig bírtam figyelni. Az osztályteremben kapkodtam a levegőt, az orrom bedugult a sírástól. Ha valaki megkérdezte, azt mondtam, hogy előjött az allergiám. Luca volt az egyetlen, aki tudta, hogy ez hatalmas kamu. Hiszen én nem voltam allergiás semmire.
De ott... nem tudott kettesben maradni velem, hogy megtudja, mi a bajom. Ismert annyira, hogy tudja, annyi emberrel körülöttünk... egy szó nem jött volna ki belőlem. Nemcsak arról nem, hogy mi történt, hanem semmi másról sem.
Luca egész nap nézett, szemmel tartott, hátha elárulok valamit egy mozdulatommal, vagy... ami rosszabb... ha teljesen összezuhanok, még akkor is, amikor tudtam, hogy tudtam, ő sincs a helyzet magaslatán és Peti miatt idegeskedik. Napsi ebből semmit nem vett észre, látszott, hogy tele van a feje a saját gondolataival. Viki pedig még nem ismert annyira, hogy tudja... milyen vagyok, ha éppen az őrület határán járok kötéltáncot. És neki is bőven tele van gondolatokkal és kétellyel, Örsön és Laczkón gondolkodva.
Minden szünetben és ebédkor is csipogott a telefonom. Csongor próbált elérni, de nem válaszoltam egy üzenetére sem. Nem voltam képes bepötyögni egyetlen szót sem a billentyűzeten. Ebédre annyira sok volt számomra a csipogás, még néma módban is, hogy kilőttem a netet a telefonomon, majd repülőüzemmódra állítottam.
Időről-időre voltak olyan napok, amikor úgy ért véget a tanítás, hogy nekem egyetlen szó sem rögzült az agyamban az órákról. Csináltam a feladatokat, írtam a jegyzetet, hiszen ezek már annyira rutinból jöttek, hogy gondolkodnom sem kellett rajtuk, nem kellett parancsot küldeni sem az agyamból az ujjaimba, hogy működjenek. De szinte egész nap néma maradtam. A lányoknak válaszoltam, amikor kérdeztek... hogy megnyugtassam őket afelől, rendben vagyok. Egyben vagyok. Bár fogalmam sem volt, hogy ez még mindig igaz-e.
Délután nem volt semmilyen szakköröm, a többiekkel ellentétben, így egyedül szaladtam fel az ötödikre, hogy kibújjak végre a fojtogató pulóverből és blézerből. Kétségbeesetten, szinte hiperventillálva lazítottam meg a nyakkendőmet is, majd azt is a ruháim tetejére hajítottam, remegve. A mellkasomra tettem a kezem, éreztem a sebesen fel-le mozgó szegycsontomat, a hideg ujjaim miatt libabőrös lettem, de ez nem jutott el a tudatomig.
Majdnem megfulladtam. Egyszerűen nem volt elég a levegő, ami a tüdőmbe áramlott.
Olyan nagy erővel gomboltam ki a blúzom felső két gombját, hogy szinte leszakadtak, és felhajtottam könyökig az ingujjaimat.
Járkáltam a szobában fel-alá, a nyugtató mantrámat motyogva magamban. De egyszerűen semmi nem használt.
Ne, ne, kérlek, ne! Most nem zuhanhatok össze! Még nincs itt az ideje. Még csak most kezdődött el a tanév. Ki fogom bírni. Ki fogom bírni.
Mindkét kezem ujjaival a hajamba túrtam, a csorba körmeim a fejbőrömet karcolták. Megrángattam a hajtöveimet, gondoltam, hátha a fájdalom majd észhez térít.
De nem. Semmi nem segített.
Ordítottam belülről. Majdnem kívül is kiszökött belőlem egy sikoly.
Hirtelen elkezdett zavarni a bezártság is, pedig nem voltam klausztrofóbiás, és az erkélyajtó is tárva nyitva állt.
Durván, türelmetlenül húztam el az útból a hosszú függönyt, hogy kiléphessek az erkélyre. A korlát után kaptam, erősen belenyomtam a tenyereimet a kemény anyagba. Fájnia kellett volna. De én semmit nem éreztem. Kishíján a vérem is kiserkent, de még a fájdalomreceptoraim is leálltak.
A hátamat a korlátnak vetetettem, majd megroggyant térdekkel, elgyengülve omlottam le a padlóra. Túl hűvös volt ahhoz, hogy egy szál ingben és szoknyában, harisnya nélkül üljek a hideg földön, a feltámadó szél kereszttüzében.
Valahol mélyen érzékeltem, hogy a felcsúszott szoknyám mellett, a combomat éri a hideg, hogy a hátamba mélyed a korlát... hogy az arcomon csorognak végig a könnyek. Remegő kezekkel támasztottam meg magam egyenes helyzetben, vészesen közel ahhoz, hogy fájdalmasan eldőljek az egyik oldalra. Talán kellett is volna az ütés, hogy magamhoz térjek.
Gyűlöltem magam azért, mert ilyen gyenge voltam. Hogy egy olyan szimpla történés, amire nem számítok, nem látok előre... és én összetörök.
Akkora, de akkora hülye vagyok. Miért kell ilyen gyengének lennem? Ilyen... életképtelennek?
- Dalma? - felismertem a hangot, még olyan állapotomban is. Felkaptam a fejem, a hangja rögtön kiragadott a spirálból, amit magamban és magamnak kevertem. Már éreztem a hideget, ahogyan a vörösre duzzadt szemeimet is. Csak másodjára sikerült elvennem az egyik kezemet a támaszból, hogy megtörjem az arcomat, és sebesen pislogva néztem fel... Csongorra.
Az erkélyajtójukban állt, már átöltözve melegítőbe. Amint felemeltem a fejem, és meglátta az arcomat... az első összezavarodottsága átváltott aggodalomba. Miközben leguggolt mellém, bennem is átkattant valami. A könnyeim nem álltak meg, és mást nem voltam képes érezni, csak a végtelen félelmet.
- Mi a baj? - kérdezte halkan, habozva megérintve az arcomat és a hüvelykujjával eltörölte a könnyek helyét. Az érintése nyomán rögtön elakadt a lélegzetem és bár nem éreztem túl biztosan magam vele kapcsolatban, meleg öntött el, amint hozzám ért. Tudtam, hogy megijeszti az állapotom. Hiszen még sosem látott így. Nem is tudta, hogy egyáltalán szokott velem ilyen történni. Kereste a pillantásomat, de én nem tudtam a szemébe nézni.
Az én egyetlen gondolatom pedig az volt...
- Hogy tehetted? - a szavak recsegve, rekedve jöttek ki belőlem, mintha évek óta és farkasordító hideg utáni megfázás miatt nem beszéltem volna. Összezavarodva nézett rám, az arcomat továbbra sem engedte el. - Tudod, hogy mit jelent nekem Áron.
Csongor továbbra is úgy nézett rám, mintha hülye lennék. Nem tudta, hogy miről beszélek.
- Ez az egész egy játék neked, igaz? Egy francos játszma, nem? Pedig már az elején elmondtam, hogy nem kérek ebből! - folytattam, egyre indulatosabban, durván letörölve a könnyeimet, ami miatt Csongor keze lehullott az arcomról. Megpróbálta megfogni a kezem, de elhúztam, mintha égetett volna az érintése, amiért korábban oly hevesen vágyódtam. - Tudom, hogy neked mindig nyeregben kell érezned magad. Érezned kell, hogy te vagy a főnök, a falkavezér, a hős megmentő, a herceg fehér lovon. És természetesen, ebbe is bele kellett másznod. Nem tartottad tiszteletben a választásomat, hogy Áronnal akarok menni a szépségversenyre, és valahogy meg kellett oldanod, hogy veled legyek inkább, helyette. Persze! Hiszen a nagy Halász-Teleki Csongor nem bírja ki!
- Pont úgy beszélsz, mint ő - suttogta, szinte hitetlenkedve. Tudtam, hogy kire utal. Áronra.
- Te ezt nem érted - ráztam meg a fejem erőtlenül, az egyik kezemre rátámasztva az arcomat.
- Nem? - kérdezett vissza hüledezve, kemény tekintettel, komor, dühös arccal. Láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét. Tudtam, hogy tisztában van azzal, hogy... ez egy olyan lelkiállapot és döntés bennem, amin nem tud választani. - Dalma! Nekem nem kell magyarázkodnod, oké? Tudom, hogy neked ő a nagy ő. Akkor is, ha átver, ha hazudik neked, te ugyanúgy rohansz vissza hozzá.
Ugyanazt a gyomorszájon rúgásszerű érzés hasított belém, mint mikor Áronnal beszéltem. Csak sokkal nagyobb erővel. Szinte éreztem a fizikai rúgást a hasamban, majd azt is ahogyan végig hullámzik rajtam, és minden egyes visszahangját nagyobb erővel éreztem, mint az előzőt. A szívem és a tüdőm összeszorult. Koncentrálnom kellett, hogy az izmok a szívemben összehúzódjanak és elerjedjenek, mert komoly félelmem volt, hogy ott és azonnal megáll a verése.
- Nem ismered Áront. És engem sem - minden megmaradt erőmet összeszedve kihúztam magam, és megpróbáltam remegés nélkül a szemébe nézni, miközben éreztem, hogy folynak a könnyeim, de nem akartam tudomást venni róla.
- Ugyan már, Dalma! - nem tudtam megállapítani, hogy dühös, csalódott vagy kérlelő a hangja. Talán mindegyik együtt. Csongor egy pillanatra megingott guggolás közben. Ez sokat elmondott az egészről. Tekintve, hogy Csongor sosem ingott meg semmilyen mozgás közben. Az én voltam, nem ő. - Azt hiszed, nem tudom, hogy miről van szó? Majdnem csókolóztunk, te beparáztál és rohansz vissza Áronhoz! Csak azt nem vágom, hogy mi bennem olyan rohadt ijesztő!
- Sajnálom... De ez az egész túl sok nekem! - tört ki belőlem és indulatosan belekaptam a hajamba, majd idegességemben elkezdtem vakarni az orromat.
- Miről beszélsz? - kérdezett vissza Csongor, rekedt hangon. Látszott rajta, hogy próbál uralkodni magán, de én pontosan tudtam, hogy milyen. Tudtam, hogy legszívesebben hozzávágna valamit a korlátnak dühében és tehetetlenségében. Lehetőleg az öklét.
- A hiszti, a lányok, akik imádnak téged, és futószalagon váltják egymást...- soroltam és a reggelire utaltam, amikor Lea úgy markolt bele a karjába, mintha egy darab hús lett volna. Vagy Lea esetében... saláta.
Talán ekkor vesztem el teljesen Csongor számára. Ekkora látta meg teljes egészében, hogy... itt a vége. Valami összetört vagy megrepedt bennem, amit még ő sem tud összeragasztani. Pedig kétségbeesetten szükségem lett volna rá, hogy segítsen. Hiszen egyedül képtelen voltam talpra állni. Mind fizikális, mind metaforikus értelemben.
- És szerinted mit kezdjek ezekkel a lányokkal?
- Én ezekkel nem tudok versenyezni! - kiáltottam el magam. Pedig igazából, ez nem is volt a probléma része. Nem is volt köze hozzá, hogy én lenge ruhában ülök a hideg terasz padlóján, sírógörcsöt kapok, szorongok, rettegek és veszekszek Csongorral. Mégis ez jött ki belőlem.
Én semmivel nem tudok versenyezni.
Hiszen nem vagyok elég. Csak idő kérdése lett volna, míg erre Csongor magától is rájön és otthagy. Előbb vagy utóbb mindig ez történik.
- Ha azt hiszed, hogy ezekkel versenyezned kell, akkor nem sokat nézel ki belőlem! - még utoljára a szemembe nézett, egy utolsó mentövet nyújtva, hogy megmentsem mindkettőnket. Hogy mitől, azt mindketten pontosan tudtuk, de nem akartunk még rá sem gondolni. De nem tettem. Nem mondtam egy szót sem. Csak éreztem, hogy újabb adag könny gyűlik a szememben, amiket már meg sem próbáltam irányítani. Csongor is látta ezeket a könnyeket.
Mégsem mondott semmit. Nem is vártam el tőle. Nem is érdemeltem meg.
Csak talpra állt, hátat fordított nekem, idegesen összekulcsolta az ujjait a tarkójánál, bement a szobájukba, majd becsapta maga után az ajtót, olyan erővel, hogy a hangja percekig visszhangzott a belsőmben. Tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a hangot. Sem az arcát, ahogyan nézett rám. Először aggódón, majd reményteljesen, végül csalódottan és dühösen.
Én pedig ottmaradtam egyedül, átfagyva és összetörten.
Fogalmam sincs, hogy mit érzek. De tudom, hogy kavarog bennem valami. Sok minden.
És csak a hidegséget érzem, ami marad utána. Lefagytam, mintha jégszobor lettem volna.
Már azoknak a szép emlékeknek sincs meg a helye a lelkemben, amiket ezzel a sráccal éltem át. Semmit nem érzek.
Pedig... Halász-Teleki Csongor iránt a világon mindent éreztem.
Rólam van szó. Nem is volt kérdés, hogy egy perc alatt eltűnt minden, mintha atombomba robbant volna bennem. Bennem tombolt a hirosimai eső, és nem hagyott túlélőket.
Mitöbb... abban a percben úgy éreztem, hogy én magam vagyok az atombomba. Én tettem tönkre. Az én hibám. Én löktem el magamtól azt az embert, akire a világon a legnagyobb szükségem volt.
Nevetséges vagyok.
És csak egy mód jutott az eszembe, amitől jobban éreztem volna magam. Meg kellett tennem, mert ha nem, biztosan elhánytam volna magam, vagy felrobbantam volna.
Szóval... úgy kellett robbannom, kiadnom magamból mindent és szétszakítani magamat belülről... ahogyan eddig csak egy ember tudta előidézni.
___________________________
Úgy vártam rá a neki küldött üzenet után, mint ahogyan ő rám, mikor visszajöttünk a suliba majd egy hónapja. Akkor egy pillanatra sem gondoltam, hogy valaha én fogom őt várni. Azok után nem, amiket egymásnak mondtunk. Mégis arra volt szükségem abban a percben, hogy vele legyek. Mert tudtam, hogy csak vele tud kitörni belőlem az, aminek ki kellett törnie, mielőtt teljesen zabtojássá nem fő az agyam.
Más esetben szégyelltem volna magam, hogy így kúszok valaki után, aki ráadásul alapesetben emberszámba sem vesz. De akkor és ott türelmetlenül járkáltam a kicsi, elhagyatott szertárban, a lépcsőházban, két emelet között.
Amikor belépett, valahogy úgy nézhettem ki, mint ő, mikor rám várt. Félig kigombolt blúzzal, blézer nélkül, elfordult szoknyával, félig lehúzott térdzoknival, kócos hajjal, kapkodó levegővel, vöröslő arccal, talán kicsit kiéhezve is. Bár nem olyan okokból, ahogyan ő gondolta volna.
- Azt hittem, hogy soha a büdös életben nem akarsz többet találkozni velem - dőlt neki az ajtónak teátrálisan Flóra, majd kopogó sarkain közelebb tipegett hozzám, rengő csípővel. Rögtön éreztem, hogy elkezd buzogni a vérem, és nyeltem egyet. - Azt hittem, hogy már más... csinálja veled ezeket a dolgokat.
- Jaj, fogd már be! - le kellett állítanom, még mielőtt olyanokat mond, amiktől meggondolom magam. Szóval... azt tettem, amit az elmúlt hónapban eszembe sem volt tenni. Odalendültem hozzá és megcsókoltam. Valószínűleg hevesebben, mint valaha. Egy pillanat kellett neki, hogy reagálni tudjon, majd visszacsókolt, nyitott szájjal, a nyelvét az én számba tolva.
- Imádom, amikor megvadulsz - suttogta a számba, amikor egy másodpercre elváltunk egymástól. Teljesen feltüzelt, hogy miközben beszélt, az ajkai az enyémet súrolták, és ezt ő is tudta.
Ezután a dolgok... nagyon felgyorsultak. Megragadta a derekamat, közelebb húzott magához, miközben én a vállához nyúltam és lehúztam róla a blézert, majd a kanapé felé dobtam. Flóra csak nevetett, a tarkómnál fogva stabilan és csókolt, csókolt, mintha az lenne az egész élet. Egymás gombjai felé nyúltunk, hogy megszabadítsuk magunkat a blúztól is. Flóra a hajamat húzta, majd mindkét kezével a fenekembe markolt a szoknya alatt, a csípőm a csípőjével ütközött össze, mire felnyögtem.
Minden érintése, tapizása és csókja után éreztem, hogy lassan felszívódik belőlem a rossz, mérgező energia, ami eddig felemésztett belülről. Minden idegszálamat felborzongatta és tüzelt az egész bőröm az ujjai nyomán.
Lassan, de mégis hevesen hátráltunk a mocskos, viseltes, régi kanapé felé, aminek a rozsdás rugója fájdalmasan megnyikordult a súlyunk alatt, mikor egymással szemben rátérdeltünk. Flóra csókjai a nyakamra tértek át, a homlokom a vállára omlott és egyfolytában sóhajtoztam, az alsó ajkamba harapva, miközben a tenyere rásimult a mellemre. Még mielőtt eleget szívta volna a nyakamat, hogy nyoma maradt volna, a két vállam felé mozdult a keze, és a hátamra lökött.
Az egyik vállamról lecsúszott a melltartóm pántja, ez persze Flóra figyelmét sem kerülte el és rögtön odahajolt, hogy csókolja a kulcscsontom, a vállam, majd a mellem felső részét. A fejem hátrahanyatlott a bennem egyre növekvő gyönyörtől, a lábamat pedig jobban széttártam, hogy Flóra ringó csípővel jobban el tudjon helyezkedni a térdeim között.
- Annyira imádom, hogy ennyire fel tudlak izgatni - suttogta a fülembe, mielőtt az ajkamra hajolt volna, hogy újra meg tudjon csókolni, úgy igazán. A hevessége és a szavai... tényleg felizgattak, olyannyira, hogy megemelkedett a csípőm, hogy hozzá tudjak dörgölőzni.
Flóra látta és érezte, hogy mennyire vágyok arra, hogy megérintsen... máshol is, így egy percet sem késlekedett. Pillekönnyű csókokat hintett a melleimre a melltartó mentén, majd végig a hasamon a szoknyám korcáig, mire a hátam ívbe hajlott, a csípőm felemelkedett. Majd a szoknyám alá nyúlt és nemes egyszerűséggel elkezdte lehúzni a bugyimat az egyik kezével, miközben még mindig a hasamat csókolta, a másik kezével a belső combomat simogatta. A fejem hátrahanyatlott a párnára, reszelősen felnyögtem, az egyik kezem pedig a kanapé széle felé osont, hogy bele tudjak markolni gyönyörömben.
Flóra még utoljára felnézett rám a két combom közül, aztán pedig... nem tudtam sokat gondolkodni. Semmin az ég világon.
A plafont bámultam, miközben nem engedtem ki magamból a tokromból feljönni akaró nyögéseket, majd még a plafon is elhomályosult, mikor kitört belőlem minden, amit az elmúlt pár órában magamban akartam tartani. Ezért is kellett találkoznom pont Flórával. Más nem tudott... segíteni abban, hogy ki tudjon szökni belőlem mindaz a rossz, amit eddig eltemettem magamban.
A friss, kielégítő, elemésztő bizsergés, ami... azután elárasztott belülről... úgy éreztem, hogy egész életemben érezni fogom az utórengéseit.
Viszont az egész eltűnt, amikor a... vége után lenéztem a fejre a lábaim között. És nem azt az embert láttam, akit a szívem mélyén látni akartam. Nem göndör, barna fürtöket láttam, óceánkék szemekkel. Nem, nem hát. Hanem egyenes, sötétszőke hajat, őzike-szerű, barna szemet, és elégedett vigyort.
Hiába tudtam a legtöbb rossz, depresszív gondolatomtól megszabadulni, amikor felültem, visszahúztam a bugyimat és a blúzomat, komor arccal néztem rá Flóra, aki szintén feltérdelt, hogy felöltözzön.
- Végeztünk - motyogtam, kicsit elbambulva, mire Flóra összezavarodva rám kapta a fejét. Biztosan azt gondolhatta, hogy mivel én kezdeményeztem és nem állítottam le félúton a légyottunkat... újra úgy leszünk, mint tavaly. Pedig ez eszemben sem volt. Nem kellett még az is a szörnyű önbecsülésemnek. - Mármint te és én. Most már végleg.
- Akkor ez mégis mi volt? - hajolt közelebb, negédes hangon beszélve, és eljátszott gyengédséggel a fülem mögé tűrt egy hajtincset az arcom elől.
- Ki kellett eresztenem a gőzt. Ennyi - vontam meg a vállam, és annyira őszintén beszéltem, amennyire tudtam. Abban a pár percben ameddig tartott, ameddig ott érintett és csókolt, ahol még senki más, még Áron sem, addig minden más elhagyta az agyam. De ez nem tartott örökké. És nagyobbat zuhantam a gödörbe, mint első alkalommal.
Egy olyan érzés volt, ami elmúlt a gyönyör után. Nyomtalanul, mintha sosem lett volna.
Viszont Csongorral... olyan volt, mint egy meg nem szűnő szívroham. Ami megroncsolta az agyamat, a szívizmaimat, majd meggyógyította őket.
- Szóval kihasználtál - vágta oda nekem, sértetten. Megforgattam a szemem. Napirendszerű volt a viselkedése. Az áldozat szerepében tetszelgés.
- Nézd... - fogtam meg a kezét gyengéden. És az érintés miatt nem fogott el borzongás. Csak egy kéz volt. Semmi több. - Te meg én nem vagyunk egymáshoz illő emberek. Ezt szerintem mindketten nagyon jól tudjuk. De az utóbbi évben kellett nekünk ez a kielégülés. És... őszintén sajnálom, hogy ennél többet nem tudok neked adni. Nem mintha te valaha is akartál volna nyilvánosan mutatkozni velem.
Erre felhorkant, de pontosan tudta, hogy igazam van. Mint minden másban is.
- Védelmi hálónak használtalak ki, ahova menekülhettem, hogy mások ne bánthassak meg. Hogy ne hagyjanak el. Mert veled ennek esélye sem volt, hiszen nem voltunk igazán együtt - sóhajtottam fel. Egy szempontból elégtételt okozott végre, hogy tisztázom és lezárom vele a dolgokat. Másrészről... sosem volt ez egy olyan dolog, amit le kellett volna zárni. Belenéztem a szemébe, amikor folytattam. És láttam, hogy a szíve mélyén megért. - Őszintén remélem, hogy van az iskolában egy olyan lány, akivel megtalálhatod a boldogságot. Akivel együtt lehetsz, felvállalhatsz, és nem kell többé Matyit meg Bendét kihasználnod egy kis akció kedvéért.
Erre elmosolyodott.
Lomhán, lassan öltözködtünk, talán, hogy az utolsó pillanatokat kiélvezzük együtt. Egymásnak adtuk oda a ruhadarabokat, és nevettük, amikor mindketten kétszer gomboltuk félre az ingjeinket. Harmadjára már elkezdett remegni a kezem, így megelégedtem a félregombolt blúzommal és az elcsúszott szoknyával. A hajamat fésülgettem az ujjaimmal és az arcomat törölgettem, sejtve, hogy újabb könnyfátyol fészkel rajta, Flóra pedig jött rögtön utánam, ugyanolyan szétszórtan és csapzottan, mint én.
Anélkül léptünk ki a folyosóra, hogy kinéztünk volna. Újra meg kellett tanulnom, hogy mennyi múlik egyetlen másodpercen. Egy párhuzamos univerzumban több időt töltöttünk a szertárban, akármilyen okból. Egy másikban kevesebb ideig öltözködtünk. Egy harmadikban pedig az egész meg sem történt.
Én mégis ebben az univerzumban voltam. Legnagyobb sajnálatomra.
Megtorpantam az ajtóban, amikor megláttam, hogy ki lépdel lefelé a lépcsőn, zsebre dugott kézzel, lassan, lefelé nézve, a telefonját nyomkodva. Flóra nem volt felkészülve arra, hogy megállok, ezért nekem ütközött és hangosan feljajdult. Csongor erre nézett fel.
Nem okozott volna senkinek nagy fejtörést, hogy mit csináltunk az elhagyatott szertárban, a két emelet között. Főleg, hogy pont úgy néztünk ki, mint amit csináltunk. Borzas haj, gyűrött, félregombolt ing, rosszul visszahúzott térdzokni, kivörösödött arc.
Elakadt a lélegzetem, a csorba körmeimet kíméletlenül végighúztam az alkaromon, véres vonalakat hagyva maga után. Reménykedtem benne, hogy csak képzelem. Hogy annyit gondolkodtam rajta, hogy megjelent, mint hallucináció. De nem. Tényleg ott volt.
Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, bár fogalmam sem volt, hogy mit mond ilyenkor az ember. De megállított az, hogy láttam, Csongor hitetlenül, gúnyosan felröhög és az orra alatt eldörmögött pár szót. Hát én ezt nem hiszem el - olvastam le a szájáról. Még egyszer megrázta a fejét, majd a lépcsősor pihenőjét és minket elhagyva, folytatta az útját lefelé.
Nyugodtan, némán, míg...
- Tudod, szívesen beveszünk harmadiknak - kiáltotta Flóra Csongor hátának, mire a fiú megtorpant az egyik lépcsőfokon. Leesett állal kaptam a fejem Flórára és belemélyesztettem a körmeimet a csuklójába.
- Nyugodtan megtarthatod magadnak. Azt sem tudom, hogy ki ez - Csongor csak félig fordult hátra, de nem nézett ránk. Minden szava olyan volt, mint egy pofon. A távolodó háta pedig egyenértékű volt egy kiütéssel.
Ez. Én.
Letaglózva álltam ott, a nap során már nem is tudom, hogy hányszor lett tele a szemem könnyel. Elrántottam magam Flórától és felrohantam a lépcsőn a szobánkig. Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottam el az ötödikre. Egy pillanatára sem emlékszem a rohanásomnak.
Az enyhe blackout, a bambulással együtt nem volt valami jó jel. Ezt pontosan tudtam. Elégszer zuhantam, törtem, omlottam már le a nyúl üregébe, hogy tudjam, mivel kezdődik. Pontosan tudtam, hogy mikortól kell félni tőle.
Csak másodjára tudtam elkapni a szobaajtó kilincsét és csak harmadjára tudtam eléggé lenyomni, hogy be is tudjak lépni. A mozgásom lassú volt, mintha egy álomban lettem volna, zselészerű lábakkal, összeturmixolt aggyal. Nem az az énem tért vissza délután a szobába, mint aki reggel elhagyta.
Luca az ágyán ráncolta szemöldökét, a töri könyvét bújva, Viki az egyik ablakban ült, matekházit csinálva, de leginkább telefonozva, miközben valami latin sláger szólt a hangszóróból, valószínűleg Luca jóvoltából. Napsi nem volt bent.
A lányok arra kapták fel a fejüket, hogy becsapódott utánam az ajtó. Én pedig zokogva a térdeimre estem. Úgy törtek elő belőlem, mint a folyó vize, ami szétfeszítette a gátat. Éreztem, hogy az arcom izmai remegnek, mint egy gyereknek. Csak statikus zajt hallottam a fejemben, egy gondolat sem volt az agyamban, fel sem fogtam, hogy mi történik.
Ez az egész kivett belőlem valamit, amiről nem is sejtettem, hogy bennem van. De mintha valamit elraboltak volna tőlem, egészen mélyről, egy nagy, vastag, véres heget hagyva maga után.
A falak, amik eddig megtartottak engem, tégláról téglára összedőltek. Ahogyan én magam is. Éreztem, hogy elveszítem az egyensúlyom. Luca ujjait is éreztem a karomon, amik megtartottak, hogy ne essek hasra a szőnyegen.
Remegtem, nem bírtam abbahagyni.
A falaim téglái hangosan törtek apró darabokra bennem, nyomuk sem maradtak. Csak leomlottak. Ahogyan én is. Le és össze.
A hüppögésem, a levegő után kapásom áthatolt az izmaimon, a csontjaimon, az egész belsőmön. Lucának dőltem, bár azt nem tudom, hogy a mozdulatot én irányítottam vagy ő. A vállának döntöttem a fejem, és engedtem, hogy a szívem majdnem átüsse a mellkasom. Úgy ugrált össze-vissza, mintha egy jojó lett volna. Újra és újra és újra. Kívül és belül is éreztem.
Üres voltam. Az életem összeomlott, a saját érintésem hatására, és csak én tehettem róla.
De ott volt mellettem Luca és Viki, akik tartottak a földön ülve, dörzsölték a karomat. Utánam nyúltak az ürességbe.
Csak sírtam, elfojtva magamban az ordítást, ami ki akart szökni belőlem. A könnyeim tartották életben a lelkemet a fájdalom kemencéjében. Nem tudták eloltani a kemencét, de tovább tudtak vinni engem, míg eljön az a távoli nap, hogy az egészet elfelejtsem. Talán furcsa lett volna emiatt köszönetet mondani a könnyeimnek, büszkének lenni rájuk, mégis ezek mentettek meg minden alkalommal a bennem lakó szörnytől. A szenvedés és bánat közömbös személyétől.
A sírás volt a legokosabb dolog, amit tehettem.
Az agyam zörején át hallottam, hogy Viki beszél Lucához.
- Mi történik? - suttogta a szőke lány, aki a hajamat simogatta.
- Időről időre megtörténik - válaszolta Luca halkan, védelmezően közelebb húzva magához. - Körülbelül évente egyszer. Az elmúlt pár alkalom hevesebb volt, mint az előző. És nehezebb is kihozni belőle.
- Nem kéne szólni a szüleinek?
- Nem, nem - éreztem, hogy Luca megrázza a fejét. - Ez még nem az igazi Összezuhanás. Ez még csak egy repedés.
- Hogyan tudod eldönteni?
- Hogy sír. Amikor Összezuhan, nem sír. És perceken belül beszélni is fog. Amikor Összezuhan, van, hogy napokig nem szólal meg - Luca ezután megérintette az állam és felemelte a fejem, hogy bele tudjon nézni a szemembe. - Szia, Manó! Minden rendben, én vagyok.
Bólintottam. Csak ennyi telt tőlem.
- Viki, kérlek, hozz egy nagy pohár vizet a konyhából és valami pici csokit - nézett rá Luca a szőkére, aki szó nélkül felállt.
- Köszönöm - nyögtem ki magamból, remélhetőleg Viki irányába, de a könnyfátyoltól nem láttam.
- Gyere, most felállunk - Viki kiment a szobából, Luca pedig stabilan tartotta a karomat, miközben talpra állított és lassú léptekkel, vigyázva, hogy orra ne bukjak, a fürdő felé vezetett. - Beállsz a zuhany alá. Utána beszélünk.
Lucára támaszkodva mentem be a fürdőszobába. Segített lehámozni rólam a maradék egyenruhát, és egy darabig talpon tartott, ameddig folyt rám a hideg víz. Pár perc után, amikor úgy ítélte meg, hogy meg tudok állni nélküle, egyedül hagyott.
Az Összezuhanásaim körülbelül akkor kezdődtek, amikor a Blahába kerültünk. A szociális szorongás kiterjesztésének gondoltuk, nem többnek, mint amikor az embernek elege lesz a folyamatos tömegből. Először nem jött gyakran vagy rendszeresen. Maximum kétévente, ami egy tinédzsernél még megengedhető volt. De az utolsó időben kezdett durvább és gyakoribb lenni.
Luca mindegyik során mellettem volt. Ahogyan a szorongás spiráljaimkor és egyéb kiakadásaimkor is. Tudta, hogy mit kell csinálnia velem, hogy hogyan mit kell kezelnie és hogyan kell talpra állítania.
Nem győztem elégszer köszönetet mondani és elnézést kérni.
Hosszú percekig folyattam magamra a hideg vizet. Hogy érezzek valamit. Majd fokozatosan váltottam át melegre.
Letöröltem a könnyeim, megmostam az arcom. Amikor kiléptem a tusolóból, ott várt a törülközőm és a pizsamám. Letöröltem a tükröt és szembenéztem saját magammal. Egy roncs voltam. Ez nem volt nagy meglepetés. Szinte egész életemben az voltam. Bizonyos időközönként újra kellett építenem magam. De, mint minden nagy építkezésnél, valami mindig gyári hibás lesz. És újra kezdődik minden elölről. Egy olyan körforgás volt, amit nem tudtam megállítani. Egy hosszú-hosszú hullámvasút, ami csak arra várt, hogy mikor tud végre kisiklani.
Kiléptem a fürdőből, láttam, hogy Luca és Viki egymás mellett ülve beszélgetnek. Mindketten bátorítóan rám mosolyogtak, és arrébb húzódtak, hogy helyet csináljanak nekem maguk között. Mosolyt vakartam magamra és lassan melléjük helyezkedtem, a fejemet Luca ölébe hajtottam, aki rutinosan, nyugtatóan elkezdte a hajamat piszkálni, Viki pedig nyugtatólag simogatta a lábamat.
Lassan beszélni kezdtem, mert tudtam, hogy segít, ha beavatom őket. Segít, ha beszélek róla. Csak úgy lábalhattam ki ebből a valamiből, ha kinyitom a szám. Tehát elmondtam nekik mindent, amennyire tudtam.
Valahol a mese vége felé nyílt ki az ajtó és érkezett meg Napsi. Lelohadt a mosolya, amikor meglátott engem, Luca ölében fekve, világfájdalommal az arcomon és rémülten nézett a másik kettőre.
- Összezuhanás? - kérdezte fojtott hangon, tapasztaltan.
- Nem. Még nem. Csak egy kis repedés - rázta meg a fejét Luca egy enyhe mosollyal. Napsi is megnyugodott. Tudta, hogy a repedés... még nem súlyos. Abból még könnyedén fel tudok állni.
Ezután pedig befejeztem a történetet. Reménykedtem, hogy ők tisztábban látják majd a tetteimet, mint én.
- Hé! Megengedsz valamit? - kérdezte Viki, gyengéden megpaskolva a bokámat, majd megszorította a kezemet, ami közel volt hozzá. Bólintottam. - Szerintem sosem voltál szerelmes Áronba. Tudod miért? Mert láttalak beszélgetni vele. A szemed sosem csillogott. Bezzeg, amikor Csongorral voltál. A legjobb énedet hozta ki, ami csak létezik. És ezt is érdemled.
- Egyetlen percre se gondold azt, hogy kevesebbet érdemelsz, mint egy olyan partner, akinek a tekintete és a szíve nem megingathatatlan veled kapcsolatban - tette hozzá Napsi, aki szintén befeküdt az ágyba közénk, és az oldalamat simogatta, talán egy kicsit saját magát is győzködte a mondataival. Tudtam, hogy bizonytalan a Viktorral történtekkel kapcsolatban, ahogyan azt is, hogy nem volt a legjobb állapotban mostanában, minden furcsasággal, ami történt, és csak akkor tudott egy kicsit vidámabb lenni, amikor Karesszal lógott.
- Áron mellett csak egy szerepet játszottál, mindig. Mert azt hitted, hogy ő az a srác, aki boldoggá tehet téged. De nem az a részed volt boldog, amelyik igazán te vagy. Nem mutattad meg neki teljesen az igazi énedet, és nem is szerette az igazi énedet - vette át a szót Luca. - Én tudom, hogy miért tagadod meg magadtól Csongort. Mert félsz attól, hogy mi lesz a vége. Hogy ő is elhagy, és ha Áronnal vagy Flórával maradsz, nem érhet csalódás. Csak védekezel. De tudod mit? Csongor imád téged.
- Én is hasonló okok miatt nem akartam elkezdeni ezt a dolgot Örssel - vallotta be Viki halkan, mire kicsit feljebb emelkedtem, hogy jobban lássam az arcát. - De... nem is tudom, csak utálom, hogy páran, például Áron vagy Flóra azt gondolják, hogy az a szerelem, hogy egy olyan emberré változtatják, akik elhiszik, hogy nélkülük meghalnának. Azt gondolják és azt akarják elhitetni a másikkal, hogy a szerelem azt jelenti, hogy nem élvezik az életet, vagy hogy az nem is élet, ha a nagy szerelem nincs is ott. De ez nem szerelem. Ez csak... kodependens.
Összeszorult torokkal bólintottam. És újra eszembe jutott az, amin aznap már egyszer gondolkodtam. Azt az embert löktem el magamtól, akire a legnagyobb szükségem lett volna.
Lucának természetesen mindig ilyenkor tud eszébe jutni, hogy feldobja a helyzetet.
- Hé! Emlékszel arra a dalra, amit gyerekkorunkban egy csomót énekeltünk? - paskolta meg a fejem Luca, mire a hátamra fordultam, a fejem még mindig az ölében, és hatalmas mosolyra húzódott a szám, amint eszembe jutott.
- Beavatnátok minket is? - szólt közbe Napsi, még mielőtt mi nagyon elmélyedtünk volna.
- A dédnagyapám énekelt mindig egy dalt. Amit ő hallott, amikor a világháborúban harcolt a fasisztákkal Olaszországban. A forradalomról, az ellenállásról szólt és megtanította a nagyapámnak, aki később nekünk is - magyarázta Luca, miközben már a telefonján böngészett és gesztikulálva magyarázott. Bevetette a nehéztüzérséget. Tudta, hogy a dal olyan reakciót vált ki belőlem, ami csak pozitív hatással lehet az állapotomra. - Egy nagy metaforát és eszmét akart velünk megértetni. A szabadságot.
És a Bluetooth hangszóróból elkezdett szólni a Bella ciao, a partizán himnusz, ami szinte az egész gyerekkorunk nagy dala volt. Luca nagypapája narancsszedés közben tanította meg nekünk és azóta minden egyes nyáron azt énekeltük Spanyolországban. Majd mikor a bingewatcholtuk a La Casa De Papel-t Netflixen, utána hosszú hetekig ismét ezt dúdoltuk és ordítottuk tavaly. Láttam, hogy mikor megszólal a kezdő ütem, Viki szeme is felcsillan. Olasz volt a második nyelve, természetesen, hallotta már ezt a számot. Napsinak kellett egy pillanat még, hogy leessen, de elégszer énekeltük már előtte, hogy ő is rájöjjön.
- Una mattina mi son alzato/ o bella ciao, bella ciao, bella ciao ciao ciao! Una mattina mi son alzato/e ho trovato l'invasor - kezdtük el Lucával az első versszakot, a legszebb olasz akcentusunkkal, és magasztosan, hangosan énekeltük a dalt.
- O partigiano portami via,/o bella ciao, bella ciao, bella ciao ciao ciao/o partigiano portami via/che mi sento di morir./E se io muoio da partigiano,/o bella ciao, bella ciao, bella ciao ciao ciao,/e se io muoio da partigiano/tu mi devi seppellir - a refrént már mind a négyen együtt folytattuk, egyre hangosabban és egyre gyorsabban. A dal az évtizedek során a szabadság himnusza lett, több ország írta át és írt hozzá az éppen aktuális forradalmi, történelmi események szerint. Elnyomok ellen, a globális felmelegedés ellen, Latin-Amerikai polgárháborúkban, lázadásokban és tiltakozásokban, vagy például a foci VB-kor.
Vagy négy fiatal, magyar lány egy bentlakásos iskolában, feloldozást keresve a szenvedéseikből. Úgy is éreztük magunkat, mint a partizán a dalban, akinek ki kellett menni a gyapotföldre. Aki érezte a halál közeledtét és nem tudott ellene tenni. Aki azt kérte, hogy ha megölik, temessék a földbe, a hegy aljába, a gyönyörű virágok alá, hogy ha majd a következő generáció megérkezik oda és megjegyzi, hogy milyen szép virágok... azt mondhassák neki: ez annak a partizánnak a virága, aki a szabadságért halt meg.
A dal végére azt vettem észre, hogy mind egymás kezét fogva ordítottuk a versszakokat, teljesen átszellemülve, szorítva egymást.
Egy új dal kezdődött el, és nagyon úgy tűnt, hogy Lucánál az „érzelmes dalok, melyek kapcsolódnak Spanyolhonhoz" -lista volt megnyitva. Luca elnevette magát, amikor felismerte a nyitóakkordot, majd felpattant és a kezét nyújtotta felém, én pedig felhúztam magammal Vikit és Napsit is.
- Por la falta de tus labios /lloré por primera vez /y maldije conocerte /por no dejar de quererte/Yo mi esposa quise hacerte /sin amor busqué la suerte /fui tirando de pistola/y el destino trajo muerte - ezt a dalt szintén Luca nagyapja énekelte nekünk, amikor esténként ültünk a kertben, a papa már kicsit be volt csiccsentve a sangríától, felhangosította a zenét, ami szólt a rádióból, mi pedig táncolni kezdtünk. Ahogyan ott, a szobánkban is, amikor elfogadtam Luca kezét, felhúzott és mind a négyen egymást átkarolva kezdtünk el lassan táncolni, vagy inkább dülöngélni és énekelni. A dalt, arról a nőről, aki elveszett. És akit örökre szeretni fog, a lövések után. Az életét, szerelmét. A sors a halált hozta, nem fogja többé látni, mégsem fogja soha elfelejteni. Örökre szeretni fogja Mariát.
- María, mi vida, mi amor. /No dejaré de quererte/a balazos te perdí /ya no volverás a verme/María, mi vida, mi amor./No dejaré de quererte - mondhatnám azt is, hogy a magasztos ritmusváltás miatt könnyeztem be a dal végére. De ez nem volt teljes mértékben igaz.
Talán most ezt a csatát elvesztettem, de később nyerni fogok. Nem érdekelt. Meg fogok változni. A jövő a sorson múlik, amit nekem rendelt az ég. Talán el vagyok veszve.
Ennek is vége lesz egyszer. A nap fel fog kelni keleten, ugyanúgy, holnap is. És le fog nyugodni nyugaton. Az élet megy tovább. Bíznom kellett benne, hogy jobb dolgok jönnek.
Fel kellett állnom, és tovább kellett harcolnom. És az segített, hogy a legjobban felszerelt nehéztüzérség van az oldalamon, így nem kell egymagamban nekiindulnom a csatába.
Még akkor is, amikor magunkba zuhanunk vagy, mint én, összeroskadunk a vállunkra nehezedő súlyok miatt, vagy összezavarodottak vagyunk a körülöttünk és velünk történő megmagyarázhatatlan dolgok miatt... tudnunk kell, hogy együtt vagyunk. Hogy mindig ott leszünk, hogy felsegítsük egymást a földről, hogy elkapjuk egymást az esésben. Mindannyiukban jobban bíztam, mint saját magamban.
Talán ez is egy fontos dolog, amit a bentlakásos iskolában megtanul az ember. Hogy nem azok az emberek a családod, akikhez születtél... hanem akikért meghalnál.
És én tudtam, hogy meghalnék értük, ha erre kerülne a sor.
______________________________
sziassztookkk, karesztények és puskák!!! :D :D
mivel volt egy kis csúszásunk a részekkel, ezért úgy döntöttük, hogy Reni tegnapi extra extra hosszú és zseniális fejezete után, megkapjátok az én hosszabb fejezetemet is, amit már elég régen megírtam , hogy legyen mit kommentelnetek és hogy mindkét rész hatására kicsit összetörjön a szívetek :D anélkül nem lenne teljes :D :D
reméljük, hogy örültetek nekiiii
járjatok nyitott szemmel továbbra is
- kyra