A következő három hét nagyon lassan telt, na persze imádtuk minden pillanatát, de Adam alig tudta magában tartani a híreket. Mikor a következő vizsgálatot elvégezték és elmondták, hogy minden rendben, egészségesek vagyunk és minden úgy halad, ahogy kell, a baba tökéletesen fejlődik megnyugodtam és meghívtuk Lisáékat és Liséket egy ebédre hozzánk. Adam és én főztünk, mindent együtt csináltunk konkrétan le sem veszi rólam a szemét. Ginger pedig szintén, állandóan a hasamhoz kucorodik és védelmez.
Az egész ebéd jól haladt, Lisa és Peter megjegyezték, hogy már azt hitték gondjaink vannak, mert mostanában nagyon eltűntünk, de megnyugtattuk őket, hogy csak én voltam gyökér.
A desszertnél tartottunk, mindenki eszegette a sajttortáját mikor is Adam felsóhajtott.
- Úgy örülök, hogy össze tudtuk hozni ezt az ebédet, rég gyűltünk így egybe.
- Igen, talán karácsonykor – erősítette meg Peter.
- A lényeg, hogy mindenki jól van, az hogy zajlik az élet és nem mindig úgy tudunk időt fordítani egymásra természetes, a lényeg hogy nagyobb baj ne legyen – fogta meg Lis a kezemet mire Adamre néztem és elmosolyodtam.
- Na persze azért volt valami oka, hogy meghívtunk titeket – kezdte majd megfogta a kezem – Grace babát vár, szülők leszünk – vigyorgott.
- Ez az – pattant fel Peter majd oda szaladt hozzám és felkapva megölelt – Gratulálok hugi, mióta várom már ezt, olyan csodás anyuka leszel – ölelgetett.
- Köszönöm Peter, már alig várom, hogy a karomban tartsam.
- Grace, ez csodálatos – ölelt magához Lisa is – Alig várom, hogy a gyerekeink együtt játszanak itt a kertben.
- Ne is mondd, már látom őket a homokozóban – nevettem. Peter közben elkapta Adamet és Lisa is csatlakozott hozzá én pedig a rám boruló Elisabethre fókuszálhattam.
- Istenem, ezt alig merem elhinni, olyan rég óta várok erre. Nagymama leszek.
- Igen, egy szuper nagyi leszel – mosolyogtam rá.
- Mindenben számíthatsz rám, ugye tudod, bármikor szívesen vigyázok majd rá, és ha bármikor úgy érzed, segítségre van szükséged, csak hívj és itt is vagyok.
- Köszönöm.
- Grace, te egy szuper feleség és társ vagy a fiamnak, de anyukának még annál is jobb leszel. Azt hiszem, ezzel fogsz kiteljesedni és minden területen maradandót alkothatsz majd.
- Mint az anyám – mosolyodtam el.
Egy ideig tudtam rejtegetni a pocakomat a suliban, de egy idő után értelmetlen volt, miután többen megjegyezték, hogy olyan, mintha felszedtem volna pár kilót, kikerekedett az arcom, és le kéne állni a gyorskajával kifakadtam és elmondtam, hogy csak gyereket várok. Adam csak nevetett rajtam és az elkerekedett szemeken is. Innentől persze alig két napba telt és mindenki tudta, hogy babánk lesz.
Törekedtem arra, hogy ne legyek stresszes, hogy pihenjek eleget a tanítás és a suli mellett és erre Adam is nagyon odafigyelt. Ha egy kicsit is többet ültem a gép előtt csak odajött elmentette a doksit ott ahol tartottam és kikapcsolta a laptopot, majd megfogva kezem a nappaliba vezetett és pillanatok alatt elérte, hogy ne a munkára gondoljak, csak mi léteztünk, a mi kis családunk.
Eljött az idő, leadtam a diplomamunkámat és letudtam a vizsgákat. Lediplomáztam, igencsak kerekedő pocakkal, fájó végtagokkal, farkaséhséggel. A diplomaosztó után rögtön enni mentünk, ünnepeltünk, együtt volt az egész családunk, ott voltak azok is, akik fizikailag nem tudtak jelen lenni, őket a szívünkben őrizzük, így mindig velünk vannak. Sokat gondolok anyára, felidézem milyen anya volt, hogy hogyan kezelt egy-egy konfliktust és csak remélem, hogy én is képes leszek erre, ha eljön az az idő.
Kb. öt hónapos várandós voltam mikor kiderült a neme. Igaza volt az én látnok férjemnek, kislány. Adam onnantól kezdve naphosszat vigyorgott és fűnek fának elmesélte, hogy kislánya lesz, na, mondjuk azelőtt sem volt sokkal szomorúbb, de azt láttam rajta, hogy egyértelműen kislányt szeretne, ugyanakkor azt sem bánja, ha fiú lesz, ő olyan férfi, olyan leendő apuka, aki mindkét nemmel szemben megállná a helyét.
Az ő öröme és felhők között repkedésével ellentétben én nem voltam valami fényesen. Törekedtem a pihenésre, de néha azért volt pár megterhelő napunk, ami viszont nálam elhúzódott és olyankor két-három napig is nyűgös voltam akár.
Nyáron készítettük elő a gyerekszobát. Peter és Adam festették ki mi pedig Lisával dekoráltunk, a bútorok és kiegészítőket együtt mentünk el megvenni. Lisa nagy segítségemre volt, mert sokszor mikor megláttam vagy hallottam egy bababútorral, eszközzel kapcsolatos kifejezést el voltam veszve, fogalmam sem volt, hogy az most jó vagy rossz-e a babának, így legegyszerűbb volt, hogy vittük magunkkal, ő már azt is tudja, hogy mi az, ami praktikus, mi az, amit tényleg használni fogunk, és mi az, ami csak a polcon porosodna.
Augusztusra kész lett a babaszoba és még volt egy hónapunk hogy pihenjünk. Elutazni nem akartunk, legmesszebb Lisáékig jutottunk, illetve Lishez aki teljesen bevolt zsongva már, hogy hamarosan érkezik a kis unokája. Október 14-re vagyok kiírva, de az orvos szerint elég nagy baba így lehet, hogy egy héttel korábban érkezik majd. Nem baj, az már nem gond, mi felkészültünk, legalábbis fizikailag, a körülmények adottak, és mi is alig várjuk, hogy a karunkban tarthassuk.
Adam teljesen oda volt már, állandóan a hasamhoz beszélt és énekelt a babának, konkrétan felvázolta az egész életét a kicsinek, mikor hová, milyen iskolába megy, orvos vagy ügyvéd lesz belőle és talál egy olyan csodás pasit, mint ő... Nincs elszállva magától, ugyan, kicsit sem. De jókat nevetek rajta, édes, ahogy előadja magát. Olykor előjönnek a vadászpuskás sztorik is, az első randi kérdéskörnél... Megállapítottuk, hogy ha odakerül a sor, én leszek a kislányunk fő tanácsadója, mert ő csak agyvérzést kapna ezektől a témáktól.
Minden este azon tanakodtam milyen lesz az első pillanat, varázslatos és rögtön bele szeretek majd, vagy kell majd egy kis idő, míg összeszokunk, jó anya leszek, megtudok neki mindent adni... Adam megérezheti ezt az állapotomat, ugyanis olyankor mindig magához húz és szeretget és biztosít arról, hogy szuper király szülők leszünk. ebben bízom én is.
Szeptemberben még bejártam a suliba. Az óráimat már nem tartottam meg, mert megterhelő lett volna a felkészülés minden napra így felvettek egy helyettesítőt erre a tanévre, ellenben a zeneórákon még kisegítettem, aminek Adam nagyon nem örült, aggódott értem, szerinte inkább otthon kellene pihennem, de én nem bírnám az egész napos fekvést, meg inkább a suliban vagyok, mint otthon egyedül.
Jól éreztem magam, mármint alapvetően végig szenvedtem négy hónapot, de az utolsó pár hét, szuper volt, semmi fájdalom, semmi rosszul lét, csak boldog voltam, és vártam a nagy pillanatot.
Na, igen, a kislányunk szeret meglepni minket már most. A tanáriban olvasgattam az emaileket mikor éreztem egy erős fájdalmat a hasamban. Rögtön kikapcsoltam a gépet és felálltam. Megtámaszkodtam az asztalban, elsétáltam a csaphoz és ittam egy korty vizet. Próbáltam mély levegőket venni, ahogy azt tanultam, hogy csillapítsam a fájdalmat.
- Grace, minden oké? – jött felém Annie.
- Igen, azt hiszem, jól vagyok – néztem rá. Fura az élet... nem mondom, hogy Annievel barátnők lettünk, de azután hogy végleg leakadt Adamről egész jól kijöttünk, fogalmazzunk úgy, hogy civilizáltan eltudtunk beszélgetni. Továbbra sem szerettem és azt hiszem ő sem engem, de nem fúrt és én is elengedtem minden kis ügyködést, adtam neki egy tiszta lapot és azt hiszem élt vele...
- Talán hívni kellene egy mentőt.
- Miért?
- Mert folyik belőled valami – mondta mire lenéztem a földre. A fájdalom miatt észre sem vettem, de elfolyt a magzatvíz.
- Ó istenem, kezdődik, de... még van hátra három hét, nem jöhet ilyen korán.
- Ő nem így gondolja. Szólok Adamnek, te addig ne menj sehova – nézett rám mire felhúztam szemöldököm – Oké, sietek – mondta majd kiszaladt ezzel egy időben Hugh jött be.
- Jesszus Grace, te meg mit csinálsz?
- Mindjárt szülök...
- Szólok Adamnek.
- Ne, maradj, Annie elment neki szólni, segíts, kérlek, csak a telefonomat tedd be a táskámba és hozd ide.
- Jól van, jól van, de amúgy jól vagy?
- Hát persze... - nyögtem fel, mert épp egy elég nagy fájás próbált levenni a lábamról.
- Oké, kicsit ijesztő ez az egész – indult meg felém a táskámmal.
- Grace – rontott be Adam lihegve, majd ahogy meglátott hozzám szaladt. – Kicsim, most?
- Igen, elkezdődött, Adam bekell vinned a kórházba.
- Persze, induljunk, hozom a táskámat – bólogatott idegesen. Vállára véve a táskáját és zakóját visszajött hozzám majd táskámat elvéve karolt át. – Tudsz menni, vagy vigyelek?
- Nem, menni fog csak lassan menjünk.
- Oké, ne félj minden rendben lesz – fogta meg a kezem mire ránéztem.
- Tudom.
- Kitartást Grace, szuper leszel – simogatta hátam Hugh miközben az ajtóhoz kísért.
- Köszönöm, szólnál az egyik takarítónak?
- Elvan intézve, magadra koncentrálj, szorítok nektek – mosolygott mire csak röviden megöleltem. Már épp elhagytuk a szobát mikor Annie utánunk szólt.
- Grace.
- Igen?
- Erős vagy, lezavarod pillanatok alatt.
- Köszönöm, hogy ezt mondod, remélem így lesz – mosolyodtam el majd egy újabb fájás miatt picit elengedtem magam. Adam jobban szorított és hasam is tartotta. – Menjünk mielőtt a kocsiban születik meg, nagyon ki akar már jönni.
- Jól van kicsim, gyere – indult meg.
Egész úton a hasam fogtam, majd mielőtt még odaértünk a kórházba írtam mindenkinek hogy a baba úton van, így mire végzünk, mindenki odaér majd a kórházba. Behunytam a szemem és hátra hajtottam a fejem, a fájásoknál pedig az ülésbe kapaszkodtam két oldalt. Adam a combomon tartotta a kezét, láttam rajta, hogy mennyire ideges és egyszerre izgul és aggódik, fél, hogy baj lesz. A fájások szabályosan öt percenként érkeztek, próbáltam mérni, figyelni. Na persze lehet, hogy néhánynál nem figyeltem, de lefoglalt a fájdalom.
Mire a kórházba értünk teljesen leizzadtam. Adam útközben felhívta az orvosunkat így ott már vártak minket. Adamtől kicsit elszakadtam, mivel velem lesz a szülésnél, őt is beöltöztették s addig nekem is segített egy ápolónő és rákötött a ctg gépre, ami a baba szívhangját nézte. Az orvosom már jött is és vizsgált.
- Ez gyors volt, Grace, 3 ujjnyi tág méhszáj, a baba feje rendesen illeszkedik, azt hiszem, gyorsan megleszünk. Izgul?
- Félek, minden rendben ugye?
- Nem érzékelem, hogy bármi gond lenne, ahogy látom a szívhang is megfelelő – nézte a gépből kijövő papírt.
- Az jó, Adam hol van?
- Máris itt lesz – mosolyodott el a doki és abban a pillanatban nyílt is az ajtó.
- Kicsim, jól vagy?
- Igen – fogtam meg a kezét.
- Épp jókor jött Adam, Grace szépen halad, ez egy nagyon fárasztó szakasz lesz. Most félúton jár, még legalább két ujjnyit tágulnia kell. Kimerítő lesz, ahogy jönnek a fájások, ez csökkenthető az epidurális érzéstelenítéssel.
- Nem szeretném, érezni akarom.
- Biztos? Teljesen kimerülsz majd.
- Nem kérem, csak legyél velem, ez az, amire szükségem van.
- Én nem megyek sehová, itt leszek.
- Akkor mindjárt jön egy ápolónő, aki átviszi önöket a szülőszobába, ahol folytatódik a vajúdás, időnként én is benézek majd illetve az egyik szülésznő is, de ha bármi szokatlant tapasztalnak, szóljanak.
- Rendben.
- És tartalékoljon, csak akkor mozogjon, ha muszáj, ne fárassza magát.
- Úgy lesz – bólintottam, majd ahogy kiment váltotta is egy ápolónő egy tolószékkel. Adam segített átülni majd miután elfoglaltam az ágyat a szülőszobán és ráraktak ismét egy ctg gépre Adam beült mellém és el sem engedte a kezem.
- Olyan büszke vagyok rád Grace.
- Miért?
- Mert erős vagy és kitartasz, tisztellek, amiért ezt az egész babavárást végig csináltad, tudom, hogy nem volt olyan könnyű, hogy voltak nehéz napok, de nekem valóra váltod a második legszebb álmomat.
- Mi volt az első?
- Te, hogy belém szeretsz, és együtt öregszünk meg.
- Akkor ideje új álom után nézni.
- Miért? Minden megvan, amire vágytam, amire szükségem van. Amíg ti vagytok, nekem nem kell semmi más. Szeretlek.
- Én is szeretlek téged Adam. Hamarosan itt lesz velünk, megfoghatjuk és láthatjuk, annyira várom már.
- Tudom – szorongatta kezem – Hívtak Peterék és anyáék is, hamarosan itt lesznek, nagyon izgatottak – mondta mire én csak elmosolyodtam.
Két óra telt el fájdalmak közepette. Egyre erősebbek voltak és gyakrabban is jöttek. Kétszer megvizsgált az orvos is, folyamatosan ellenőrizték az én állapotomat és a babát is. Biztonságban éreztem magam, amire biztosan rátett az is, hogy Adam mellettem volt végig, egy pillanatra sem hagyott magamra.
- Grace – suttogta fülembe mikor már egy ideje behunyt szemmel feküdtem.
- Mi az?
- Mi lesz a neve? Ebben nem állapodtunk meg.
- Majd megmondom, ha meglátom az arcát – néztem rá.
- Remélem, rád hasonlít majd.
- Én is, mert te bűn ronda vagy – kacsintottam rá.
- Nahát, még viccelődni is van energiád, nem is olyan vészes ez a vajúdás.
- Ezt szívd vissza vagy megfojtalak.
- Megtörtént, egy szót sem szóltam a vajúdásról, sőt kisem ejtettem ezt a szót a számon.
- Jó fiú – mosolyogtam mire elnevette magát.
Újabb egy óra múlva már szinte pihenni sem volt időm két fájás között és mikor az orvos bejelentette, hogy mindenki ágyhoz, szülünk, megrémültem. Ekkor jutott csak el az agyamig azt hiszem, hogy mi történik. Rettegtem, hogy elszúrom, hogy baj lesz, hogy baja lesz a kicsinek. Könnyeimmel küszködve szorongattam Adam kezét, aki rögtön fölém hajolt és két keze közé fogta arcom.
- Együtt csináljuk kicsim, egy pillanatra sem eresztelek el, megígérem. Csodás leszel, egy hős vagy a szememben drágám. Bízz magadban, jó?
- Jól van – nyögtem ki.
- Rendben, mi készen állunk Grace. A baba szinte már kint van, nagyon látni akarja már a szüleit. Most jön a kitolás, kicsit megemeljük a háttámlát így egyfajta nyomást kifejtve, a pocakra, de nem hiszem, hogy nagy szükség lesz rá. Elszámolok háromig és nagy levegőt véve mindent beleadva kell nyomnia. Nem olyan bonyolult, megpróbáljuk?
- Igen, menni fog.
- Tudom én, na, lássuk. Megkapaszkodhat ebben a fogókába, ezzel segítheti magát, felhúzni a felső testét. Mintha felakarna ülni. Tudom nem a legkényelmesebb pozíció, de ha jól sejtem gyorsan megleszünk.
- Oké.
- Egy, kettő... Nagy levegőt vesz... Három és nyom, nyom, nyom – mondta a doki és én próbáltam úgy tenni. Azt sem tudtam merre vagyok, éreztem, hogy nem adtam bele mindent.
- Oké, ez nagyon gáz volt, menni fog jobban is.
- Ezt akartam hallani. Bízunk önben Grace, nincs magánál erősebb ember a szobában – mosolygott rám majd újra kezdte a számolást én pedig nyomtam, majd ezt eljátszottuk még egyszer. A fájdalom, amit éreztem, leírhatatlan, egyszerűen úgy éreztem szét szakadok, mintha belülről tépnének szét. Na, jó, mondjuk az is igaz, hogy senki sem állította, hogy könnyű lesz kinyomni magamból egy majdnem négy kilós emberpalántát. – Grace, látom a fejét, csodaszép barna haja van, még egy nagy tolás és kint a feje, aztán már gyerekjáték lesz.
- Menni fog – nyögtem ki erőtlenül. Adam a homlokom törölgette egy nedves törölközővel, hajam simította hátra, és erőt adott, tudtam, hogy hisz bennem és ez sokat dobott az állapotomon. Újabb nyomások és erőlködések után meghallottuk azt a hangot, amire hónapok óta várunk. A kislányunk felsírt.
- Istenem – szólalt meg Adam mire kinyitottam szemem és bár először homályosan láttam, de aztán kitisztult a kép és láttam, ahogy a doki felém fordítja a visító babát. - Egészséges kislány, apuka, elvágja a köldökzsinórt?
- Igen, persze, örömmel – lépett oda Adam majd a kezébe adták az ollót. Ahogy a nagy pillanat lezajlott Adam rám nézett és remegő ajkait mosolyra húzta. – Olyan gyönyörű, mint te – jött vissza hozzám.
- Grace, maga egyszerűen fantasztikus volt, büszke lehet magára. A kicsit most elviszik, kicsit megmosdatják és lemérik, aztán megfoghatja, de előtte szüljük meg a méhlepényt is és esküszöm utána már csak egy kis varrás lesz.
- Mit varr?- kérdezte Adam.
- Gátmetszést kellett alkalmazni, túl nagy volt a baba, de ne aggódjanak, ez pár hét és meggyógyul.
Valójában nem érdekelt. Onnantól hogy meghallottam a pici hangját bármi történhetett volna, én végeztem. A méhlepény nem volt vészes, ellenben a varrás már nem tetszett annyira, fájt, nem is kicsit, a helyi érzéstelenítés nem sokat ért.
Mikor végeztünk az ápolónő jött felénk.
- Grace, segítek lezuhanyozni, aztán átvisszük, önöket egy szobába ahol találkozhatnak a kicsivel és eltölthetnek egy kis időt együtt.
- Köszönöm – mondtam majd Adamre néztem.
- Én kint fogok várni a folyosón kicsim. Büszke vagyok rád – simogatta hajam majd közelebb hajolt és megcsókolt. – Szeretlek.
- Én is szeretlek téged – bólintottam majd mikor kiment és ketten maradtunk az ápolónővel az rám mosolygott.
- Önök ketten nagyon szép párt alkotnak.
- Köszönöm, Adam egy fantasztikus férfi, szerencsés vagyok.
- Igen, az egyértelmű, elég csak ránézni és egyből kiderül, hogy nem mindennapi férfi, ritka manapság az ilyen. Tudja sok szülést kísértem már végig, sok apa jelöltet is láttam, volt alkalmam megfigyelni őket, hogy viselkednek az éppen vajúdó feleségükkel, de csak nagyon kevés azoknak az aránya, akik ennyire odaadóan és támogatóan lépnek fel.
- Pedig azt gondolnám, hogy aki részt vesz egy ilyen eseményen az ilyen.
- A legtöbb kényszerből teszi, kevés az a férfi, aki önként és dalolva sétál be a szülőszobába. Sok esetben a kismama az, aki szeretné, ha ott lenne a párja, de ha valaki nem elég nyitott és befogadó tipus, az egy ilyen élményt nem tud majd hova tenni. A férfiak ilyenkor egy olyan állapotban látnak minket, ami elrettentő lehet nekik.
- Nekem esélyem sem volt felhozni a témát, Adam megelőzött, kijelentette, hogy támogatni akar, bíztatni és ott akar lenni a lánya minden nagy pillanatánál, és mi lehetne nagyobb a születésénél.
- Az igaz – nevette el magát – Na, jöjjön, gondolom, már alig várja, hogy megfogja a babát.
- Igen, ez minden vágyam most.
Miután gyorsan lezuhanyoztam kaptam egy tiszta kórházi ruhát, azonkívül minden szükséges tisztasági kiegészítőt, ami szülés után kellhet. Felkészültem ezekre és otthon össze is van szépen pakolva. A kerekesszékbe beülve kitolt az ápolónő és mikor Adam meglátott felpattant a székről.
- Minden rendben veled?- fogta meg felé nyújtott kezemet.
- Igen, ne félj, teljesen jól vagyok, csak picit erőtlen és lassú, de majd reggelre helyrejövök.
- Lisa és Peter elmentek hozzánk, hogy behozzák a táskáidat.
- De jó, köszönöm, azért kényelmesebb lesz a saját holmimban.
A szobába érve segített lefeküdni majd elhelyezkedni, addig az ápolónő elvitte a tolókocsit és vissza már a kislányunk gurulós kocsijával jött.
- Úristen, olyan pici – nyögtem ki miközben könnyeimen át bámultam őt.
- Tessék – adta kezembe a babát az ápolónő majd segített úgy fogni, hogy kényelmes legyen – Igazán szép és nyugodt baba. 52 centiméter és kicsit több mint 3 kg. Kicsi, törékeny és egy igazi kis csoda.
- Erre én sem találok jobb szót, egy csoda – nézegettem a picikémet, a pufi kis arcocskáját. Adam beült mellém és engem átkarolva simogatta a baba kezét.
- A mi kislányunk – nézett rám csillogó szemekkel.
- Le sem tagadhatnád, olyan az orra, mint a tiéd – vigyorogtam rá.
- Tényleg – nevette el magát.
- Akkor én magukra is hagyom önöket, őszintén gratulálok, gyönyörű a maguk kis családja.
- Köszönjük... Um...
- Heather – mosolyodott el – Ha felébredne, a baba szóljanak, átvesszük a szoptatást és a pelenkázást.
- Rendben - bólogattam.
- Grace én nem is tudom, mit mondjak.
- Hogy érted ezt?
- Hálás vagyok neked, csodállak, büszke vagyok rád és őrülten szeretlek.
- Én is büszke vagyok rád Adam, és köszönöm, hogy mellettem voltál végig, te rengeteg erőt adtál nekem.
- Mindig melletted leszek.
Két óra múlva túl az első szoptatáson és pelenkázáson elérkezettnek láttuk az időt, hogy bemutassuk a kislányunkat a többieknek. Mind az öten egyszerre jöttek be. Lisa fogta Mattet, és úgy gyönyörködtek a piciben, míg Peter rögtön biztosította arról, hogy a leendő udvarlóknak nem lesz egyszerű dolguk, mert mindentől óvni fogja a kis hercegnőt, szegény lány, ha így védik kolostorba is vonulhat majd.
Lis és Michael is el voltak olvadva, Lis még egy kicsit kézbe is vette majd mikor Adam átvette tőle engem ölelt magához. Adam a karjában tartva a picit ült be mellém.
- És mi lesz a neve? - kérdezte Lisa
- Igen, ezen sokat gondolkodtunk már a terhesség alatt is és most is mióta megszületett. Mindketten azt szeretnénk, ha különleges neve lenne, de mégis köthető valamihez vagy valakihez és így jött az Annabeth. Anna, mint anya második neve csak kicsit formálva és Beth, mint az Elisabeth beceneve.
- Ó drágám – jött közelebb Lis és megfogta a kezem – Ez nagyon megtisztelő és a név gyönyörű, Annabeth, nagyon illik hozzá.
- Igen, szerintünk is – néztem Adamre.
- Tökéletes választás kiscsillag – mosolygott meghatottan Peter – Büszke vagyok rád.
- Mind büszkék vagyunk rád – javította ki Lisa mire könnyeimet nyeldesve bújtam Adamhez, aki egyik karjával átkarolt és simogatott.
Sosem voltam még boldogabb. Bár néhány éve nem tudtam volna még elképzelni, hogy 23 évesen feleség és anya leszek, de most már azt nem tudom elképzelni, hogy valaha is egyedül legyek. Nekem szűkebb értelemben ők jelentik a családot, az otthont, a szeretetet... Már nem menne nélkülük. Adam életem szerelme, mellette fogok megöregedni, és ez mérhetetlenül boldoggá tesz.