Nehéz

5.

Adam szemszög

Már elmúlt hat óra, de a műtét még mindig tartott, kezdtem megkergülni így mentem egy kört. Mikor visszaértem láttam, hogy fejét hátra hajtva ásít és nyújtózik. Egy pillanatra elmosolyodtam, milyen kitartó lány, el sem hiszem, hogy képes erre, vajon mennyi akaraterőre van szüksége, hogy talpon maradjon. Neki ez nagy megrázkódtatás lehet, nem is olyan régen még ő is egy kórház sürgősségi osztályán feküdt az életéért küzdve. Gondoltam egyet és még lementem a büfébe, vissza már két nagy pohár kávéval mentem. Csak leültem mellé és felé nyújtottam. Mosolyogva vette el tőlem.

- Köszönöm.

- Nem tudtam, hogy szereti, remélem nem szúrtam el. Két cukorral és tejjel hoztam.

- Tökéletes, nem kellett volna.

- Ugyan, ön az akinek nem kellene itt lennie, a nagybátyja mit szólt?

- Peter?

- Igen, Peter, nem borult ki, hogy meg sem kérdezte?

- Nem tudom, mit gondol rólam vagy rólunk Mr. Taylor, de Peter nem a fegyőröm. Nem kell engedélyt kérnem tőle semmihez. Örül, ha kikérem a véleményét, de az esetek többségében a saját fejem után megyek, megszokta már. Nem bukott ki, csak kérte, hogy vigyázzak magamra, néha kicsit túl aggódja a dolgokat, de csak mert nagyon félt engem. Mi csak ketten maradtunk egymásnak és emiatt nagyon szoros a kapcsolatunk - mondta mire bólintottam.

- Tudja, azért örülök, hogy itt van velem, egyedül szerintem megbolondulnék, de így kicsit elvonja a figyelmem és ez segít.

- Nos, ön is sokat segített már nekem, még ha nem is kértem rá így azt hiszem ez a legkevesebb, amit megtehetek - ivott a kávéjába. Egy ideig némán ültünk majd felálltam és csak sétálgattam. Már nem igazán tudtam, hogy levezetni a feszültséget. Az hogy nem tudok semmit egyszerűen kiborít, az ápolónők is csak a fejüket rázzák. Persze tudom, hogy millió más dolguk van, de kiborító. Grace meg csak figyel, ahogy fel s le sétálgatok. A falnak támaszkodva lehajtottam fejem és behunytam a szemem. Ha ez így megy még nagyon sokáig akkor idegbajt kapok.

- Mr. Taylor?- hallottam egy hangot mire felkaptam fejem és Grace is felugrott. Egy maszkos férfi állt a műtő bejáratánál.

- Én vagyok - léptem oda és Grace is mellettem termett - Vége a műtétnek?

- Igen - vette le a maszkot majd elmosolyodott - Az édesanyja fel fog épülni. A műtét sikeres volt, bár időközben volt egy kis komplikáció, de szerencsére megoldódott és betudtuk fejezni. A gerincsérülése szerencsére nem volt súlyos, nem ért ideget ezért nem kell aggódni azért, hogy bármilyen hatással lenne a mozgására, bár egy hosszabb mozgásterápia vár majd rá és nem is erőltetheti meg magát. Most az intenzív osztályra szállítják, mert jelenleg altatásban tartjuk még, ott nem lehet vele, de ha éjjel nem lesz semmi gond, akkor reggel átviszik sima kórterembe és ott már látogathatja illetve látogathatják. Minden rendben lesz - mondta mire sóhajtottam.

- Köszönöm doktor úr, köszönöm - fogtam vele kezet.

- Viszlát Mr. Taylor, hölgyem - nézett a lányra majd visszament én pedig elnevettem magam. Nagyon megkönnyebbültem. Ő csak állt és figyelt majd megérintette karom.

- Nagyon örülök Mr. Taylor, ez csodálatos hír - mondta halkan mire nem mondtam semmit csak magamhoz öleltem. Éreztem, hogy vonakodik de azért viszonozta az ölelést, már valószínűleg azért is mert észlelte hogy nem engedem el, nem tudtam mit mondjak neki, úgy éreztem ezzel kitudom fejezni a hálámat neki. Ahogy átkarolta derekam és elengedte magát sóhajtott, neki is jól esett az ölelés, eddig olyan feszült és kimért volt, attól eltekintve, hogy hozzám mert érni, mindig tartotta a távolságot de most ez megtört. Fejének támasztottam állam és lehunytam a szemem, megnyugtatott ahogy ölel, nagyon rég éreztem ilyet... - Azt hiszem keresek egy hotelt valahol és reggel haza taxizom, itt már nincs rám szükség - húzódott el.