Nehéz

42.

Grace szemszög

A szombati tanulás jól sikerült, vagyis fogalmazzunk úgy, hogy ugyan nem tanultunk túl sokat, de cserébe régóta először éreztem igazán felszabadultnak és jókedvűnek magam. Mark rendesen viselkedett, nem nyomult rám, nem erőszakoskodott, még csak a kezem sem fogta meg, holott tudom, hogy azért ő többet szeretne tőlem kapni a barátságomnál. Na persze azt is tudja, hogy én hogy érzek, és ha nem is Adam miatt, de úgy általánosságban nem nagyon akarok magam mellé senkit. Vasárnap otthon voltam, pihentem, naplót írtam majd viszonylag korán le is feküdtem mert a mai napom nagy nap volt.

Mint önkéntes tértem vissza abba a kórházba ahol engem is kezeltek. Mikor reggel az orvosom meglátott azt hitte vizsgálatra jöttem, aggódva pislogott rám, hogy miért nem hívtam, de aztán elmondtam neki, hogy miért is vagyok ott és nagyon örült nekem. Rögtön utána a büfébe mentünk és beszélgettünk egy sort. Elmondtam neki miért van ez az önkéntes munka, és láttam rajta, hogy elképed és kicsit meg is rázza... a napot ismerkedéssel töltöttem. Volt egy lány, akivel már korábban is találkoztam ott, először nem tudtam hová tenni, de aztán rájöttem, hogy kb. három éve egy kontrollon vártunk együtt.

Sokkoló volt most a kezelésen látni, beszélgettünk is kicsit. Elmondta hogy pár hónapja fedezett fel csomót a mellében, már nem küzd. Én kértem, hogy mégis próbálja meg, de aztán elmondta, hogy milyen áttéteket fedeztek fel nála és már csak megfogtam a kezét. A kezelés, már csak vegetálás neki. Sajnáltam és egyben meg is rémisztett mert ez a lány én is lehetnék, bármikor lehetek.

Mikor haza értem, csak ledőltem a kanapéra és feküdtem, tűnődtem, talán jobb is, hogy Adammel nem jutottunk messzebbre, igen, ismét elfogott a félelem hogy remélhetek-e, tervezhetek-e egyáltalán vagy inkább csak éljek a mának és ne álmodozzak...

Amire emlékszem, hogy sírva aludtam el. Hiányzott, hogy magához öleljen és megvigasztaljon, azt mondja, nem kell félnem, hogy ő vigyáz rám. Csak arra vágytam, hogy álomba ringasson.

Reggel égő szemekkel ébredtem, kivételesen rendesen sminkelnem kellett, hogy eltüntessem a karikákat és táskákat a szemem alól, de azt hiszem még így sem lett az igazi. Mark a kórházban várt az osztályon és mikor meglátott hunyorítani kezdett. Én próbáltam minden irányba fordulni, csak épp rá nem akartam nézni, de átlátott rajtam és megállítva arcomra csúsztatta kezét.

- Mi a baj Grace?

- Semmi, nincs semmi gond – nyögtem ki nagy nehezen. Így a szemébe hazudni.

- Nem, nem így nézel ki mikor minden rendben veled, tudom, mert szombaton láttam milyen vagy akkor - nézett szemembe – Szeretnél beszélni róla? – simogatta arcom.

- Csak, felkavart kicsit a tegnapi nap, találkoztam egy lánnyal akivel azelőtt már találkoztam, három éve mikor egy kontrollra jöttem.

- Ó és ő itt van most?

- Igen és talán nem is megy már haza és ezt borzalmas volt látni.

- Mert akár te is lehetnél, ugye?

- Pontosan, egyszerűen csak elgyengültem, elbizonytalanodtam. Már voltam olyan szinten hogy tervezgettem a jövőmet, családot akartam, gyereket akartam szülni, egy férjre vágytam, akivel megöregedhetek, de most, mindez szertefoszlott és a félelem maradt, a bizonytalanság, reménytelenség, és az érzés, hogy sosem élhetek, úgy ahogy azt korábban elképzeltem – néztem fel rá könnyeimmel küszködve mire nem szólt semmit csak magához ölelt.

- Jól van, bújj ide, ne félj Grace én hiszek benned, és azok alapján, amiket eddig megtudtam rólad, tudom, hogy te egy rettentő erős lány vagy, nem neked kell félni a ráktól, jobb, ha ő kerül el téged, mert kivégzed – simogatta hátam mire kínomban elnevettem magam.

- Olyan hülye vagy.

- Lehet, de nevetsz és ez a fontos, ha az kell bohócnak is beöltözöm, de ez a mosoly, ezt látnom kell.

- Oké, most hoztál zavarba – hajtottam le a fejem mire karom simogatta.

- Bocsáss meg, nem állt szándékomban.

- Tényleg? – néztem szemébe.

- Na, jó, talán egy picit. Most mennem kell, de délután érted jöhetek, elvinnélek sétálni?

- Jól van.

- Szuper, akkor délután látjuk egymást, addig is... nem mondom, hogy legyen szép napod, de próbáld meg az erődet és kitartásodat átragasztani az itt lévőkre, nem tudhatod, kin segítesz vele.

- Oké. Neked viszont legyen szép napod.

- Az lesz, szia – engedett el majd elindult. Én már épp fordultam meg mikor beleütköztem valakibe.

- Grace – mosolygott rám az orvosom.

- Ó doktorúr, jó reggelt.

- Jobbat – kacsintott – Hogy van?

- Megvagyok, az emlékek.

- Megértem, tegnap beszélgettem néhány beteggel, örültek magának.

- Ennek nagyon örülök.

- És mi a helyzet a fiatalemberrel? – bökött a lift felé ahol már nem állt senki.

- Semmi, barátok vagyunk.

- Igazán, mondhatok valamit önnek, kettőnk között marad?

- Persze.

- Mark, mióta ez az önkéntes program tart, egyszer volt bent nálunk, valamiért azt hiszem magácska az oka, hogy itt volt.

- Mi egyelőre csak barátok vagyunk, a szívem másé, bár ő lemondott róla, de majd túljutok rajta. és ki tudja, talán Mark lesz a megoldás.

- Micsoda egy idióta lehet, pedig egy valóságos kincset dobott el, biztosan nem tudja mennyire sokat ér egy olyan ember, mint maga.

- Köszönöm, ez igazán jól esik öntől doktorúr.

- Ugyan, semmiség olyan régóta ismerjük egymást, sok nehéz időszakon vagyunk együtt túl, szinte már a gyerekem.

- És ez még jobban esik. Köszönöm, ön nélkül nem sikerült volna egyszer sem túlélnem, nem hogy kétszer.

- Grace... tudom nehéz szembesülni most ezzel, hogy sokan visszaestek és azért vannak itt. Nehéz lehet elfogadni, hogy ez magával is megtörténhet, de ez ne akadályozza. Minél teljesebb, életet él, annál kevésbé fog erre gondolni és tud boldogan élni. Engedjen magához bátran közelebb férfiakat, tervezgessen, és ha hisz benne, valóra is válik. Sokszor csak ennyin múlik, egy kis optimizmusba meg senki nem halt bele még.

- Köszönöm szépen, igyekszem megfogadni. Később még biztosan találkozunk, most megyek.

- Rendben, és tudja, csak pozitívan, lássam a mosolyát – vigyorgott rám így már nem bírtam és kipréseltem egy mosolyt.

A nap nagy része nyugisan telt, délután azonban mikor készülődtem, hogy indulok, mert Mark is megérkezett értem, meghallottam egy ismerős nevet a nővérektől. Ethan Taylor, utolsó stádiumban lévő beteget szállították be eszméletvesztéssel. Útközben elhaladtunk a szobája előtt és akkor megbizonyosodhattam róla. Adam édesapja.

A parkban való séta nagyrészt csendben telt. Vettünk egy-egy kávét és azzal sétálgattunk egészen addig, míg megfogta a kezem. Akkor megtorpantam és lenéztem kezeinkre. Ő nem mondott semmit csak kézfejem simogatta hüvelykujjával, nekem viszont mondanom kellett valamit. Nem áltathatom őt.

- Mark, ez nekem nem megy még.

- Mi? Hogy fogd a kezem? Olyan rossz érzés?

- Nem rossz érzés, csak nem akarom, hogy valami olyanra várj, ami talán sosem lehet a tiéd... és ne érts félre, nem azért mert olyan nagyra tartom magam és téged ne tartanálak érdemesnek, egyszerűen csak... még nem léptem tovább.

- Még őt szereted, tudom, ezért sem tepertelek le szombaton és most, de türelmes vagyok.

- Meddig lennél képes várni? Mi van, ha sosem lépek túl rajta, ha mindig őt fogom szeretni?

- Még akkor is így lenne ha ő látványosan továbblépne? Ha megházasodna, gyereke lenne?

- Nem, biztosan nem, elengedném, de most...

- Látod, megtennéd, és rájössz majd, hogy neked is kell valaki, akit szerethetsz. Nem vagyok olyan rossz srác.

- Tudom jól, és jól érzem magam veled és kedvellek is, de ez nem szerelem és nem tudom valaha átalakulhatna-e azzá.

- És nem is vonzódsz hozzám, kicsit sem?- lépett közelebb és bár elengedte kezem rögtön nyakamhoz ért. Lehunytam szemem és lehajtottam a fejem. Hatással van rám, megmozgat valamit, de korántsem olyan, mint Adammel, nincs meg a gyomorgörcs, a vágy, ami végig fut a testemen, a borzongás, az izgalom és a forróság, ami körülölel. – Nem vagy közömbös irántam, ahogy egyértelműen én sem irántad. Már az első alkalommal mikor megláttalak éreztem, hogy többet akarok, mint hogy a munkatársam legyél pedig akkor még nem is ismertelek, de minél többet megtudtam rólad, annál jobban kedveltelek. Nézd, nem kérem, hogy felejtsd őt el egyik percről a másikra, tudom, hogy ilyen nincs, de talán ne vesd el azt, hogy köztünk valami kialakulhat. Nézz rám Grace, nézz a szemembe – suttogta mire felemeltem fejem és próbáltam tartani vele a szemkontaktust.

- Mit vársz tőlem?

- Csak próbáld meg elképzelni azt, hogy több vagyok, mint egy barát. Hunyd le a szemed és képzeld el, hogy egy nap együtt vagyunk, mert belém szeretsz és én vártam rád, türelmesen.

- De Mark...

- Kérlek, hunyd be a szemed – csúsztatta kezét arcomra – Kérlek Grace.

- Jól van – hunytam be a szemem. Próbáltam elképzelni, hogy vele vagyok, vele élek, talán itt a városban, vele bújok ágyba, neki mondom azt, hogy szeretem, és nem gondolok már Adamre... Csak képzeld el Grace. Sóhajtottam és rögtön utána éreztem, ahogy ajkait enyémhez érinti. Először totál lefagytam, éreztem, ahogy jobban magához húz, bal karját derekam köré fonta és úgy tartott, majd elhúzódott picit mire ránéztem. Mélyen szemembe nézett és miután nem látta ellenkezés jelét újra megpróbálta és ezúttal én is megpróbáltam. Kezeimet karjára csúsztattam és viszonoztam a csókot. Csalódtam. A csók jó volt, jól csókol, de nem az igazi, nem olyan, mint Adammel. Nem remegett meg a térdem, nem röpködtek a pillangók, mint szilveszterkor. Szemeimet kinyitva megláttam ragyogó mosolyát és akkor döbbentem rá, hogy nem tehetem meg, hogy elutasítom. Megérdemli az esélyt, Adam is esélyt adott másnak, hátrahagyva engem, nem is keres, nem is érdeklem, nem tudja, mi van velem, hisz még csak Peterékkel sem beszél, már nem vagyok fontos neki. Megkell tanulnom elengedni őt, nem szerethetem örökké úgy, hogy sosem lehetek vele. – Nem ígérhetek semmit neked.

- Nem is kell – mosolyodott el – Csak engedd, hogy melletted legyek, jó?

- Jó, rendben – bólintottam mire magához ölelt.

Miután haza vitt egy ideig csak álltunk az ajtóban majd megcsókolt és megölelt, szorosan.

- Zavarna, ha holnap is érted mennék, kitalálhatnánk valamit, korai vacsora, mozi, bármi, amit szeretnél.

- Jól van, találj ki valamit. Vigyázz magadra Mark – bólogattam, majd ahogy elengedett bementem. Rögtön elővettem a telefonom és hívtam Jeremyt. Kértem, hogy hallgasson végig és csak utána mondjon véleményt. Elmeséltem neki az egész mai napot a reggeli találkozást is és a csókot hagytam a végére.

- Bakker Grace, ne...

- Miért ne? Mire várjak? Eltűnt, érted, három hete azt sem tudom, hogy mi van vele, csak hogy bejár a suliba és dolgozik, de megszűntem létezni a számára, mintha kitörölt volna az életéből. Rossz egyedül lenni, Mark kedves, megértő, jókat tudunk beszélgetni. Talán ha vele találkozok először simán bele szeretek, de most, először elkell felejtenem Adamet, csak utána van erre esély és még akkor sem biztos. Vigyáz rám, törődik velem, felvidít, ha rossz a kedvem, és velem bolondozik, ha jó, szükségem van erre.

- De Grace, Adam szeret téged.

- Jól titkolja. Figyelj, most rohanok, mennem kell a pszichológushoz, de este még beszélhetnénk, addig te is gondold át.

- Jól van, vigyázz magadra.

- Te is, jó légy – mondtam majd megszakítottam a hívást. Gyorsan hívtam egy taxit majd táskámba beraktam a kinyomtatott napló bejegyzéseimet, mármint az újakat, amiket még Jess nem látott és indultam is lefelé.

A beszélgetés jól zajlott, elmondtam neki mindent, olvasgatta a bejegyzéseket, beszéltem Adamről kicsit, jobban mondva a körülötte forgó gondolataimról, a Markkal történt eseményekről és amit Jeremy mondott is megosztottam vele.

- Nem szeret már, nem érdeklem, nem keres, tovább lépett, olyan nagy bűn, hogy én is ezt teszem?

- Dehogyis, jó, ha tudsz nyitni ilyen értelemben is egy férfi felé, hiszen, egy erőszakot átélt nőnek ez is nehézséget okozhat, ez jó dolog. Az, hogy mindenki Adam mellett akar látni valahol érthető, a képek alapján, amiket mutattál, tényleg úgy tűnt, hogy ti vagytok a nagy betűs álompár, külsőre is rendkívül összeilletek, de ez nem jelenti azt, hogy mással nem lehetsz.

- Én is így gondolom. Adammel tökéletes volt minden, de magamra hagyott, nem számíthatok rá, és ezzel elrontott mindent, ami azelőtt tökéletes volt, az eseményektől függetlenül.

- Hagyd a többiekre, majd megemésztik, elfogadják, hogy te is megpróbálsz továbblépni, mást úgy sem tudnak tenni, az meg amúgy is tőlük független, hogy sikerül-e majd.

- Na, igen... az biztos, hogy a mai érzéseim még csak a nyomába sem érnek annak, amit Adam mellett éreztem. Talán továbblépek, de az, hogy beletudnék-e szeretni egy másik kérdés. Mark jó ember, kedves, törődő, de valahogy... nem is tudom.

- Ha csak segít jobban lenni már jó, főleg, ha elfogadja, hogy sosem léphet Adam helyébe, de Grace, amint erőszakoskodna, azt ne tartsd magadban, az nem normális...

- Nem fogom, vigyázok magamra – dőltem hátra a kanapén.

Este már nem beszéltünk Jeremyvel, azonban Lisának megírtam mi történt majd lenémítottam a telefonomat és lefeküdtem aludni.

Reggel az első ébresztőre felkeltem. Felültem az ágyban és kézbe vettem telefonomat. Lisa válaszolt.

„ Grace, kérlek ne, Adam szeret téged, ugyanúgy szeret, én biztos vagyok benne, ahogy abban is, hogy te is szereted, ne lökd el magadtól a boldogságot."

A poharam már tele van Adam szerelmével, csak épp ő nincs sehol, mikor szakadnak már le erről?

„ Kicsit tele a hócipőm ezzel, nem szeret, nem volt mellettem, magamra hagyott. Csak fogadjátok el hogy továbblépnék és kész, ennyit kérek." – válaszoltam majd elmentem tusolni. A reggeli készülődést rövidre fogtam, megreggeliztem, kávéztam és ahogy tudtam indultam a kórházba.

Pont a vizit végére és a kezelések kezdésére értem oda így átvettem a cipőm, feltűztem a hajam és feltűztem magamra a kártyámat, amire rá van írva a nevem, és hogy önkéntes.

A délelőttöt a kezeléseken töltöttem, ott beszélgettem néhány beteggel, volt, akinek csak rejtvényt fejteni segítettem, volt, aki megkért, hogy énekeljek valamit. Szívesen teljesítettem az ilyen kéréseket, ha csak pár percre is, de mosolyt csalok az arcukra az fantasztikus érzés.

Épp a büfébe tartottam mikor elkapott a doki.

- Grace, hová siet?

- Ebédelni.

- Ó, rendben, utána keressen meg kérem.

- Jól van, de ha sürgős mehetek most is.

- Nem, ebédeljen csak nyugodtan.

Na ezek után nem tudtam nyugodtan enni pedig aznap még csak a reggeli volt bennem és már elmúlt két óra. Kb. tíz perc alatt bedobtam egy péksüteményt és egy tejeskávét majd rohantam is fel. A dokit az irodájában találtam meg és mikor bementem fel is ugrott.

- Ez gyors volt – mosolygott.

- Felcsigázott, miről van szó?

- Van egy betegünk, néhány napja van hátra, ha szerencsés, szeretném, ha beszélgetne vele kicsit.

- Jó rendben, mehetünk.

- Oké, kövessen - indult el én pedig így is tettem. Nagy lendülettel mentem utána, de mikor megálltunk Ethan Taylor szobája előtt ránéztem – Nem egyszerű ember, elutasító, de szerintem magát kedvelné, maga mindenkivel kijön.

- Kedvel is engem, ő a voltbarátom édesapja.

- Akkor még jobb, már nem lesznek ismeretlenek. Kicsit összekellene szednie magát.

- Oké, beszélek vele.

- Köszönöm Grace, maga egy angyal – mosolygott rám mire csak bólintottam majd kopogás nélkül bementem.

- Hányszor mondjam, hogy nem kérek semmit és jól vagyok? – kezdte mire felé fordultam – Grace, mit keresel te itt? – kérdezte döbbenten mire közelebb mentem és megálltam mellette.

- Önkéntes vagyok Ethan – hajoltam közelebb és adtam neki két puszit – Hogy vagy?

- Haldoklom, azt hiszem, ahhoz képest jól.

- Elisabeth és Adam tudják, hogy itt vagy?

- Igen, jönnek, amint tudnak, de Adam az iskolában volt Liz meg a szigeten lévő házban, legalább addig is nyugalom lesz.

- Sajnálom.

- Mit sajnálsz?

- Nem is tudom, hogy úgy alakult, ahogy.

- Nem te tehetsz róla, te is áldozat vagy. Érthető, hogy a fiamtól időt kértél.

- Amit ő véglegesnek tekintett, de mindegy is, most ne rólam beszéljünk. Tudok valamit tenni, amitől jobban éreznéd magad?

- Az előbb a te hangodat hallottam a kezelőből?

- Igen – mosolyodtam el.

- Énekelnél nekem is?

- Hát persze – mosolyodtam el – Mit hallanál szívesen?

- A Somewhere over the rainbowt.

- Megpróbálom, én is szeretem azt a dalt – egyenesedtem ki.

Somewhere over the rainbow, way up high

There's a land that I heard of once in a lullaby,

Oh, somewhere over the rainbow skies are blue

Clouds high over the rainbow, makes all your dreams come true, ooh

Someday I'll wish upon a star

And wake up where the clouds are far

Behind me

Where troubles melt like lemon drops

Away above the chimney tops

That's where you'll find me

Somewhere over the rainbow bluebirds fly

Birds fly over the rainbow

Why then, oh, why can't I?

If happy little bluebirds fly

Beyond the rainbow

Why, oh, why can't I? – halkítottam a hangom mire megfogta a kezem és könnyes szemekkel nézett a szemembe. Éreztem, hogy el fogok érzékenyülni, de átfogtam sajátommal kezét és megszorítottam azt.

- Azt hiszem számtalan hibát elkövettem életem során, és van, amit bánok is rendesen, de hiszem, hogy ezek a hibák vezettek ide el. Mondhatnám, hogy ha visszaforgathatnám, az idő kerekét másképp csinálnám, de nem hiszem, hogy menne. Későn érő típus vagyok. De Adam, ő jobb nálam. Ő jó ember és szeretném, ha egy olyan kivételes nő lenne mellette, mint te.

- Vele, ez nem működött, de mindegy is ez. Hogy viselte mikor elmondtad neki, hogy beteg vagy?

- Nem tudta, egészen pár órával ezelőttig mikor is felhívtam.

- Ne mondd, hogy egészen azóta, hogy találkoztunk nem mondtad el neki.

- Nem tudtam. Kiakartam élvezni az időt, ha tudja , akkor félek csak sajnálatból lett volna velem. Nem akartam, hogy szánjon, így legalább nem egy betegség miatt volt velem. Szóval nem tudom, hogy viselte, gyanítom nem túl jól – nézett szemembe mire megszorítottam a kezét.

- Legalább volt, aki tudta – hallottam meg a hangját mire hátra fordultam. Ott állt az ajtóban kimelegedve, vörös szemekkel. Felpattantam, de Ethan nem eresztette el a kezem. – Szóval te tudtad, azóta, hogy együtt ebédeltünk? Hogy voltál ezt képes eltitkolni előlem? – indult meg felénk.

- Adam, én ígértettem meg vele, én akartam közölni veled, de nem ment...

- Ez őt nem menti fel, ahogy téged sem. Áltattál végig, lehet normális apa-fiú kapcsolatunk, meddig, három hónapig? Bár meg se kerestél volna.

- Adam ne mondd ezt, nem gondolod komolyan – mondtam halkan.

- Jesszus, semmi közöd ahhoz mit mondok vagy sem, becsaptál végig... - kiabált.

- Fiam, Grace nem hibás, csak megtartotta azt, amit nekem ígért.

- Hah – kacagott fel – most már értem miért érdeklődtél annyit apa egészsége felől, mert tudtad, hogy baj van. És minden egyes alkalommal mikor azt mondtam rendben van te elfogadtad, eszedbe sem jutott volna elmondani.

- Megígértem az apádnak, sajnálom – nyeltem nagyot.

- Hát azzal nem sokra megyek - nézett rám és akkor álltam a tekintetét, farkas szemet néztünk néhány végtelennek tűnő percig. Csak álltunk és bámultuk egymást és bennem hirtelen sokkal erősebben játszódott le minden. Minden egyes búcsú, minden hívás, amire nem válaszolt, és az üzenetek utáni várakozás. Nem bírtam tovább elfordultam és elkezdtem arcom törölgetni.

- Grace, nyugodj meg, ne vedd magadra, majd lehiggad a fiam.

- Hahó, én is itt vagyok ám, láttok engem?- akadt ki ismételten Adam.

- Látlak, tudod, nagyon jól látlak és hallak – indultam meg felé - Tudod mikor nem láttalak vagy hallottalak, mikor nem voltál itt? Mikor a kezelés miatt a legnagyobb szükségem lett volna rád, akkor nem hívtál, nem válaszoltál a hívásaimra, az üzeneteimre, magamra hagytál, felszívódtál... Ne merd nekem felróni, hogy betartottam egy ígéretet az apád kedvéért és emiatt nem osztottam meg veled a betegségét mikor te megszegted minden ígéretedet, amit nekem tettél – löktem meg mire elkapta a kezem.

- Tényleg, ki is kezdte ezt? Nem én feküdtem össze mással, ahogy alkalmam adódott rá.

- Miért én? Te voltál az egyetlen férfi az életemben, még ha ez neked nem is jelent semmit, még ha szívemet, amit rettegve, de neked adtam, te el is dobtad, téged szerettelek, de három hete Adam, három hete nem hallottam felőled, eltűntél az életemből. Mit gondoltál, hogy könyörögni fogok, hogy rám figyelj? Ha érdekeltelek volna, ha igazán szerettél volna egy percig is, akkor felvetted volna a rohadt telefont, vagy írtál volna két szót, de nem tetted. Elcseszted.

- Te cseszted el mikor hagytad, hogy az a Mark rád másszon.

- Te miről beszélsz? – néztem rá hülyén.

- Ne add itt az ártatlant mintha nem is tudnád, szánalmas vagy.

- Talán igazad van, szánalmas, hogy hittem benned, és az érzéseidben, az ígéretedben. Egyszerűen egy vicc vagyok, amiért voltam olyan hiszékeny és naiv, hogy bevettem, hogy köztünk bármi komoly kialakulhat, mikor egyértelmű, hogy csak addig kellettem, amíg megszereztél – kiabáltam és akkor nyílt az ajtó és Mark lépett be.

- Mi folyik itt? – kérdezte halkan miközben óvatosan körbe pillantott.

- Mark, ő Adam és Adam apukája Ethan. Adam, Ethan, ő Mark, neki hála lehetek önkéntes most itt.

- Helyben vagyunk – fordult el Adam.

- Maradnál még vagy mehetünk?- kérdezte félve Mark.

- Nem, nincs itt keresni valóm, máris megyek, menj csak előre.

- Oké, várlak. Viszlát – ment ki mire én Ethanre néztem és odasétáltam hozzá.

- A héten már nem jövök be a vizsgáim miatt, de ha hétvégére nem engednek haza és szeretnéd bejövök. Hívj fel, ha egyedül leszel, rendben?

- Jól van Grace, sok sikert a vizsgához.

- Köszönöm, vigyázz magadra Ethan - adtam neki két puszit majd eljöttem. Az ajtót nem csuktam be, csak meg álltam rögtön az ajtó mellett a falnak támaszkodva és lehunytam a szemem, megkellett nyugodnom, de akkor meghallottam a hangját.

- Fiam, elfogod veszíteni őt, gyorsan talál mást, ha akar – hallottam Ethan hangját.

- Késő apa, már elveszítettem, köztünk vége mindennek – válaszolta Adam mire éreztem, hogy legördül néhány csepp könny az arcomon. Nem akartam többet hallani így az öltözőbe mentem ahol Mark várt.

- Grace – kezdte volna mire csak megöleltem őt.

- Vigyél haza és maradj velem, kérlek.

- Jól van, rendben, ne aggódj. Szedd össze a holmid és indulunk – simogatta hajam. Így is tettem. A cipőm gyorsan átvettem majd táskámat vállamra véve megfogtam a kezét. Most jól esett kifejezetten. A lift felé haladva közelebb húzott magához, és amíg vártunk arcom simogatta, próbált nyugtatni. azonban ahogy az ajtó kinyílt és beszálltunk még kinéztem és ott állt ő és mereven bámult. Bármi is volt a célja, amiért ott állt, az megsemmisült mikor meglátott minket kézenfogva.