Grace szemszög
A hét elég gyorsan eltelt. A nyomozók nem vesztegették az időt, gyorsan továbbították az ügyet és az ügyészség vádat emelt Jack ellen, mint kiskorú ellen, pénteken pedig megkaptam az idézést a tárgyalásra, ami zárt ajtók mögött fog lezajlani, így csak a vádlott, a sértett, a jogi képviselőik lesznek jelen. Jack apja odáig eljutott, hogy nem az esküdtszék dönt az amúgy egyértelmű bűnösségéről, hanem a bíró maga. Nem tudom, miért hiszi, hogy így jobban jár, talán a kisebb nyilvánosság érdekében tette, jó is az, ha az embernek messzire elér a keze. A tárgyalás pont az előadást megelőző nap lesz, így még van másfél hetem addig.
A hétvégét New Yorkban töltjük. Peter és Lisa megmutatja a lakásukat, ami már elkészült. Adam nem örült a kiruccanásomnak, ő szerette volna velem tölteni a hétvégét, aztán össze is vesztünk kicsit, mert azt mondtam nincs értelme, hisz nem tudok vele mit kezdeni. Ezen kiborult, így utólag jobban bele gondolva persze megértem őt, de nem tudok mit kezdeni vele. Miután a sulival már nem kell törődnöm már reggel elindultunk.
A lakás az eszméletlen jó lett. Képeket a kezdő állapotról láttam, Lisa mutatott, de kész verziót még nem láttam. Kétszintes lakás, a belvárosban, nagyon menő. A földszinten van egy nagy nappali, ahonnan a kilátás eszméletlen jó, pont a Central Parkra, este gyönyörű lehet. A nappalin kívül van egy vendég háló, konyha és fürdőszoba, míg az emeleten egy dolgozó szoba, egy nagyobb és kettő kisebb háló. A nagy hálóhoz saját fürdő tartozik az Peterék hálószobája. Az emeleten, van még egy kis fürdőszoba ahol csak zuhanykabin van, a lentiben van kád is. Ahogy körbejártam a lakást el voltam ámulva, a berendezés is tökéletes, kicsit minimalista, főleg földszínek vegyítve. Hozzám is hasonló áll közel.
Én a lenti vendég hálót foglaltam el, lepakoltam majd kiültem a nappaliba a laptopommal és keresgélni kezdtem. Nem kellett sokáig keresnem, elég hamar megtaláltam azt, amire szükségem van, majd felhívtam és bár meglepődött az SOS megkeresésen, de azt mondta menjek el hozzá négy órára. Gyorsan lezuhanyoztam majd felöltöztem és hívtam egy taxit.
Peter és Lisa épp a nappaliban vihorásztak mikor a táskámat vállamra véve megálltam előttük.
- Te készülsz valahová?
- Igen, van egy kis elintézni valóm.
- De hová mész?
- Majd elmondom, ha haza értem, nincs messze az úti célom.
- Jól van, elviszlek.
- Nem kell, hívtam egy taxit. Bízzatok bennem, kb. hatra haza érek – mondtam mire egymásra néztek majd rám és bólintottak.
- Jól van, de vigyázz magadra kérlek.
- Úgy lesz, ne aggódjatok. Sietek haza – intettem nekik majd elhagytam a lakást. A földszintre leérve kabátomat összehúztam és úgy hagytam el az épületet. A taxi már várt rám így csak beszálltam és a címet lediktálva hátra dőltem.
Mikor az épülethez megérkeztem kicsit remegtem, ahogy bementem, de tudtam, hogy ezt megkell tennem. Az ajtóhoz érve csöngettem majd kopogást hallottam és kinyílt az ajtó. Egy fiatal srác nyitott ajtót.
- Helló, miben segíthetek? – mosolygott rám.
- Ó, helló, én dr. Jessica Nelsont keresem – néztem rá fel mire bólintott – Négyre van hozzá időpontom.
- Ó igen, említett valamit, gyere be. Ötkor kezdődik a rendelése, ezért van még zárva az ajtó.
- Értem.
- Máris szólok neki, egy pillanat és jövök – indult el majd visszafordult és elém lépett – Ne haragudj, mi is a neved?
- Grace Wilson.
- Angyali...
- Tessék? - néztem rá nagyra nyílt szemekkel.
- Bocsánat csak a Grace... na, mindegy, szép neved van.
- Köszönöm.
- Máris jövök.
- Oké – bólintottam bizonytalanul, majd mikor eltűnt egy ajtó mögött beljebb sétáltam, levettem a sálamat és széthúztam a kabátomat.
- Grace? - hallottam egy csilingelő hangot így felkaptam a fejem.
- Igen, üdvözlöm, köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadott.
- Nos, meglepett a kérés, nagyon komolynak hangzott a probléma.
- Igen, az, elég komoly.
- Akkor gyere. Ó bocsánat, tegeződhetünk?
- Igen, persze, ha úgy kényelmesebb.
- Nekem határozottan – mosolygott kedvesen mire én is elmosolyodtam majd bementem a szobába – Nick, kérlek, menj ki – nézett a fiúra, aki mosolyogva bámult rám – Fiam.
- Oké, megyek, bocsánat – bólogatott majd kiment és mikor becsukta az ajtót Jessica a kanapéra mutatott.
- Elnézést érte, néha kicsit szertelen még.
- Ő a fiad? De hány éves és te hány éves vagy?
- Korai gyerek volt. Tizennyolc éves voltam mikor született, becsúszott baba volt, de aztán ő lett az életem. Most huszonhárom éves, és pszichológusnak tanul, nálam tölti a gyakorlatának egy részét.
- Á, mindent értek.
- Tudod Grace nem szoktam ilyet csinálni, de felkeltetted az érdeklődésem. Mi történt veled?
- Megerőszakoltak.
- Értem, és úgy érzed, segítségre van szükséged?
- Igen, határozottan. A nagybátyámmal élek, de azóta nem tudom elviselni, ha hozzám ér, és a barátom, nos, ugyanez a helyzet és nem akarom őket eltaszítani, ellökni magamtól, de úgy érzem, hogy ha nem teszek valamit, akkor ez fog történni.
- Oké, most van egy óránk, beszélgessünk, és ha szeretnéd folytatni, akkor keresünk neked időpontot, jó?
- Igen, köszönöm.
- Akkor mesélj nekem, mikor történt az erőszak?
- Egy hete, pénteken – sóhajtottam majd mesélni kezdtem neki. Először mikor megérkeztem még féltem, hogy nem fog menni, hogy felsülök, de valójában nagyon jól esett vele beszélgetni. Mivel bele kérdezett a dolgokba így Adamről is bővebben kellett beszélnem. Mikor úgy éreztem, hogy elmondtam mit akartam egy ideig csak nézett.
- Az elején azt mondtad, hogy félelmet kelt benned Peter és Adam érintése, mit gondolsz miért?
- Nem tudom, de olyankor mindig azt a fájdalmat érzem, amit Jack okozott. Szükségem van rájuk, de nem tudom, hogy tudnék eljutni odáig, hogy már ne rettegjek tőlük és újra azt érezzem, mint azelőtt.
- Mit?
- A biztonságot, hogy mellettük nem érhet baj, hogy vigyáznak rám.
- Hajlandó lennél keményen dolgozni ezért?
- Hát persze.
- Jól van Grace, lassan letelik az egy óra és jön az első betegem, de ha szeretnéd, folytathatjuk.
- Igen, az jó lenne.
- Oké, akkor kimegyünk és nézünk egy időpontot. Mikor tudnál jönni?
- Bármikor, jelenleg ismét magántanuló vagyok a vizsgákig, napközben is jó lenne.
- Rendben. Azt gondolom, hogy ha hetente mondjuk, kétszer találkoznánk akkor gyorsan helyrerázódnál, szerintem tudok neked segíteni.
- Igazán?
- Igen, volt már több olyan páciensem, aki ilyet élt át és mind sikeresen felépültek. Hisz nagyrészt ez a szakterületem.
- Igen, ezért is kerestelek meg téged.
- Akkor nézzünk időpontot – állt fel majd kinyitotta nekem az ajtót – Nick, nézd meg, hogy jövő héten hogy vannak szabad időpontjaink.
- Máris – pillantott rám majd a laptopra – Nos, kedden tizenegy óra vagy négy óra, szerdán öt óra, csütörtökön négy óra.
- Jól van, Grace, melyik tűnik jónak?
- A kedd és csütörtök jó lesz.
- Oké, Nick, írd be Gracet a következő három hétre minden keddre és csütörtökre a négy órás időpontokra kérlek.
- Máris intézem – bólogatott majd elkérte a telefonszámom és email címem.
- Akkor kedden találkozunk Grace.
- Köszönöm, hogy fogadtál.
- Én köszönöm, hogy megtisztelsz a bizalmaddal, vigyázz magadra.
- Úgy lesz – bólintottam mire csak mosolygott és visszament a szobába. Én lepakoltam a táskám és kabátom majd felvettem a sálamat és már épp nyúltam a kabátomért mikor Nick gyorsabbnak bizonyult.
- Engedd, hogy segítsek.
- Ó, nem kell, de azért köszönöm – vettem el tőle a kabátomat majd bele bújtam és felvettem a táskám is. – Viszlát, Nick.
- Szép estét Grace – nyitotta ki nekem az ajtót mire csak elmosolyodtam majd elhagytam a rendelőt. Mikor kiértem az épületből csak vettem egy nagy levegőt és sóhajtottam. Remélem ez segíteni fog, hogy ne veszítsem el őket.
Haza érve a lakásba viszonylag halkan léptem be, de Peter rögtön ott termett.
- Szia.
- Szia, Lisa?
- Fürdik.
- Jól van, azért elmondom neked külön, hogy egy pszichológusnál voltam.
- Ó, tényleg?
- Igen, a jövő héttől kétszer fogok járni hozzá hetente és jó eséllyel tud majd segíteni a közel kerülési problémámban.
- De jó, fogalmad sincs, mennyire örülök és Adam is nagyon boldog lesz. Beszéltem vele nem rég, kicsit kész van, azt hiszem. Vitatkoztatok ma?
- Nem mondta?
- Nem, csak hogy elég szarul érzi magát.
- Nos, igen, velem akart lenni a hétvégén, de én nem akartam és szó szót követett, aztán pedig azt mondtam neki, hogy a legjobb az lenne, ha békén hagyna egy kicsit, de nem úgy értettem, csak dühös voltam.
- Akkor esetleg célszerű lenne beszélnetek.
- Peter - szóltam utána mikor elindult a nappali felé. Még felakasztottam a kabátom majd ránéztem.
- Mondd csak.
- Arra gondoltam, hogy egyszerűbb lenne a kezelés miatt ideköltöznöm.
- Ebbe a lakásba?
- Nem, New Yorkba. Suliba úgysem járok, az előadásra és tárgyalásra haza tudok menni kocsival, de talán kiegyensúlyozottabb lenne a dolog, ha nem ingáznék, talán egy kis magány sem ártana, te mit szólsz?
- Nem örülök neki, nem vagy jól, nem akarom, hogy bajod essen.
- Nem lesz bajom, keresek egy pici lakást, amit erre az egy-két hónapra kivehetünk és minden oké lesz. Készülök a vizsgákra, kezelésre járok, gyógyulok.
- Beszélj először Adammel, jó? Utána megtárgyaljuk.
- Oké, felhívom holnap.
- Nem lenne jobb személyesen?
- Nem tudom, talán igen, úgy kevésbé érzéketlen szünetet kérni a kapcsolatunkba?
- Az sehogy sem jó, de ha erre van szükség, akkor inkább személyesen tedd, tisztességesebb.
- Jól van - bólintottam majd a szobámba vonultam. Átöltöztem majd laptopommal ölembe beültem a fotelba és írni kezdtem. Volt egy időszak mikor abbahagytam a naplóm vezetését, nem is tudom talán túl nagy volt a boldogság, sokkal inkább foglalkoztam mással, minthogy ezt pötyögjem. De most visszamenőleg is megteszem és leírom mi történt a kiesett időszakban.
Este megnéztem Lisáékkal egy filmet majd lefeküdtem és bár egy ideig csak forgolódtam, de végül sikerült elaludnom.
Reggel mikor felkeltem és a telefonomat kezembe vettem több üzenetem is volt. Jeremy, Adam, Paul... Egy ideig csak néztem a neveket majd felültem és szépen sorjában megnyitottam őket. Jeremy azt kérdezi, hogy mikor szeretnék próbálni... Nos, leginkább semmikor, de muszáj lesz így visszaírtam, hogy vasárnap jöjjön át, ha tud és eljátsszuk párszor a dalokat.
Adam már több üzenetet is küldött, tegnap délután és este is. Az utolsó üzenetét olvasva sóhajtottam.
„ Szia! Megértem, hogy most nem akarsz velem társalogni, oké, de legalább az üzeneteimre dobj egy oké-t, hogy legalább tudjam, láttad csak épp nem vagy kíváncsi rám. Sajnálom Grace, én nem akartam úgy kiakadni, megértem, illetve próbálom, hogy min mész keresztül, hogy nem érzed magad biztonságban velem, hogy nem tudod elviselni az érintésem, próbálom, bár nagyon nehéz, mert szeretlek és szenvedek attól, hogy nem lehetek a közeledben, melletted ebben a helyzetben. Szeretnék segíteni, szeretném, ha hagynád, de nem erőltethetem, nem fogom rád erőszakolni magam, ettől ne félj. Szeretlek, majd beszélünk."
Nagyot sóhajtva nyomtam a válasz lehetőségre majd írni kezdtem neki.
„ Szia! Én is sajnálom, nem így akartam eljönni, csak dühített, hogy nem akarod megérteni, hogy ez nekem most jobb így. Persze értem, hogy neked nem, és sajnálom, hogy így alakult, hogy ez megtörtént és ezt váltotta ki belőlem, de én mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy minél előbb véget érjen. Vasárnap ebéd után megyünk haza, gyere át, beszéljünk. Kb. két órára otthon leszünk." – és küldés, át sem olvastam, csak elküldtem és mentem tovább. Paul...
„ Szia Grace, Mr. Taylor elmondta, hogy ismét magántanuló vagy, és hogy nem vagy túl jól. Csak gondoltam szólok, hogy ha esetleg szeretnél beszélgeti, vagy bármi, tudod a számom, hívj nyugodtan. Gyógyulj meg gyorsan! Paul"
Válaszként csak annyit írtam, hogy köszönöm és jelentkezni fogok. Már épp leakartam tenni a telefont mikor rezegni kezdett. Adam válaszolt.
„ Ott leszek, köszönöm. Szeretlek"
„ Én is téged" – írtam vissza majd már csak lezártam a telefont és félre dobtam. Vissza csúsztam az ágyba és egy párnát átölelve oldalamra fordulva bámultam a falat. Dühös voltam. Miért velem történik ennyi rossz, miért? Én mindig mindent próbálok jól csinálni, követem a szabályokat, nem lázadozok ellenük, élem az életem a magam csendes módján, nem ártok senkinek. Akkor engem miért tesznek ki ennyi próbának? Miért akarják, hogy elbukjak, olyan mintha ez lenne a sorsom, állandó szenvedés és küszködés, de én ezt nem akarom, mégis, hogy tudnám ezt megtörni?
- Hahó – nyílt ki az ajtó és Lisa kukucskált be – Bejöhetek hozzád egy kicsit?
- Persze, gyere csak, feküdj ide.
- Hogy vagy?
- Nem is tudom, borzalmasan, nem tudom, mit kezdjek magammal, olyan nehéz összeszedni csak a gondolataimat is.
- Adammel beszéltél?
- Írt üzenetet, holnapra áthívtam kettőre.
- Nem gondoltad meg magad?
- Mivel kapcsolatban?
- A szünetről... gondolod ez a legjobb megoldás?
- Igen, úgy érzem, úgy a legjobb, ha most nincs a közelemben, ha nincs meg a kapocs köztünk és nincs teherként a vállamon.
- A kapocs attól meglesz, csak nem találkoztok, szerintem.
- Talán egy ideig, talán ez egy jó próba nekünk, kibírjuk-e ezt az egészet, ha nem, akkor a kapcsolatunk sem tartott volna sokáig, de ha igen, talán van esélyünk együtt később.
- Biztos, hogy ezzel fájdalmat okozol neki, ő szeretne segíteni neked.
- Akkor előbb utóbb majd belátja, talán majd csak utólag, hogy ezzel tudott nekem a legtöbbet segíteni. Tudod azelőtt pont a közelsége, a kedvessége, az érintései, az ölelése segített át a nehéz időszakon, az gyógyította be a sebeimet, de most, ezek azok a dolgok, amiket nem tudok elviselni tőle. Neki is bekell látnia, hogy esélyünk sincs így. Szerintem elég okos és értelmes ehhez.
- Te nem félsz?
- Mitől?
- Hogy találkozik egy nővel, akivel majd jól megértik egymást és megkedveli, esetleg kapcsolatot kezd vele?
- Tudod Lisa, ez volt az első, ami eszembe jutott, de talán ez lenne a legjobb, fájna, biztosan nagyon fájna, de joga van boldognak lenni, és ami biztos, hogy jelenleg én nem tudom boldoggá tenni.
- Csak szerintem ő ezt nem így gondolja...
- Akkor majd rájön. Ne beszéljünk Adamről, jó, nem akarok sírni.
- Hát persze, jól van – bólogatott miközben megfogta a kezem.
- Segítenél nekem egy kis lakást keresni erre a pár hónapra? Neked jobban vannak kapcsolataid, hogy SOS találjak egyet.
- Hát persze, ne aggódj, megoldjuk.
Mikor haza értünk nagyon ideges voltam. Egy ideig Gingert figyeltem, ahogy a kertben szaladgál, azért neki ez a hely jobb, mint a nagyváros ahová maximum pórázzal tudom levinni, sétálni egy kicsit. Mikor láttam, hogy már háromnegyed kettő, felmentem a szobámba és az erkélyre kiülve figyeltem tovább hol a kutyámat, hol az eső felhőket, amik egyre inkább ellepték az égboltot. Borzalmas egy éjszaka vár rám valószínűleg.
- Szia – hallottam meg halk hangját váratlanul, így szinte felugrottam a fotelből és felé fordultam – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.
- Nem, szia... csak elgondolkodtam, semmi baj. Hogy vagy?
- Én, huh, elég ramatyul, nem aludtam valami sokat. És te hogy vagy?
- Változó – nyögtem ki halkan – Gyere, ülj le - mutattam az erkélyen lévő másik kis fotelra, ami alapvetően kerti bútor, de én az erkélyemre kértem, hogy rakjunk kettőt nekem.
- Örülök, hogy látlak, már sokkal jobban nézel ki.
- Köszönöm – sajnos én ezt nem mondhattam el róla, eléggé meggyötört volt az arca.
- Mi volt New Yorkban? Jót tett a távolság? – kérdezte kissé cinikusan.
- Igen – vágtam rá – De nem szeretnék vitatkozni.
- Én sem – rázta meg a fejét majd sóhajtott – Ne haragudj, csak feszült vagyok.
- Tudom. Pénteken elmentem egy pszichológushoz, aki az olyan betegekre van specializálódva, akik nemi erőszakot éltek át.
- Ó, miért nem mondtad?
- Mert sokat kellett ezzel kapcsolatban gondolkodnom, gondoltam majd szólok, ha kitaláltam mi legyen.
- És akkor most járni fogsz hozzá, tud neked segíteni? – kérdezte reménykedve mire aprót bólintottam.
- Szerinte tud, a jövő héttől heti kétszer megyek majd hozzá és megpróbálok mindent, hogy meggyógyuljak.
- Ennek nagyon örülök.
- Viszont emiatt New Yorkba költözöm egy időre.
- Vissza vonom az előzőt, miért és minek, hisz a város egy órára van, heti kétszer eljutsz oda, nem?
- De igen, de kiegyensúlyozottabb lenne, ha nem kellene ingázgatnom. A tárgyalásra, előadásra, és ha még tart, akkor a kezelés akkor a vizsgákra is eljövök majd, de különben ott töltöm a napokat.
- Most mit vársz tőlem? Ugráljak örömömben? Nem is láthatlak majd?
- Én... - nyeltem nagyot – Szeretném, ha tartanánk egy kis szünetet.
- Szakítasz velem?
- Nem, egyszerűen csak egy kis szünetet kérek, hogy a gyógyulásra tudjak koncentrálni.
- Miért, mellettem nem megy?
- Nem... Nem megy, mert folyamatosan te jársz a fejemben és az, hogy neked ez milyen rossz, hogy bántalak vele, hogy együtt vagyunk, de mégsem, mert még csak azt sem tudom elviselni, hogy hozzám érsz. És most az kellene, hogy magamra gondoljak, a gyógyulásomra tudjak koncentrálni, a saját lelkemmel és szívemmel kell foglalkoznom, és ha az rendben van, jöhet mindenki másé... - mondtam mire bólintott majd elfordította fejét és csak bámult a távolba. Kezével combját dörzsölgette, láttam rajta, hogy tehetetlen, nem tudja, mit kezdjen ezzel az egésszel.
- Grace, én szeretlek – fordult egyszer csak felém – Mindennél jobban, te vagy az, akivel le akarom élni az életem és tudod nem túl könnyű megemészteni, hogy hirtelen kiakarsz zárni az életedből, kitudja mennyi időre. Hogy nem láthatlak, gondolom minden más kommunikáció is kizárt...
- Az lenne a legideálisabb – mondtam halkan mire elnevette magát – Sajnálom Adam.
- Tényleg csak emiatt akarsz szünetet vagy csak szimplán ez egy jó ürügy, hogy véget vess szép lassan a kapcsolatunknak?
- Te mit gondolsz?
- Nem tudom, mit gondoljak.
- Az elég nagy baj - néztem szemébe komolyan, de közben nagyon kellett tartani magam, hogy ne sírjam el magam. – Miért akarnék csak úgy véget vetni a kapcsolatnak? Addig a péntekig úgy tűnt, hogy ez a célom? Nem, akkor most miért beszélsz be magadnak ilyesmit? Miért hergeled magad? Miért nem érted meg, hogy szeretlek téged, mindennél jobban és ezért csinálom az egészet? Ha azt hiszed ezzel az a célom, hogy dobjalak és szerezzek valaki mást akkor nagyobbat nem is tévedhetnél Adam, mert mindentől függetlenül a szívem ugyanúgy a tiéd – álltam fel és beakartam menni a szobába, de ő elkapta a kezem és visszahúzott. Felpattant és kezem nem eresztve lépett elém. - Adam – nyögtem ki.
- Bocsáss meg ezért nekem, kérlek, de nem tudlak csak úgy elengedni erre a szünetre, hogy még csak hozzád sem érek – simított végig kézfejemen mire rajtam kezdett eluralkodni a félelem. Szemem behunyva ráztam fejem, nem akartam rosszul lenni, nem akartam kiborulni, de ez egy lehetetlen küldetésnek bizonyult ugyanis a szívem egyre hevesebben vert és mikor éreztem, hogy közelebb hajol csak megtörtént. Kitörtek könnyeim és próbáltam kirángatni kezem, szabadulni a közeléből, de akkor nemes egyszerűséggel magához húzott és megcsókolt. Rövid csók volt, mégis tele szerelemmel. - Sosem tudnék mást úgy szeretni, ahogy téged, várni fogok rád, várom, hogy bekopogj az ajtómon, vagy felhívj, és azt mondd vége a szünetnek, folytassuk ott ahol abbamaradt, a csókunknál... - eresztett el így hátra léptem és könnyeimen keresztül néztem rá. – Legyen, ahogy akarod, nem kereslek, nem hívlak, hagyok neked teret és felmentelek minden alól, nem kell miattam aggódnod, az én érzéseimre, fájdalmamra vagy bármi másra gondolnod. A lényeg, hogy te meggyógyulj, mert az én szívem is a tiéd – mondta mire csak bólintottam. Megfogta magát és még végig simított arcomon és elment. Ahogy meghallottam az ajtómat csukódni lerogytam a fotelba és sírni kezdtem. A könnyeim megállíthatatlanul csak folytak, nem tudtam mit csinálni. Lábaimat felhúzva és átölelve sírtam, mígnem Lisa leguggolt mellém és megfogva kezem bevezetett a szobába az ágyhoz. Ott lefeküdtem ő pedig beült mellém és fejem simogatva valahogy álomba ringatott. Már csak azt érzékeltem, hogy betakar és annyit súg a fülembe, hogy jó éjt.