Grace szemszög
Miután Jeremy elment csak feküdtem az ágyban a párnámat átölelve és azon töprengtem, hogy jutottam idáig, hogy történhetett ez meg velem, mivel érdemeltem ezt ki. Azonban nyugalmam nem tartott sokáig, kopogás zavart meg.
- Gyere – szólaltam meg unottan mire Peter lépett be.
- Kiscsillag, látogatód van.
- Ha Adam az, akkor most nem megy, mondd meg neki, hogy ne haragudjon, de képtelen vagyok találkozni.
- Nem Adam az...
- Akkor ki?- kérdeztem mire kitárta az ajtót és megjelent ott ő. – Elisabeth – ültem fel.
- Én maradhatok?- kérdezte halkan mire csak aprót bólintottam így bejött. Peter behúzta az ajtót én pedig felhúztam a lábam és mikor leült mellém nem mondtam semmit csak megöleltem. - Jajj kislányom, borzalmas, ami veled történt – simogatta hátam és annyira jól esett, teljesen olyan volt mintha anya ölelt volna, így nem tudtam tartani magam – Sírj csak nyugodtan, megkönnyebbülsz egy kicsit – vont jobban magához és a hajam kezdte simogatni – Jól van, minden rendben lesz – suttogta, de ettől csak rosszabb lett, mert ő már a sokadik volt, aki az elmúlt 3 napban ezt mondta.
- Miért érzem úgy, hogy nem? – néztem rá.
- Mert most fáj, nagyon fáj és képtelen vagy a jövőbe tekinteni, de ez a fájdalom elmúlik, és akkor meglátod majd, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba.
- Nem tudok ebben hinni.
- Ez is természetes.
- Adam kérte, hogy meglátogass?
- Nem, dehogy, Beszéltem vele telefonon, de nem kérte, hogy jöjjek, csak elmesélte mi történt, és hogy most mi a helyzet. Próbáltam egy kis lelket önteni belé, de nem akartam, hogy elbízza magát így jobbnak láttam idejönni és beszélni előbb veled, látni akartam, hogy vagy, és megkérdezni, hogy segíthetek-e valamiben neked.
- Miért? - kérdeztem halkan, mire elnevette magát.
- Tudod, néha hatalmas butaságokat tudsz kérdezni. Mert szeretlek téged, olyan gyorsan beloptad magad a szívembe és látva, hogy milyen boldoggá tetted Adamet ez az érzés mindig csak erősödött. Szereted őt Grace?
- Hát persze hogy szeretem, mindennél jobban szeretem, a szívem majd meg őrül, amiért nincs velem, de mikor mellettem van, mikor a közelemben van, rosszul vagyok, olyan mintha fojtogatnának, és tudom, hogy fájdalmat okozok neki azzal, hogy eltaszítom, bár eszem ágában sem lenne ezt tenni.
- Bármit megtenne érted.
- Tudom, de jelenleg nincs olyan, amit tenni tudna, ezért is kértem, hogy inkább ne jöjjön, majd én jelzem, ha készen állok a találkozásra. Mert ha most itt lenne, csak ülne a fotelban és távolról néznénk egymást és azt hiszem, az még jobban fájna neki.
- Félsz tőle?
- Nem, nem tudom. Tisztában vagyok azzal, hogy sosem bántana engem, ahogy a Peter sem, de ettől függetlenül őt is nehezen viselem a közelemben. A nőkkel nincs baj, de a férfiak, valamiért az agyam a közelségüket Jack közelségével azonosítja és miatta olyan sokat szenvedtem a pénteki akcióján kívül is.
- Tudod, hogy ha ez hamarosan nem múlik el, akkor szakemberhez kell fordulnod, ugye?
- Igen, sejtettem, nem élhetem le így az életem – néztem rá mire végig simított arcomon – Köszönöm, hogy eljöttél hozzám.
- Nagyon aggódtam érted, eltudtam képzelni milyen nehéz lehet neked most. Tudom, hogy a nagybátyád mindent megtesz és a barátnője is, de elmondásából ítélve, egy anyát nem tudnak pótolni. Rá lenne szükséged, nem igaz? Az anyukádra... - simogatta hajam mire csak bólogattam és éreztem, hogy ismét jönnek a könnyek. Kifogok száradni.
- Annyira hiányzik, tudom, hogy a megoldását ő sem ismerné, de csak az ölelése, a simogatása és a hangja, mindig megtudott nyugtatni.
- Tudom nem ugyanaz, de rám számíthatsz, ha szükséged van egy anyai ölelésre, vagy csak kiöntenéd a szíved, ne félj, hívj fel.
- Köszönöm, biztosan így lesz, mert már csak attól jobban érzem magam, hogy itt ülsz velem.
- Ennek szívből örülök kislányom.
- Nem is tudod milyen jó érzés ezt hallani tőled, mert most Adam szenved miattam, de te mégis idejöttél és segítesz nekem.
- Mindketten szenvedtek kicsikém, Adam most különben is az apjával van. Mikor jöttem ide felhívtam, de mondta, hogy felhívta Ethan és ma a fiamnál találkoznak...
- Ennek nagyon örülök, hogy nélkülem is nyit felé.
- Nélküled, de miattad. Ha te nem beszélsz vele, akkor Ethan úgy hagyta volna el ezt a világot, hogy Adam sosem bocsátja meg neki, amit tett gyerek korában.
- Hogy van Ethan?
- Az állapota hol jobb, hol rosszabb. Nem rég egy hétig nem tudott felkelni az ágyból. Kap kezelést, de azok csak ideig óráig hatásosak, és ezeket az órákat használja most ki.
- Mikor mondja el Adamnek?
- Nem tudom, én kértem, hogy beszélje meg vele, de ő még nem akarja. Tudod, ismerem jól a fiamat, bármilyen keménynek is mutatja magát az apjával szemben, a halála mindenképp összetöri majd, és rád lesz szüksége.
- Szóval most határidőt kapok, hogy meddig kell összeszednem magam?
- Nem, dehogy, csak motivációt. Szükségetek van egymásra, ha nem így lenne, ha nektek nem lenne közös a sorsotok, nem találtatok volna egymásra, de ti leküzdöttetek már egy csomó nehézséget és ez számít valamit. Ketten sokkal erősebbek és okosabbak vagytok.
- Igen, tudom – bólintottam aprót mire megfogta a kezem.
- Jaj Grace, fogalmad sincs, milyen boldog vagyok, hogy beléptél az életünkbe, hogy segítettél neki magára találni, mindig hálás leszek neked... - mondta mire csak néztem őt majd átöleltem.
- Köszönöm Elisabeth.
Miután Adam édesanyja elment csak feküdtem az ágyban, pont úgy, ahogy az érkezése előtt és telefonomat forgatgattam. Már elmúlt tíz óra mikor gondolkodás nélkül rányomtam a hívásra és fülemhez emeltem a készüléket.
- Grace?- szólt bele halkan.
- Felébresztettelek? – ültem fel.
- Dehogy, három napja szinte alig alszom – jött rögtön a válasz.
- Ó, sajnálom, én csak, tudom ma megbántottalak és rossz volt látni a tekintetedben a szomorúságot.
- Jaj Grace, próbállak megérteni, ne aggódj, igyekszem túllendülni azon, amit érzek és arra koncentrálni, hogy neked segítsek.
- Ezt nagyon jó hallani, valójában azért hívtalak, mert hallani akartalak, hiányzik a hangod.
- Nekem is a tiéd, ahogy hozzám bújsz és mesélsz nekem a napodról... Úgy hiányzol.
- Te is nekem, és szeretném, ha tudnád, hogy az érzéseim nem változtak.
- Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. Mi volt ma délután Jeremyvel?
- Megbeszéltük a fellépést.
- És lemondod?
- Nem, nem hagyhatom cserben őt, kiállok és eléneklem mindkét dalt, sokat dolgozott, illetve dolgoztunk, megérdemeljük, hogy megmutathassuk a munkánk gyümölcsét. Na persze a körülményeket még tisztázzuk, de a lényeg, hogy két és fél hét múlva fellépünk.
- Alig várom, hogy halljalak.
- Neked milyen volt ma az iskolában?
- Borzalmas, volt egy kis összetűzésünk Annievel, de Hugh megmentett és elhívott levegőzni. Vele beszélgettünk kicsit és jót tett, aztán pedig itthon felhívott az apám.
- Tényleg?
- Igen, átjött és beszélgettünk, sokat, tudod, azt hiszem még sosem tudtunk ilyen mélyen és őszintén beszélgetni.
- Nem is tudod, hogy örülök ennek.
- És ezt neked köszönhetem.
- Magadnak köszönheted, én csak a kezdő lökést adtam meg neked. És hogy van az apád, mi a helyzet az egészségével?
- Nem tért ki rá, csak annyit mondott, hogy mostanában többet gyengélkedik, de hát öregszik, valahol természetes. De megnyugtatott, hogy már jól van.
- Ez jó hír – sóhajtottam majd az órára pillantottam – Későre jár, holnap megyünk be a rendőrségre, felveszik a vallomásomat, talán ideje lenne lefeküdnöm. Te is próbálj meg aludni.
- Talán most már jobban fog menni, felhívsz holnap, ha végeztetek a rendőrségen?
- Igen, talán picit később, de igen, nem tudom milyen hatással lesz rám.
- Persze, értem. Akkor aludj jól Grace, Szeretlek.
- Te is Adam és... Én is téged. Szia.
- Szia, Kiscicám- mondta halkan mire elmosolyodtam majd elemeltem a fülemtől a mobilt és megszakítottam a hívást. Jajj Adam, miért nem tud simán menni, miért kell ez a sok akadály, úgy szeretnék boldogan élni vele, de valahogy az égiek ezt nem akarják.
A telefonomat letéve behunytam a szemem és sóhajtottam. Ó igen, ha ez az alvás dolog olyan egyszerű lenne...
A rendőrkapitányságra megérkezve Peter a nyomozókat kereste és mikor megláttak elmosolyodtak.
- Miss. Wilson, örülök, hogy jobb színben látom - szólalt meg az idősebb.
- A látszat néha csal - bólintottam.
- Értem, én Isaiah Anderson vagyok, a társam pedig Bill Torres. Épp a fiatalemberrel volt egy kis beszélgetésünk, jöjjenek velünk – indultak el így követtem őket. Egy szobába vezettek ahol az a tipikus filmbeli tükrös ablak volt látható, én láthattam őt, de ő engem nem. Ott ült, mellette az apja. Meggyötörtnek tűnt, mármint Jack. Az apja inkább türelmetlennek és dühösnek látszott. Egy ideig csak néztem őt majd a nyomozókhoz fordultam.
- Mi a helyzet most vele?
- Vallomást tett, szóban és írásban, elismerte, hogy ő tette, részletes beismerő vallomást tett.
- És mit keres itt az apja? Azt hittem, hogy lemondott a fia védelméről.
- Igen, úgy volt, de ezek szerint valamennyi apai érzés csak szorult belé, próbál különféle alkukat kötni velünk.
- Alkut?
- A fia érdekében, hogy a kiszabható legenyhébb büntetést kapja. De esélye sincs. A fia beismerte, a DNS minták egyértelműen egyeztek, hatalmas csoda kellene ahhoz, hogy megússza.
- Tudják, valamilyen szinten Jack is áldozat. Nézzék meg az apját. Sosem volt valami jó példakép a fiának, mindig csak azt mutatta, hogy ártson, és pusztítson, majd ússzon meg dolgokat. Sosem tanította meg neki milyen a tetteinkért felelősséget vállalni. Nem tudom, az anyja milyen lehet, de gyanítom nem sokkal jobb.
- Az édesanyja elég csapodár életet él, már nem házasok az apjával, van, mikor feltűnik, majd újra eltűnik hónapokra, úgy öt évvel ezelőtt váltak el, csúnya sztori volt.
- Ezt az embert látva nem csodálom – néztem Jack apját és szinte undorodtam.
- Mindjárt a kollégák elvezetik a cellájába és kezdhetjük a kihallgatást.
- Elnézést, de beszélhetnék Jackkel négyszemközt, mármint kamera és mikrofon nélkül?
- Grace mit művelsz? – lépett hozzám Peter.
- Beszélni akarok azzal, aki megerőszakolt, ez olyan különleges dolog?
- Hát, valójában az – szólalt meg Torres majd társára nézett, aki meg rám.
- Megoldható azért vagy engedélyt kell rá kérni a rendőrfőnöktől?
- Áh, engedjék neki, úgyse adja fel – sóhajtott lemondóan Peter.
- Oké, akkor bekísérem - szedte össze magát Torres én pedig követtem. Mikor kiléptünk a folyosóra rám nézett – Biztos benne?
- Igen – bólintottam így benyitott a másik szobába. Jack tekintete rögtön rám siklott az apja meg, ahogy meglátott felpattant.
- Áh, szóval te vagy az a kis picsa, aki megzavarta a fiam fejét.
- Hogy mondja?- néztem rá.
- Jól hallottad, mind buta kis cafkák vagytok, mutogatjátok és kelletitek, magatokat majd nemet mondotok, és aztán csodálkoztok, ha egy fiú begőzöl és megakarja kapni, amit neki ígértek.
- Apa, nem, Grace nem ilyen, ő nem csinált semmi ilyet – állt fel Jack is.
- Te fogd be a szád – szólt rá erélyesen az apja.
- Elnézést, nem ismerjük egymást. Bemutatkoznék. A nevem Grace Wilson és én vagyok az a hülye kis cafka, akit a fia a tanév első napján minden ok nélkül bántalmazott. Képzelje még csak el sem jutottam odáig, hogy mutogassam magam neki, esélyt sem hagyott rá, nem volt rá szükség, anélkül is talált okot a bántalmazásomra – néztem mélyen a szemébe és már válaszolt volna, de nem hagytam. – És én vagyok az a buta kis liba, akit megakartak tőle védeni, mert elviselhetetlen volt a zaklatása, és emiatt a fia többször az igazgatóhoz került, miután bántalmazta azt a fiút, aki megvédett engem. Bocsánat, egyetlen egy alkalom sem volt mikor mutogathattam vagy kellethettem volna magam neki. És én vagyok az, akit a fia, pénteken betuszkolt egy kocsiba, a saját kocsimba, és minden gondolkodás nélkül megerőszakolt. Csak mert maga, kedves Mr. Merrit, azt tanította neki, hogy átgázolhat bármin és bárkin azért, hogy megkapja, amit akar. Nem számít, kiben tesz kárt, nem számít a következmény, mert azt maga megoldja, elsikálja... Tudja mit, talán magának sem ártana pár kemény hónap egy börtönben ahol csak nemi erőszak miatt elítéltek ülnek és megtanulná, hogy minden tettünknek van következménye és azt vállalnunk is kell. Fáj magának, hogy Jack ezt teszi most, már nem büszke rá, mert talán felébredt a lelkiismerete, szar ügy. Még ha nem tesz vallomást is rábizonyították volna ugyanis a testemen mindenhol az ő DNS-e volt és az orvosi szakvélemény szerint erőszak történt... Most pedig fogja meg magát és menjen ki a szobából.
- Már elnézést kisasszony, nem akadályozhatja meg, hogy itt legyek.
- Biztos ebben? – kérdeztem majd Jackre néztem – Szeretnék veled négyszemközt beszélni - mondtam mire bólintott.
- Apa menj ki.
- Mr. Merrit, biztosan nem tart igényt az édesapja, egyben jogi képviselője jelenlétére?- kérdezte Torres.
- Biztos vagyok benne - bólintott így az apuka fogta magát, és mint egy megvadult bika a széket felrúgva kiviharzott. Jack leült én pedig odasétáltam az asztalhoz és helyet foglaltam vele szemben.
- Torres nyomozó, kikapcsolná a kamerát és a mikrofont?- néztem rá mire csak bólintott és teljesítette a kérésemet.
- Ha bármi baj lenne, tartsa fel a kezét és jövünk.
- Köszönöm – bólintottam majd hátra dőltem és zsebre dugtam a kezeimet. Mikor a nyomozó kiment csak néztem Jacket, aki értetlenül nézett rám és ennek hangot is adott nem sokára.
- Miért csinálod ezt?
- Mert beszélni akartam veled, a kórházban nem tudtunk Adam és a családom miatt, és megbocsáss, de az apádra egyáltalán nem vagyok kíváncsi.
- Miről akarsz beszélni? Azt hittem utálsz, hogy rosszul vagy tőlem.
- Jól hitted, nem tudom valaha is képes leszek-e neked megbocsátani, amit velem tettél, és ez azért van így, mert tudom. hogy nem tettem semmi olyat, amivel ezt kiérdemeltem volna. Nem bántottalak, nem hitegettelek, nem bíztattalak...
- Tudom, de... nem értettem, hogy Paullal miért vagy jóban, majd Jeremyt...
- Ő meleg.
- Akkor mindegy, őt hagyjuk. De ott van Taylor, idősebb, mint te hogy jött ez?
- Huszonnyolc éves lesz.
- Te meg tizennyolc, az tíz év – nézett szemembe.
- Én húsz éves leszek Jack.
- Mármint, mi van? Te idősebb, vagy mint én két évvel?
- Igen. Beteg voltam így kétszer évet ismételtem. Tavaly levizsgázhattam volna, amikor magán tanuló voltam, de féltem, nem hittem magamban.
- Beteg voltál?
- Igen, rákos voltam, még alsóban, majd tizennégy éves koromban.
- És tavaly? Akkor miért nem jártál iskolába?
- Mert meghaltak a szüleim, és én is majdnem, ezt láthattad a felső testemen mikor letépted a felsőmet. Három sebhely, három lövés nyoma. Nem tudtam feldolgozni, bizonyos szempontból akkor is beteg voltam.
- Grace...- nézett rám mire könnyeimen át bámultam rá.
- Mi az?
- Ha tudtam volna...
- Semmi nem lett volna más.
- Ezt nem tudhatod?
- Talán igazad van, de talán nem, te akkor is az az akaratos, agresszív vadállat lettél volna és megakartál volna kapni, mert még izgalmasabbnak találtad volna, hogy megszerezd a lelki beteg kiscsajt.
- És Taylor, hogy jött a képbe, ő hogy tudott megkapni téged?
- Te segítettél neki, mert minden egyes alkalommal mikor bántottál és ő megvédett, közelebb került hozzám, mert mellette biztonságban éreztem magam. Megismertük egymást, barátok lettünk, aztán egymásba szerettünk és tudod a legrosszabb az egészben, hogy miattad most őt is elutasítom, azt az embert, akit mindennél jobban szeretek, mert ha arra gondolok, hogy hozzám ér, rögtön az általad okozott fájdalmat érzem és képtelen vagyok elviselni a közelemben, miközben a szívem csak őt akarja a közelemben tudni.
- Miért vagy itt akkor? Egyértelmű, hogy utálsz, gyűlölsz engem, akkor?
- Talán csak nem akarom, hogy ennél is mélyebbre kerülj, talán segíteni akarok neked – mondtam mire nevetni kezdett - Nem hiszel nekem?
- Miért akarnál segíteni? Grace tönkretettem az életed, miért akarnál nekem jót?
- Mert én nem vagyok egy szörnyeteg és hiszek a második esélyben – mondtam mire csak nézett majd lehajtotta fejét. – Te sem születtél rossznak, ahogy én sem jónak. Mind tisztalapról kezdtük, csak éppen a szüleink más-más nevelési elveket vallottak. Nekem azt tanították, hogy fogadjak el másokat, legyek nyitott és barátságos, ne ítélkezzek, adjam meg a lehetőséget mindenkinek, hogy bizonyítson. Rossz napja lehet mindenkinek, de ez alapján nem szabad ítélni. Segítsek, ahol tudok, ha megtehetem, adjak és ne elvegyek és dolgozzak meg mindenért, ne csak elvárjak bizonyos dolgokat. Neked pedig az apád, egyértelműen épp az ellenkezőjét tanította ezeknek. Ennyit számított ez az egész, hogy ki milyen ember lett. Ha nem látsz jó példát, te magad sem feltétlenül tudsz az lenni.
- És a te szüleid szentek voltak vagy mi?
- Nem, dehogy, de mindig minden szeretetüket nekem adták és segítettek engem, talán még most is segítenek fentről, talán nekik köszönheted azt, hogy most beszélek veled.
- Irigyellek egy kicsit azért – mondta miközben az asztalt bámulta.
- Megbántad?- kérdeztem halkan.
- Igen- suttogta.
- Jack, nézz a szemembe és úgy mondd, hogy elhiggyem – mondtam kicsit határozottabban mire kicsit ijedten nézett szemembe. Nem szólalt meg, de szemei könnybe lábadtak.
- Életem legnagyobb hibáját követtem el mikor téged bántottalak, azt hiszem semmit nem bántam még ennyire és talán nem is fogok. Te egy jó ember vagy Grace és ha tehetném, visszatekerném az időt és suli után rögtön haza mennék a park helyett. Őszintén sajnálom, amit az apám az előbb mondott, az az ő agymenése, nem az enyém, senki sem érdemli meg, hogy ilyet tegyenek vele. Életem végéig bánni fogom – mondta majd lehajtotta fejét és láttam, hogy potyognak a könnyei. Csak néztem őt és nagyon nehéz volt magam tartani, hogy ne sírjam el magam. Lassan felálltam így rám nézett, egyenesen a szemembe – Remélem, egy napon, megtudsz nekem bocsájtani.
- Vigyázz magadra Jack – mondtam majd kijöttem tőle. Mikor vissza mentem a kis szobába a két nyomozó és Peter kérdőn néztek rám. – Köszönöm, hogy ezt megengedték.
- Nincs mit, de mire volt jó? – kérdezte Anderson nyomozó. Én csak Peterre néztem majd Jacket figyeltem. Arcát törölgette majd felállt és egyenesen engem nézett. Épp akkor ment be érte két rendőr, hogy elvezessék. Ő még rám nézett és bólintott egy aprót.
- Hogy mire volt jó majd kiderül, talán segít feldolgozni a történteket, talán nem. Készen állok a vallomás tételre, bár sok mondani valóm nincs.
- Akkor menjünk – bólintott Torres.
- Peter, kérlek, maradj itt.
- Miért?
- Nem akarom, hogy halld az élmény beszámolómat – néztem szemébe. Láttam, hogy elgondolkozik és rájött, hogy ő sem akarja azt hallani így bólintott és leült. A két nyomozóval átmentünk a kihallgatóba és mikor leültünk Torres elmosolyodott miközben rám nézett.
- Miss. Wilson, önnek van valami különleges érzéke a férfiakhoz.
- Tényleg? Nem hinném – ráztam fejem.
- Nem? A barátja is ezt mondaná?
- Hogy érti ezt?
- Ugyan egyáltalán nem releváns a nyomozás szempontjából, de remélem, megérti, ilyenkor mindent ellenőrzünk, így jutottunk el a fizikai tanáráig, Mr. Taylorhoz, aki az ön kedvese. Gyanítjuk titokban.
- Valóban nem releváns – néztem rájuk felváltva.
- Ne aggódjon, azzal is tisztában vagyunk, hogy ön húsz éves lesz idén így pedofília fel sem merül, ugyanakkor az etikai része még mindig ott van, de ha ezt az iskolában nem vizsgálják, minket nem érdekel a dolog, egy ilyen esetnél legalábbis eltekintünk tőle hisz nem ránk tartozik a szerelmi élete. De valljuk be, egy elhivatott tanárt, aki a tanításnak áldozta az életét, nehéz kizökkenteni és elérni, hogy nőként tekintsen egy diákjára.
- Igen, minden bizonnyal, de mivel Adam nem olyan sokkal idősebb először csak barátság alakult ki köztünk. A szüleim halála után bezárkóztam és minden barátomat elvesztettem ezáltal, egyedül maradtam, csak Peter volt nekem és mikor visszatértem az iskolába nem ment a beilleszkedés. Jack már az első napon bántott, minden ok nélkül, és Adam arra jött be, leállította Jacket, megvédett engem. És engem úgy egy hónapig ez abszolút nem hatott meg, de ő nem adta fel és minden alkalommal a védelmemre kelt. Aztán az édesanyja balesetet szenvedett és én vittem el New Yorkba, a kórházba, mert nem akartam, hogy baja legyen az autópályán és onnantól kezdve kialakult egyfajta barátság köztünk. Neki bármikor, bármit elmondhattam és közel kerültünk egymáshoz, megbíztam benne és ő is bennem. A kapcsolatunk karácsonykor illetve szilveszterkor kezdődött, akkor éreztük, hogy a barátságnál több van köztünk, elkezdtünk vonzódni egymáshoz és a többi már történelem. Adam olyan, mint egy lelki társ, mellette tudtam először igazán szívből nevetni a szüleim halála után és mindig arra törekszik, hogy boldog legyek. Nincs semmi beteges a kapcsolatunkban, én egy húsz éves nő vagyok, aki olyan eszméletlen szerencsés illetve gyáva, hogy még mindig az iskolapadot koptatja, még két hónapig és aztán vége, és a kapcsolatunk is nyilvánosságra kerül, addig gyanítom, önöknél biztonságban van a titkunk.
- Mint azt közösen megállapítottuk, nem releváns az ügy tekintetében és ő a kórházban megtette, amit szívem szerint én is tettem volna a fiatalemberrel így még dicséretet is érdemel. És éppen ezért beszéltük meg ezt még a kamera és mikrofon bekapcsolása előtt.
- Ó – néztem nagy szemekkel majd bólintottam.
- Akkor most, hogy ezt megbeszéltük bekapcsolom a kamerát illetve előtte még annyit tennék hozzá, hogy amit Mr. Merittel művelt le, ahogy kiosztotta az is szimpatikus volt - mondta Torres majd megnyomta a gombot.
- Köszönöm – motyogtam.
A következő egy órában, kihallgattak. Mindenre részletesen rákérdeztek. Kérdeztek az előzményekről is, a sima kis bántalmazásokról, amiket a suliban tett. Amit tudtam felidéztem és elmeséltem, így többször eltört a mécses, de végeredményben megtudtam őrizni a nyugalmamat.
Mikor végeztünk és aláírtam a vallomásomat elindultunk Peterrel azonban kint a kapitányság előtt várt minket Jack apja.
- Tönkretesz egy életet – nézett rám.
- Maga már megelőzött, és bocsásson meg, de nem akarok önnel beszélgetni.
- Mit képzel magáról?- lépett felém fenyegetően mire Peter rögtön elém lépett és visszatartotta őt.
- Ha csak még egy mozdulatot tesz az unokahúgom felé, nem állok jót magamért.
- Az unokahúga egy kis ribanc, aki most kiélvezi, hogy tönkreteszi a fiam életét.
- A fia életét maga tette tönkre mikor azt tanította neki, hogy erőszakkal és trükkökkel előrébb jut, mint kemény munkával. Ott rontotta el mikor a munkája, a karrierje mindennél fontosabb volt magának és nem érdekelte a fia problémája, csak elsimított mindent, ott cseszte el, amikor csak egy bábként kezelte ahelyett, hogy szerette és megbecsülte volna. Jack nem egy hülye gyerek, sokkal többet elérhetett volna, ha nem egy olyan arrogáns gennyláda az apja, mint maga. Én nem teszem tönkre őt, ellenben ő ártott nekem. Az életben ez úgy működik, hogy ha én teszek valami rosszat, a következményét is vállalom, ezt magának sem ártana gyakorolni. Viszlát – mondtam majd beszálltam a kocsiba és bekötöttem magam. Ahogy kinéztem láttam, hogy mindketten lefagyva bámulnak, majd Peter ránézett.
- Tudja Mr. Merrit, vicces, hogy egy húsz éves lányba több sütnivaló és értelem illetve becsület szorult, mint magába, aki elismert politikus és üzletember. Minden jót – hagyta ott majd beszállt mellém és csak nézett.
- Mi az?
- Nem is ismerek rád, már bent is csak néztem, de most, mi lett veled, hol van a remegő nyárfalevél?
- Adrenalinnak hívják – sóhajtottam majd az utat figyeltem. Mikor hazaértünk felhívtam Adamet, de nem tartottam hosszú élménybeszámolót, csak a nyomozókkal folytatott társalgásról beszéltem neki, elég, ha annyit tud. Kérte, hogy találkozzunk, hogy átjöhessen, de én még nem éreztem, hogy ez jó ötlet lenne így nemet mondtam neki. Fájt a szívem, de ahogy behunytam a szemem és rágondoltam, ismét előjött a rettegés és nem akarom, hogy ezt élesben lássa és ezzel még nagyobb fájdalmat okozzak neki.