Grace szemszög...
A pénteki nap csigalassúsággal telt. Az utolsó órán, mikor Adam fizika labort tartott én a zene teremben gyakoroltam Jeremyvel. Még nincs meg a végleges dal, amit előadunk, inkább csak válogatunk. Volt néhány ötletünk, azokat énekelgettük, hogy mennyire passzol egyáltalán hozzánk, de nekem valójában egyik sem tetszett. Nem akartam egy nagyon romantikus dalt énekelni, úgy gondoltam, hogy ha már egy ilyen alkalom, akkor közvetítsünk is valamit az emberek felé, legyen értelme a dalnak és ne nyáltól csöpögjön.
Jeremy mondta, hogy ha vannak ötleteim, szedjem össze őket és szerdán átnézzük, így egyből elkezdtem agyalni és rögtön eszembe jutott legalább öt dal, ami ugyan nem duett, de akár át is dolgozhatjuk kicsit, nem kell nekünk úgy előadni mintha a saját előadója énekelné.
Mikor kicsengettek Jeremy rögtön elment, én még össze pakoltam majd mikor mentem kifelé Paul csapódott mellém.
- Szia – köszönt mosolyogva, amit viszonoztam.
- Szia, mi újság?
- Csak megláttalak és gondoltam köszönök, kicsit be voltál zárkózva a napokban, mióta az az incidens történt Jackkel.
- Nos, igyekszem elkerülni a kínos szitukat, gondolom érted.
- Persze – mondta miközben sétáltunk a folyosón.
- Tudod, nem kell ám rám vigyáznod.
- Miről beszélsz?
- Csak ne érezd úgy, hogy megkell védened Jacktől. A múltkori épp elég volt, meg is sérülhettél volna.
- De nem történt baj.
- De tudjuk, hogy Jack nem adja fel olyan könnyen, ő megszerzi, amit akar.
- És pont ezért vagyok itt. Ne aggódj, nem kísérlek haza csak legalább itt a suliban, ha tudok segíteni, akkor megteszem - mondta mire bólintottam.
- Köszönöm Paul, ez nagyon rendes tőled. Jó fej srác vagy – mosolyogtam rá. Fura, de azelőtt soha nem beszéltünk, egy évvel ezelőtt a baleset előtt, talán kétszer, ha kommunikáltam Paullal, sosem tudtam milyen, bár túl sokat nem is töprengtem rajta. Rendes srác.
A suli elé kiérve megálltunk, vicces volt, mindketten automatikusan körbe néztünk mintha csak Jacket keresnénk, majd mikor egymásra néztünk elnevettük magunkat.
- Biztos ne kísérjelek el egy darabig?
- Nem, köszönöm, megleszek, de kedves tőled.
- Hát akkor majd hétfőn találkozunk, jó pihenést hétvégére.
- Neked is Paul – mondtam mire még egy darabig csak nézett majd végig simított bal karomon és ott hagyott. Egy kis fázis késéssel én is utamra indultam a másik irányba.
Adam szemszög
A tanáriba érve sóhajtottam, hosszú volt ez a hét és alig vártam, hogy vége legyen és vele lehessek, magamhoz ölelhessem a kanapén fekve. A telefonom rezgése jelezte, hogy hívásom van így kihalásztam zsebemből és mikor megláttam, hogy apa az kicsit meglepődtem.
- Szia, apa – szóltam bele.
- Szia, Adam, hogy vagy fiam?
- Jól, most lett vége az utolsó órámnak, lassan megyek haza – mondtam miközben pakoltam be táskámba.
- Mi a programod hétvégére?
- Semmi különös, miért?
- Hallottam, hogy van egy barátnőd, arra gondoltam össze ülhetnénk hármasban egy ebédre – mondta mire levegőt venni is elfelejtettem. Nem igazán fogtam fel, hogy ezt ő mondta, és hogy tényleg ezt mondta - Itt vagy még fiam?
- Ja igen, bocsánat, csak meglepett a kérdésed.
- Igen, gondolom miért, de mint azt korábban mondtam, szeretném helyre hozni, szóval mit mondasz, ráértek egy ebédre mondjuk holnap?
- Hol gondoltad?
- Nos, tudom, hogy ott nálatok csak egy hely van, ami jó lehet.
- Igen...de lehet máshol is, ha neki jó, akkor autóval könnyen eljutunk bárhová.
- Mit szólsz New Yorkhoz? Kicsit belevetjük magunkat a nagyváros forgatagába, ismerek egy nagyon jó éttermet a Central Park környékén.
- Oké, figyelj, a nevében nem tudok beszélni, délután megkérdezem tőle és este vissza hívlak, jó?
- Persze fiam, akkor várom a hívásod.
- Jól van, szia, apa.
- Szia, Adam – köszönt el mire letettem. Egy pár másodpercig csak néztem a telefonom majd megráztam picit fejem és bedobtam táskámba. Na, erre nem számítottam.
- Milyen volt a napod?- állt meg mellettem Annie.
- Nyugodt, neked?- kérdeztem vissza miközben pulcsimba bújtam bele.
- Hosszú. Négy órám volt ma – mondta majd az ablakhoz sétált – Nahát, mit látok?
- Mit?- kérdeztem mire elnevette magát.
- Grace Wilsonnak nagyon jót tett ez a karácsonyi szünet.
- Mire gondolsz?- kérdeztem már kicsit nagyobb érdeklődéssel.
- Gyere, nézd csak meg magad – hívott, így oda sétáltam - Nem is tudtam, hogy ilyen jóban van Paullal – mondta mosolyogva mikor oda értem. Grace és Paul épp akkor álltak meg a suli előtt. Valamit beszéltek majd körbe néztek és nevetni kezdtek. Kicsit irritált ez a jelent, nem tetszett az a nevetés, de ami utána következett végképp kicsapta a belső biztosítékokat. Paul a karját simogatta Grace meg csak mosolygott rá. Tudom, hogy nem kellene féltékenykednem, valószínűleg csak a hét eleji esemény miatt volt ez és Grace amúgy sem az a fajta, aki két vasat tart a tűzben, még egyel is alig birkózik meg, biztos nem elcsábítani akarta a mosolyával a fiút.
- Paul jó srác, megvédte őt Jacktől.
- Ó, nem mondod? Mikor?
- Hét elején. Jack megunta a vissza utasításokat, bekattant kicsit, Paul Grace védelmére kelt és leépítette Jacket.
- De jó hogy ott volt, szerencsés ez a lány, egyszerre többen is harcolnak a kegyeiért. Paullal szép pár lennének, aranyosak.
- Igen... - mondtam, majd fújtam egyet és Anniere néztem, aki most bájosan mosolygott – Miért nézel így rám?
- Csak tudod, reméltem, hogy idővel meggondolod magad. Kettőnket illetően.
- Ó, ne haragudj de... Nekem az tényleg nem megy. Nem veled van a gond, de nem érzem azt, hogy akarnám.
- Pedig mi is szép pár lennénk.
- Annie te egy nagyon aranyos lány vagy, de nem igazán illenénk össze, azt hiszem.
- Szóval nem?
- Nem...
- Tudod azt hittem, ha adok egy-két hónapot, majd jobban megismerjük egymást és meggondolod magad, de elcsesztem, rám sem néztél az idő alatt. Van más az életedben?
- Fogjuk rá, igen, van, de nem itt él, karácsonykor ismertük meg egymást – mondtam és lényegében csak egy része volt hazugság, de mindenképp elakartam terelni a figyelmet Graceről, azt akartam, hogy még csak a gyanúja se merüljön fel, hogy a városból lehet valakim.
- Értem, akkor jobb, ha megyek és iszom egy kávét – mondta mire csak aprót bólintottam. Magamhoz vettem kabátomat és táskámat majd elhagytam a szobát. A kocsiba bepattanva rögtön el is indultam és egyenesen haza hajtottam. Ledobáltam a cipőmet és kabátomat majd a hálóba sétáltam. Útközben levettem a pulcsimat így csak ingem maradt rajtam. Telefonomat magamhoz véve ledőltem és hívni kezdtem.
- Szia – hallottam meg mosolygós hangját néhány csörgés után.
- Szia, édesem, hogy vagy? Milyen volt a napod?
- Nos, a napom lassú és unalmas, a fizika óra mondjuk tetszett, tök jó fej a tanár és úgy tudja elmagyarázni az anyagot, hogy ott még figyelek is – mondta mire elnevettem magam.
- Milyen jó neked, én meg egésznap csupa érdektelen szempárral találkoztam, kivéve talán egyet. Van egy nagyon lelkes diáklány, aki csak úgy szívja magába a tudást – mondtam mire kuncogott. – Milyen volt a zene fakultáció?
- Eredménytelen. Jeremyvel kilőttük az összes duettet, amit eddig össze szedtünk. Nekem egyik sem tetszett.
- Szerintem neked egyedül kellene énekelned Grace, úgyis varázslatos vagy, levennél mindenkit a lábáról és olyan kövér csekkek szállingóznának a kasszába, hogy csak na.
- Nem akarom megbántani azzal, hogy lefújom a duettet.
- Te tudod, így is támogatlak.
- És hogy hogy hívtál?
- Érdeklődnék, mit csinálsz holnap ebéd tájékán?
- Semmi különöset, talán eszek, miért?
- Felhívott apám, azt mondta, hogy hallotta, hogy barátnőm van, gondolom anyámmal beszélt és szeretne találkozni, hármasban.
- Mármint hogy én is menjek?
- Igen. Mondtam neki, hogy még megkérdezlek. Nem kötelező egyáltalán, ha nem akarod, nem megyünk, eltolom későbbre.
- Szóval meg akar engem ismerni...- mondta halkan.
- Ráadásul New Yorkban találkoznánk, a Central Parknál ismer egy jó helyet így végül is technikailag nincs akadálya, sőt utána mi még csinálhatnánk is valamit, de persze nem muszáj, itthon is jól elvagyok, ha veled lehetek.
- Menjünk, apukád töri magát, szeretné helyre hozni, adjunk, illetve adj esélyt neki. Kíváncsi vagyok rá.
- Biztos vagy benne?
- Igen, száz százalékosan, mikorra jössz értem holnap?
- Tizenegyre eltudsz készülni?
- Persze.
- És utána vigyelek haza majd vagy hozzám jönnél?
- Azt hiszem az egy komoly lépés lenne így erről korai még beszélnünk.
- Miről be... Ó, jól van, leesett. Egyelőre csak éjszakára gondoltam.
- Igen – kuncogott – Ebben az esetben a válaszom igen, rakok el magamnak ruhát.
- Esetleg ha úgyis sokat leszel nálam, mármint remélem, sokat leszel nálam, rakhatnál néhány váltásnyi ruhát, hogy ne keljen mindig pakolni, tudod, ha esetleg spontán döntenénk úgy, hogy nálam leszünk.
- Értem...rendben, akkor pakolj ki nekem egy fiókot.
- Ilyen könnyen belemész?
- Nem kellene?
- Ez nem komoly lépés?
- Ez azt hiszem nem annyira, csak néhány ruhadarabról beszélünk, te is nyugodtan nálam hagyhatsz néhány ruhát, ha nálunk leszünk.
- Örömmel Grace – mondtam és eszembe jutott Paul, de nem akartam elrontani.
- Most értem haza, leteszem, beszélek Peterrel, de később vissza hívlak, jó?
- Jól van, szeretlek.
- Én is szeretlek – mondta és tudtam, hogy mosolyog, annyira lehet érezni a hangján. Mikor letette én kéznél tartottam a telefont és Mike számát kikeresve indítottam a hívást.
- Szia haver – vette fel a telefont – El voltál tűnve szilveszter óta, ez jót jelent ugye?
- Abszolút, Grace teljesen lefoglalta a napjaimat.
- Mesélj, mi volt miután elmentetek?
- Beugrottunk anyához, bemutattam őt neki, mint a barátnőmet, aztán haza vittem, de csak amíg átöltözött és rakott el ruhát, mert nálam voltunk aznap délután és este, pizzát sütöttünk.
- Te pizzát sütöttél? – nevetett.
- Jól hallottad, olyanokat teszek, hogy én magam is meglepődöm néha. Tényleg fenekestül felforgatta az életem.
- Azt meghiszem, mikor legközelebb találkozunk, rád sem ismerek majd.
- Ettől ne félj.
- És mi volt utána, nálad éjszakázott?
- Igen másnap vittem haza mikor is elmondtuk a nagybátyjának, hogy együtt vagyunk, aznap én éjszakáztam nála. Figyelj, Mike én ezt nem tudom értelmesen elmagyarázni, de mikor velem van minden olyan teljes.
- Fülig bele szerettél, ezt nehéz is megmagyarázni, sőt, lehetetlen. Megtörtént a dolog?
- Nem, dehogy, azzal várunk, vagyis amint készen áll majd jelzi, és akkor megtörténik, de én biztosan nem siettetem.
- Te tényleg a tizennyolcadik századból maradtál itt - kacarászott.
- Lehet, nem tudom, de tiszteletben tartom az akaratát, ha meg erőltetném nem is lenne olyan...
- És milyen a suliban, hogy bírjátok?
- Jól, azt hittem nehezebb lesz, de az hogy legalább láthatom, kárpótol és tudom, hogy utána, ha találkozunk, bepótoljuk az érintéseket és csókokat. Na persze az, hogy a kis gennygóc már bedobta magát nem segít a dolgon, mert minden második pillantására megakarom fojtani, de visszafogom magam.
- Hát kitartást öregem, biztos nagyon nehéz, én sem viselném jól hasonló helyzetben magam. Mi a tervetek hétvégére?
- Jaj ne is említsd a hétvégét, apám tegnap felhívott, hogy tudja, hogy van egy barátnőm és megismerné, menjünk el hármasban ebédelni szombaton.
- Az apád, komolyan?
- Én is így reagáltam magamban. Grace bele ment így holnap apámmal ebédelünk.
- Kemény csaj, nem ijedt meg, ez jó dolog.
- Azt hiszem, nagyon szeret engem és tudod nagyon jó érzés, hogy így támogatja azt, hogy apámmal rendeződjön a viszony.
- Hát persze, hogy nagyon szeret, jesszus, már a bulin is megmondtam.
- Tudom, tudom... Te figyelj, ti mit csináltok holnap?
- Semmit, vagy legalábbis nem tudok róla, hogy lenne programunk.
- Nincs kedved össze hozni egy meglepetés találkozót. Grace nagyon örülne Felicitynek, sokat emlegette mikor eljöttünk tőletek, csinálhatnánk valamit, ha már úgyis New Yorkba szerveztük az ebédet, ha már ott vagyunk, legyen értelme is, mert félek az ebédnek nem sok lesz.
- Légy kicsit optimistább, de ettől függetlenül persze, megkérdezem Felicityt.
- Nehogy, pont ez a lényeg, a csajok nem tudnak róla, lepődjenek csak meg. Nem tudom Felicity hogy van ezzel, de Grace nagyon megkedvelte őt és jót tenne neki egy kis női társaság is, itt csak Lisa van, a nagybátyja barátnője, örülnék, ha barátok lennének.
- Ettől ne tarts, Fel teljesen oda van a barátnődért, szóval mikor és hol találkozzunk?
- Apa a Central Park környékére képzelte az ebédet, mondjuk a parkban valahol? Ha már ott leszünk, írok, hogy melyik irányban vagyunk, és hogy pontosan hol legyen a megrendezett spontán találkozó
- Király öreg, tudod, talán még a végén hálával tartozom Gracenek.
- Miért?
- Olyan mintha kicsit térnél vissza a régi énedhez, mármint a szórakoztató, laza énedhez, aki Andrea előtt is voltál.
- Nos, igen, ez minden bizonnyal az ő érdeme. Mike figyelj, kérdezhetek valamit, válaszolnál őszintén?
- Persze, milyen kérdés ez, mindig őszinte vagyok.
- Oké bocs csak ez... imádom őt és tényleg teljes szívemből szeretem és tudom, hogy ő is szeret engem, de szerinted van ennek komoly jövője?
- A kapcsolatotoknak?
- Igen?
- Szeretnéd, ha holnap egy ordas nagy pofonnal kezdeném a találkozót már csak azért is, mert ilyenekre gondolsz? Persze, hogy van jövője, ti olyanok vagytok, mint két lego, tökéletesen össze passzoltok és én komoly jövőt látok előttetek.
- Jól van, köszönöm.
- Hogy jutott ez eszedbe, hogy egyáltalán megkérdezd ezt?
- Ma mikor Grace ment haza a tanáriból láttam, hogy az egyik sráccal beszélget, aki nem rég megvédte Jacktől és tudod... Valahogy természetesebb látványt nyújtottak.
- Láttad te már magatokat kívülről?
- Nem.
- Akkor álljatok a tükör elé és jól vedd szemügyre magatokat. Ti nem csak belül klappoltok ennyire, ha rátok néz valaki is rögtön megtudja mondani, mennyire összeilletek. Adam, évek teltek el, míg a nagy Ő-t kerested, majd mikor már feladtad egymásra találtatok, nehogy elcseszd nekem, mert akkor tuti megnyuvasztalak.
- Oké, oké, csak felmerült bennem ez a gondolat, de örülök, hogy ezt mondtad és köszönöm, ez sokat segített.
- Látod, ezt sem gondoltam, hogy egyszer én adok majd neked párkapcsolati tanácsot.
- Hát ezt mondjuk én sem gondoltam – nevettem el már magam. Ez valóban képtelenségnek tűnt eddig.
Az este magányosan telt, ültem a kanapén és dolgozatokat javítottam, már nem hívott, mert elszaladt az idő csak egy üzenetet írt, hogy nagyon sajnálja, de félig már alszik és tizenegykor nagyon vár. Így hát tízkor már én is lefeküdtem és különböző kimeneteleket találtam ki a holnapi ebédhez, képtelenség, hogy jól süljön el.
Reggel egy hosszú tusolással kezdtem majd borotválkoztam, hajat lőttem be és felöltöztem. Főztem egy kávét és híreket olvasgatva ittam meg a nappaliban. Nem tudtam mennyire öltözzek ki, túl hivatalos sem akartam lenni így egy fekete farmert, fehér inget és szintén fekete zakót választottam. Nyakkendő felejtős, nem akarok fuldokolni egész ebéd alatt. Az inget sem gomboltam be végig, a felső két gombot hagytam szabadon. Fél tizenegykor elkezdtem készülődni majd elindultam hozzá. A ház előtt leparkolva fújtam egy nagyot, jesszus, mire vállalkoztam én, lehet, lekellene mondani az egészet, mióta apa elküldte az étterem nevét és pontos címét azon agyalok, hogy ez egy orbitális nagy hülyeség, az egész, hogy apa újra akarja kezdeni a kapcsolatunkat, hogy hirtelen az apám akar lenni, valójában csak Grace miatt csinálom végig, mert ő úgy gondolja, van értelme helyre hozni.
A ház felé sétáltam majd odaérve becsöngettem, hamarosan Lisa nyitott ajtót nagy mosollyal az arcán.
- Szia – ölelt meg röviden – Nahát, milyen elegáns vagy.
- Szia és köszönöm.
- Grace mindjárt elkészül, tizenegyre vártunk.
- Igen, bocsánat, előbb értem ide.
- Semmi gond, ő is már csak az utolsó simításokat végzi.
- Ugye nem öltöztem alul.
- Mindketten jól néztek ki – kacsintott.
- Adam, örülök, hogy látlak – jött felém Peter majd kezét nyújtotta, amit megfogva megráztam – Nyúzott vagy.
- Kicsit igen, hosszú volt ez a hét és ez az ebéd sem hiányzik, de Gracenek megígértem, hogy mindent megteszek, hogy helyre hozzam az apámmal a kapcsolatot.
- Ennek örülök, tudod neki fontos a család, és mindegy, hogy a sajátjáról vagy máséról van szó. Nála az az egyik legnagyobb érték az életben és azt hiszem azért is tört meg annyira, mert ő a családja nagy részét, a két legfontosabb embert elveszítette. Talán azért viseli a szívén mások családjának sorsát, mert nem akarja, hogy más is azt a fájdalmat élje át, mint ő, ezért is vitt el New Yorkba is, az anyukádhoz a kórházba. Nem tudta mi fog történni, hogy életben lesz vagy sem, de azt tudta, hogy bárhogy is, de a támogatásra ilyenkor szüksége van az embernek és azt hiszem akkor lépett ki először igazán a komfort zónájából miattad.
- Igen, tudom, az számomra is hatalmas meglepetés volt, csodálatos lány, nem is tudom megérdemlem-e egyáltalán.
- Biztos vagyok benne hogy nem, de ő olyan, akire senki sem érdemes csak úgy, túl jó erre a világra azt hiszem, vegyük csak annak az anyukának, Emilynek a történetét.
- Igazad van, de igyekszem méltónak lenni rá.
- Tudom, ezért sem akadékoskodom veletek kapcsolatban – veregette meg vállam - Kopogást hallok, szerintem a kisasszony úton van – mondta majd beljebb sétáltunk egészen a lépcső aljához, és ahogy felnéztem hamarosan megjelent ott ő. Mikor meglátott rögtön elmosolyodott majd elindult lefelé. Egy fekete bokacsizma volt rajta, szintén fekete harisnya és egy hosszú ujjú fekete térdig érő ruha, ami tökéletesen simult az alakjára. Visszafogott volt mégis elragadó és gyönyörű. Az arcán volt némi smink, de épp csak annyira erősített néhány vonást, hogy ne legyen az a kislányos bája, amit egyébként imádok, és alig várom, hogy lemossa a sminket, a haja pedig ki volt engedve, de a megszokott egyenestől eltérve most kicsit hullámos volt. Ahogy lelépett az utolsó lépcsőfokról megállt előttem.
- Gyönyörű vagy – nyögtem ki, mire elmosolyodott.
- Nos, te sem mutatsz rosszul és leborotváltad a borostát – simogatta arcom - Úgy nézel ki, mint egy egyetemista – nevette el magát.
- Nem tetszik?
- De, ki emeli a vonásokat, amiket imádok az arcodon – nézett szemembe.
- Na, jól van, mielőtt még elolvadtok, induljatok – szólalt meg Peter, mire csak nevettünk.
- Kész vagy?
- Indulhatunk – bólintott majd kabátjáért nyúlt, de gyorsabb voltam és rásegítettem.
- Komolyan mondom srácok, jó titeket még csak nézni is – mosolygott Lisa miközben átkarolta Petert. Grace a haját igazgatta és úgy nézett rám.
- Nem panaszkodhatom, azt hiszem – mondta vigyorogva.
- Csak hiszed?- néztem rá mire nevetni kezdett.
- Tudom, induljunk.
- Hé, kiscsaj, nem hagytál itt valamit?- kérdezte hirtelen Peter.
- Mit? – kérdezte Grace mire Peter felemelt egy nagyobbacska táskát. – Ó, tényleg, a fiókodba való.
- Ez tetszik, majd én hozom – vettem el Petertől.
- Akkor holnap, vigyázzatok egymásra.
- Mint mindig – mondtam majd intettem és Grace már nyitotta is az ajtót. Mikor kiléptünk és behúztam magam után az ajtót ő már indult volna tovább, de én elkaptam kezét – Várj csak.
- Mi az?- lépett elém vigyorogva.
- Tudod te azt jól. Gyere ide, szépségem – húztam közelebb majd átkaroltam derekát és megcsókoltam – Ez már nagyon hiányzott.
- Nekem is, valójában alig várom, hogy nálad legyünk este.
- Tetszik ez a kijelentés – mondtam mire beharapta alsó ajkát egy bájos mosoly kíséretében – Ezt ne csináld, mert lemondom az egész ebédet és most rögtön hozzám megyünk, és ki sem engedlek a karjaimból.
- Bocsánat – vigyorgott és elindult az autóhoz. Én bedobtam a csomagtartóba a táskáját majd kinyitottam neki az ajtót és mikor beszállt csatlakoztam hozzá. Ahogy elindultunk rám mosolygott. – Olyan nyúzottnak tűnsz.
- Nem sok kedvem az ebédhez, szívesebben lennék veled kettesben.
- Köszönöm.
- Mit köszönsz? – néztem értetlenül.
- Hogy megteszed ezt, még ha nem is úgy sül el, ahogy kellene, te megpróbáltad és tudom, hogy az én kedvemért mentél bele.
- Érted teszem, igen – mondtam mire nem mondott semmit csak combomra csúsztatta kezét és figyelt engem. Annyira édes volt, ahogy elmosolyodott így időnként rá kaptam tekintetem, kíváncsi voltam mikor szólal már meg, mi tetszik neki annyira. Már elhagytuk a várost mikor combomról elemelte kezét és tarkóm simogatta. – Grace, talán nem ez a legalkalmasabb idő erre.
- Miért?
- Komolyan megkell magyaráznom?- nevettem el magam mire elhúzta kezét, de ugyanúgy nézett és vigyorgott – Mi tetszik ennyire?
- Te.
- Miről beszélsz?
- Olyan jóképű vagy.
- Mit reggeliztél ma, bolond gombát?
- Te nem tartod magad jóképűnek?
- Nem is tudom, nem szoktam ilyeneken gondolkodni. Anya mindig áradozott, hogy neki van a leghelyesebb fia a környéken, de azt hiszem nála ez csak elfogultság miatt lehetett, soha nem voltam valami nagy Casanova.
- Ne mondd, hogy a gimiben és főiskolán nem ájuldoztak a lányok a karjaidba.
- Nem volt célom, már akkor is elég konkrét elképzelésem volt. Volt barátnőm és randiztam, de nem csábítottam el minden második lányt a csillogó mélykék szememmel és a ragyogó mosolyommal – kacsintottam rá mire nevetni kezdett.
- Tudtam, hogy tisztában vagy te ezzel.
- Persze hogy tisztában vagyok vele és téged mivel vettelek le a lábadról?
- A felhajtóddal, mikor hanyatt vágtam magam – kacarászott.
- Az csak jókor jött, nem tagadom, nem bántam, hogy történt az a baleset.
- Na, szép...
- De csak, mert akkor hallottalak először úgy igazán nevetni, és mert ápolhattalak egy kicsit.
- Én pedig akkor éreztem először, hogy valami nem stimmel az érintéseddel.
- Az érintésemmel?
- Mikor befeküdtél mellém és megfogtad a kezem, ahogy simogattad a kézfejem és ujjaimat, akkor először éreztem, hogy több ez, mint kedveskedés egy diákoddal.
- Fogalmad sincs milyen nehéz volt magam visszafogni – néztem rá mire sóhajtott majd elmosolyodott – Még mindig félek teljesen beleélni magam, hogy ez megtörténik, hogy velem vagy, hogy velem akarsz lenni, végig akarod ezt csinálni.
- Engedd csak el magad és hidd el, ez így van és így is marad.
- Még apám sem tántoríthat el?
- Ő az utolsó, aki ezt megteheti. Te vagy az egyetlen, aki miatt lemondanék rólad.
- Hogy érted ez?
- Csak te tudsz valami olyat tenni vagy mondani, aminek hatására feladom, és nem akarom tovább csinálni.
- Akkor szerencsédre vagy épp ellenkezőleg, szerencsétlenségedre, ez nem fog megtörténni, önszántamból nem teszek semmi olyat, ami okot adhat arra, hogy vége legyen - néztem rá majd újra az útra. Tekintetében azt láttam elmerengett, engem nézett, de talán nem is látott. Nem szólaltam meg, ha akarja, úgyis megosztja velem a gondolatait, ha meg nem akkor feleslegesen unszolnám.
A New Yorkba vezető út elég csendesen telt, vagyis mesélt a péntekről, hogy mennyire nem jutottak dűlőre Jeremyvel duett ügyben, de Pault nem említette. Bár talán Mikenak igaza volt, elkell ezt engednem, attól, hogy beszél vele nincs okom aggodalomra, Grace hűséges lány, ő nem az a típus, aki egyik virágról a másikra száll. Paul megvédte őt, ez biztosan jól esett neki és ezért úgy érzi, megbízhat Paulban. Amúgy sincs senki a suliban szinte, akivel kapcsolatot ápolna a zenefaktos diákokon kívül, így talán az lenne a legjobb, ha még örülnék is neki, hisz végre nyit egy kicsit az emberek felé.
A címet már betudtam lőni így leparkoltam az autóval a Central Parknál hisz utána úgyis ott lesz a találkozó így meg is írtam gyorsan üzenetben, hogy melyik résznél vagyunk a parknak, mire Mike válaszolt is, hogy akkor hol találkozzunk. Grace a kezemet fogta végig, amíg sétáltunk az úton és vagy haját igazgatta vagy kabátjának gombját piszkálta. Az étteremhez érve megálltam így rám nézett.
- Jól vagy?
- Igen, persze – mosolygott.
- Ideges vagy?
- Eszméletlenül, de nincs semmi gond.
- Grace, nagyon szeretlek – fogtam meg mindkét kezét mire elmosolyodott és közelebb lépett.
- Én is szeretlek, és azt hiszem te idegesebb vagy, mint én.
- Nem akarom, hogy elijesszen téged.
- Emlékszel mit mondtam a kocsiban ugye? – simogatta kézfejem mire bólintottam – Még ha borzalmas is lesz ez az ebéd, amit egyébként nem gondolok, veled megyek haza, hozzád megyünk, és este melletted fogok elaludni, ő nem befolyásolhatja az érzéseimet. És most csókolj meg.
- Imádlak – húztam magamhoz majd egy hosszú csók után sóhajtottam – Menjünk.
Az étterembe belépve rögtön mosolyogva köszöntöttek minket.
- Üdvözöljük önöket az Amaranth étteremben. Van foglalásuk?
- Jó napot, igen, ha minden igaz Ethan Taylor névre van foglalva, de talán már itt is van az illető – mondtam mire a férfi megnézte a gépben majd bólintott.
- Meg is van, igen, az úr már várja önöket, máris odakísérem önöket, kövessenek, kérem – mondta így bólintottam és Grace kezét megfogva indultam utána. Mikor az asztalhoz értünk apa fel állt, de azt hiszem ő is keveset aludt az éjjel, eléggé karikásak voltak a szemei.
- Fiam, örülök, hogy tényleg eljöttetek – nyújtotta kezét, amit megfogtam majd azért röviden megöleltem, mégis csak az apám vagy mi.
- Szia apa, kérlek engedd, hogy bemutassam neked Gracet, a barátnőmet – néztem a lányra aki kedvesen elmosolyodott mikor apa felé fordult.
- Örülök a szerencsének kisasszony. Ethan Taylor vagyok, szólítson csak a keresztnevemen – mondta apa mire elkerekedtek a szemeim, na ez azért szokatlan tőle, nem kicsit.
- A kabátjaikat elvihetem? – nézett rám a férfi mosolyogva mire csak bólintottam. Gyorsan lesegítettem Graceről, majd én is levettem és már el is ment. Gracenek kihúzva a széket félre álltam és mikor leült mosolyogva nézett fel rám.
- Köszönöm Adam - apával mindketten leültünk, egymással szembe így Grace az én jobbomon és apa balján ült, köztünk, és mikor kényelmesen elhelyezkedett felváltva nézett minket.
- Grace, maga elragadó hölgy, a fiam szerencsés.
- Ó nem, dehogy, nézzen csak rá, a szerencse engem ért, Adam nagyon boldoggá tesz engem, ő olyan férfi, akiről mindig is álmodtam.
- Valóban, büszke vagyok rá, hogy ő a fiam.
- Tényleg apa? - néztem rá mire Grace jelentőség teljesen rám nézett – Mindegy.
- Tudom, 17 évig nem úgy viselkedtem, mint egy apa, sok hibát elkövettem, Grace, bizonyára a fiam mesélt önnek ezekről a hibákról.
- Tudom mi történt, igen.
- Nem tudom elmondani, mennyire sajnálom. Tényleg szeretnék változtatni ezen, az ember sokszor akkor jön rá, hogy mit veszített mikor már késő, remélem, a fiam ezt sosem fogja megtapasztalni – mondta apa Gracere nézve majd rám pillantott és kézbe vette az étlapot. Grace felém fordult és valami fura csillogást láttam a szemében, de aztán gyorsan lesütötte a szemét és az étlapot vizslatta ő is.
Miután a pincér kihozta az italokat és koccintottunk csak várakoztunk az ételekre. Én nem tudtam mit mondjak és apa is eléggé feszengett. Tudtam, hogy nem sok értelme lesz ennek az ebédnek.
- És mivel is foglalkozik Ethan, erről Adam nem nagyon mesélt? – kérdezte Grace apára nézve.
- Mert én sem tudom igazán – morogtam egyet.
- Egy befektetési portfóliókkal foglalkozó cégnél vagyok alelnök.
- Hűha, akkor biztosan nagyon ért a számokhoz.
- Fogjuk rá, szeretne befektetni?
- Gondoltam rá, de még nem igazán tudom, mibe lenne érdemes, ingatlan, technológia, vagy valami teljesen más.
- Jaj Grace, órákat tudnék erről beszélni önnek, ha van konkrét elhatározás csak szóljon és leülünk beszélni.
- Köszönöm, ez igazán kedves öntől.
- És megkérdezhetem, hogy kegyed mivel foglalkozik?
- Tanulok még.
- Ó melyik egyetemen?
- Hát majdnem ott. Tudja ez picit bonyolult.
- Mennyi idős? Tudom, modortalanság ilyet kérdezni egy hölgytől, de semmit nem tudok önről.
- Húsz éves leszek a nyáron.
- Értem, akkor hol tanul?
- Gimnáziumban – mondta Grace, mire apa arca megfizethetetlen volt.
- Az egyik diákom, apa, az iskolában találkoztunk.
- Ó...Ó értem. Ez... nem is tudom, mit mondjak, inkább kérdezek, hogy lehet, hogy húsz évesen gimnazista?
- Kétszer osztályt kellett ismételnem.
- Problémás tini évek?
- Inkább mondanám, hogy problémás agydaganat. Kétszer maradtam ki hónapokra a suliból így ismételnem kellett.
- Elnézést kérek, ez borzalmas.
- Igen, az volt, elhiheti, hogy én is szívesebben végeznék már egy egyetemen, de nem így alakult.
- És, hogy alakult ez ki a fiammal?- kérdezte apa mire én csak bámultam őt így Grace sóhajtott majd elkezdte elmesélni neki, hogy miként kerültünk közel egymáshoz. Én csak iszogattam az üdítőmet, francba, hogy ilyenkor jövök kocsival, pedig rám férne a narancslénél erősebb is, mondjuk egy jó kis whiskey.
- Szóval ez a mi sztorink – mondta Grace mosolyogva majd megfogta az asztalon pihenő kezemet.
- Részvétem Grace, ez borzalmas, rengeteg megpróbáltatás érte.
- De Adam segített tovább lépni, feldolgozni a veszteségeket és átsegített a nehézségeken. A fia egy csodálatos ember, nem is ismerek nála jobbat.
- Igen, én sajnos későn jöttem erre rá – mondta apa mire Grace rám nézett. Én csak bámultam apámat, egyszerűen képtelen voltam a nyakába borulni, annyi fájdalmat okozott, nem gondolhatja, hogy egy ebéd alatt ez megváltozik – Mi a helyzet az iskolában, fiam?
- Minden rendben apa, várom, hogy végre nyár legyen, és szabadon járhassunk, kelhessünk a városban is, így egy kicsit korlátozottabbak a lehetőségek. És veled mi újság? Lassan nyugdíjba mész már, nem?
- De igen, reményeim szerint.
- És Eva, gondolom, várja már, kicsit nyugodtabbak lesznek a körülmények, Aidennel is több időt tölthetsz majd.
- Igen fiam, és persze veled, vagyis veletek is. Szuper lesz – mondta mire bólintottam. Grace csak nézte őt majd apa is rápillantott és egy másodpercig mintha riadtságot láttam volna rajta.
Miután megérkeztek az ételek enni kezdtünk így a beszélgetés abba maradt, Grace és ő váltottak néhány szót az ételt dicsérve, de semmi érdemleges. Alig vártam, hogy véget érjen ez az egész találkozó.
Grace szemszög
Bosszantott, hogy Adam olyan hideg és távolság tartó az apukájával, fura férfi, ránézésre is, valahogy a kisugárzása, amit nem tudok hova tenni, de mégis mikor a fiára néz, a szemében látom, hogy kínozza a bűntudat. Evés közben csak néha lopva rá pillantottam, ahogy eszik, a keze remegett és korához képest sokkal meggyötörtebb volt. Ezen gondolatra tüzetesebben megnéztem és elemezgettem magamban. A beesett arca és az étvágytalansága, lényegében csak turkált az ételben és csak néhány falatot evett, a remegő keze... Utoljára, a kórházban láttam ilyen kinézetű embereket.
A desszert elfogyasztása után még beszélgettünk. Vagyis én beszélgettem Adam meg kb. tényeket közölt, azokat is tőmondatokban.
- Mindjárt jövök, bocsássatok meg – szólalt meg az apukája mire bólintottam és mikor hallótávolságon kívül volt Adamre néztem.
- Mit művelsz?
- Mire gondolsz?- kérdezett vissza.
- Meg sem próbálsz vele beszélgetni.
- Mert nem tudom, miről beszéljek vele, Grace, kicsim, semmi közös nincs bennünk.
- Ezt nem hiszem el. Adam szedd össze magad vagy fogom magam és haza taxizom az ebéd után. Nem akarom ezt a tekintetet látni egész délután és este.
- Grace...- sóhajtott.
- Ne viselkedj úgy, mint egy kisgyerek. Helyre akarja hozni, legalább könnyítsd meg neki egy kicsit. Kíváncsi rád, hogy hogy vagy, mi van veled. Későn lett kíváncsi? Lehet, igen kiesett tizenöt év, kihagyott sok mindent, de ne taszítsd el és utasítsd ki az életedből, ha már észhez tért. Te mit éreznél, ha a gyermeked így viselkedne veled?
- Nem fog, mert én nem hagyom el – rázta fejét majd sóhajtott – Mit vársz tőlem Grace?
- Szeretném azt hinni, hogy szereted őt, hogy megtudod neki bocsájtani, amit tett.
- Kár, hogy nem ismerted tizenöt éve, akkor lehet te is másként látnád. Te már csak ezt az arcát látod, de amilyen volt azt csak én tapasztaltam.
- Igazad van, de amit most látok egy olyan ember arca, aki sok mindent megbánt és tudja, hogy hibázott, de helyre akarja hozni. Jogod van azt mondani, hogy te nem akarod, de talán érdemes lehet megpróbálni. Igazán, nem úgy, hogy hajlandó vagy elmenni egy ebédre és végig ülni hallgatva, ahogy én beszélgetek vele. Ha úgy döntesz, megpróbálod, azt szeretném, ha kettesben is találkoznátok, és úgy beszélnétek – fogtam meg a kezét és épp akkor ért vissza az édesapja.
- Én is elmegyek mosdóba és kikérem utána a számlát – mondta mire elengedtem kezét. Figyeltem távolodó alakját majd Ethan halk nevetését hallva rá néztem.
- Sosem bocsájtja meg, amit tettem, ugye?
- Nem tudom, ha rajtam múlik, megteszi, de azt hiszem túl élénken él benne a sok rossz emlék, amíg azokat nem engedi el, nem lát túl rajtuk – mondtam mire elgondolkozva nézett rám.
- Örülök, hogy magácska van neki és van kire támaszkodnia.
- Mennyi ideje van még hátra? - kérdeztem egyenesen minden mellé beszélés nélkül.
- Honnan tudja?
- Kétszer éltem át, kétszer láttam hónapokig a magához hasonló tünetekkel rendelkezőket. Sápadtság, beesett arc, kóros soványság, foltokban kihullott haj, mert nem gondolnám, hogy ilyen mintában kopaszodik, alig evett ezen kívül végig remegett a keze. Vagy durván alkoholista és öncsonkító hajlammal rendelkezik vagy beteg.
- Igaza van, maga nagyon jó megfigyelő és a tudat, hogy maga észrevette mindezt Adam pedig nem, kicsit elborzaszt. Karácsony előtt nem sokkal szívrohamom volt, beszállítottak a kórházba és a vizsgálatokból kiderült, hogy más is van. A hasnyálmirigyemet támadta, de már későn derült ki és a tüdőmet is bevette, innentől kezdve bárhol lehet lényegében.
- Mennyi időt jósolnak még?
- Állapot romlástól függ, pár hónap, ha elkezdek leépülni, akkor kevesebb. Kezelést kapok, azzal valamennyire szinten tartanak, azért is akartam, hogy Adammel helyrehozzam a dolgokat. Mikor az anyjával találkoztam, hogy bocsánatot kérjek ő mesélte, hogy van egy lány, aki mellett Adam boldogságra lelt és azt hittem ez jó hatással lesz rá, hogy nyitottabb lesz felém, de tévedtem.
- Mondja el neki, joga van tudni.
- Akkor csak megsajnálna, én azt szeretném, hogy őszintén, minden körülménytől eltekintve bocsásson meg – mondta mire sóhajtottam. Csak néztem meggyötört arcát és majdnem elsírtam magam, asztalon lévő kezét megfogtam és kicsit megszorítottam.
- Mindent megteszek, hogy jobb belátásra térítsem.
- De ne mondja el neki.
- Ethan...
- Kérem Grace, ígérje meg nekem, nem szól neki a rákról.
- Rendben, megígérem – bólintottam majd nyeltem egy nagyot.
- Itt meg mi folyik? – ült le Adam mire rá kaptam tekintetem és vettem egy nagy levegőt.
- Apukáddal csak...anyáékról beszélgettünk és tudod elérzékenyültem kicsit – hazudtam neki mire kemény tekintete ellágyult és végig simított arcomon majd hajamon és apjára nézett. Én csak bólintottam egy aprót mire sóhajtott.
- Ideje indulnunk. A számlát rendeztem.
- Nem kellett volna fiam, én hívtalak meg titeket.
- Ugyan apa, ne akadékoskodj, majd legközelebb fizethetsz.
- Legközelebb?- kérdezte Ethan.
- Nem szeretnél többet találkozni?- kérdezte Adam mire az apjával mindketten elképedve néztünk rá.
- Dehogynem, nagyon örülnék neki.
- Van egy ötletem. Mi lenne, ha eljönne valamikor Adamhez, én főznék valamit és eltölthetnénk együtt egy délutánt – mondtam mire Adam bólintott.
- Nagyon szívesen mennék, megbeszéltük.
- Akkor, hogy mikor majd egyeztetjük még – simogatta karom Adam.
Nem tudom mi történt vele azalatt a néhány perc alatt, amíg távol volt, de meglepett a változása. Együtt indultunk el. Mikor a kabátba belebújtunk elhagytuk az éttermet és kilépve az utcára félre húzódtunk.
- Grace, nagyon örülök, hogy megismertem, hálás vagyok önnek, hogy eljött és ilyen jót beszélgethettünk.
- Én is Ethan, jól éreztem magam, remélem, hamarosan találkozunk – mondtam, majd ahogy megfogta a kezem megöleltem – Vigyázzon magára – suttogtam majd elengedtem és félre álltam.
- Adam, vigyázz erre a lányra nagyon, egy kincs, azt hiszem.
- Mindenki ezt mondja és kezdem elhinni – mosolygott rám majd apjára nézett – Vigyázok rá. Evát és Aident üdvözlöm, legközelebb talán ők is jöhetnének.
- Meglátjuk, hogy alakul, mindenképp átadom nekik a meghívást. Jó légy fiam – mondta Ethan miközben megfogta Adam karját majd óvatosan átölelte. Adam először vonakodott, de aztán viszonozta az ölelést. Én a jelenetet látva majdnem elsírtam magam, így inkább elfordultam és próbáltam könnyeimet kipislogni.
- Menjünk édesem – fogta meg Adam a kezem mire bólogattam.
- Viszlát Ethan.
- Viszlát Grace – mosolyodott el majd intett és elindult a másik irányba. Egy darabig némán sétáltunk, próbáltam összeszedni a gondolataimat, nem akartam elárulni magam és őt sem. Neki kell elmondania, ez nem az én feladatom.
- Jól kijöttél vele – szólalt meg egyszer csak mire ránéztem.
- Igen.
- Ezek szerint nem riasztott el egy újabb találkozótól?
- Nem, dehogy – álltam meg és szemébe néztem. – Szeretlek Adam és nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy ez változzon, de valami végzetesnek kell történnie, nem tudom elképzelni, hogy egy nap mással sétáljak így.
- Szerelmem, gyere ide – húzott magához és arcomon végig simítva csókolt meg. Olyan gyengéden, ahogy talán még sosem – Tudod mit, sétáljunk egyet itt a parkban.
- Jól van – fogtam meg a kezét, majd ahogy elindultunk vettem egy nagy levegőt. Ránéztem és mikor rám mosolygott viszonoztam azt, de végig az járt a fejemben, hogy elfogja veszíteni az édesapját és én nem tudom, mit tehetnék azért, hogy kibéküljön vele, hogy megbocsásson neki az elmúlt tizenöt évért. Tudom, hogy ha nem teszi, és az apja meghal olyan bűntudatot fog érezni, ami elemészti majd. Fájni fog neki, szenvedni fog akkor is, ha minden a helyére kerül, de ha így marad, akkor csak rosszabb lesz. Ethan nem könnyítette meg a dolgom, az, hogy titkolóznom kell Adam előtt, hogy ezentúl figyelnem kell minden szavamra, ha az apjáról beszélünk elég nagy teher, de nem az én dolgom, hogy elmondjam neki így megtartom a titkot, meg már csak azért is mert Ő megbízott bennem mikor elmondta, nem árulhatom el, megígértem neki.
A parkba átérve békésen sétálgattunk, nagyon megnyugtató volt. Adam folyamatosan mesélt, arról hogy az anyukájával gyakran jöttek el ide és sok szülinapot ünnepeltek a parkban, ami egyedül zavart, hogy az apjáról, ha szót is ejtett, rettentő negatív viszonylatban említette. Nem jött el, elfelejtette, csak telefonon közölte, hogy nem ér rá... Ethan valóban nem lehetett egy minta apa, kíváncsi vagyok Aiden is így élte-e meg vagy vele már normális volt vajon?
Az arborétumhoz érve megálltunk és felnéztünk egy hatalmas fára. A téli kopárság őt is sújtotta mégis olyan szép volt, az erős ágak, a vastag törzse, elképzeltem, hogy nyáron milyen gyönyörű lehet, mikor hatalmas zöld lombja lengedezik a szellőben. Adam átkarolta a derekam és magához húzott. Ajkait apró mosolyra húzta és közelebb hajolt, de aztán megállt és csak nézett elmerengve.
- Eltudod képzelni, hogy egy nap egy kis totyogóssal járunk ezen a helyen?
- Veled sok mindent eltudok képzelni – simítottam végig állán mire csak mosolygott – És te eltudod képzelni, hogy az apád tényleg megbánta a tetteit?
- Te nagyon a szíveden viseled ezt a dolgot, igaz?
- Veled kapcsolatos, természetesen igen. Milyen barátnő lennék, ha nem is érdekelne, mi történik veled, mikor nem vagyunk együtt, ha csak magammal foglalkoznék?
- Apának ma egy valamiben biztosan igaza volt. Vigyáznom kell rád, mert még egy ilyen lányt nem találnék az biztos – csúsztatta kezeit nyakamra majd sóhajtott – Megígérem, hogy megpróbálok változtatni a viselkedésemen és igyekszem nyitni felé.
- Igazán?
- Igen, de néha biztosan szükség lesz a segítségedre – bólogatott.
- Mindenben számíthatsz rám – simogattam karját majd kicsit lábujjhegyre álltam és megcsókoltam – Szeretlek.
- Én is szeretlek – ölelt magához. Vállára hajtva fejem behunytam a szemem és elmosolyodtam. Nem kicsit kaptam szívrohamot mikor sikolyt hallottam. Egy pillanat alatt lejátszódott minden a fejemben, rablás, emberölés, minden, de amilyen látvány fogadott mikor felkaptam a fejem, na, azt nem. Felicity szaladt felém vihogva majd mikor odaért jól megölelgetett. Adam csak nevetett, majd ahogy észbe kaptam és viszonoztam az ölelést én is elkacagtam magam.
- Jesszus, a szívbajt hoztad rám – nyögtem ki mikor elengedett.
- Bocsi, de mikor megláttalak titeket olyan izgatott lettem, annyira örülök, hogy látlak.
- Én is, de hogy kerültök ide? - kérdeztem mikor Mike is odaért és megölelt.
- Szia csajszi, mizújs?
- Minden oké, azt hiszem – néztem rá majd Adamre, aki vigyorgott. – Áhh, szóval a fiúk szervezkedtek, értem már – nevettem, mire Felicity belém karolt.
- És most mesélned kell, mi történt a buli óta?
- Akkor azt hiszem elvesztettem a barátnőmet egy időre – szólalt meg csalódottan Adam.
- Ugyan, jöhettek utánunk – indult meg Felicity, Adam meg csak bámult utánunk. Mike megveregette vállát majd elindultak. – Úristen csináljunk valamit négyesben, menjünk moziba, vagy nem is, üljünk be valahová sütizni – lelkesedett Fels mire Mike mögénk ugrott és vállunknál fogva megállított minket.
- Nekem van ennél egy sokkal jobb ötletem – vigyorgott
- Mi?
- Majd meglátjátok, de szerintem tetszeni fog – bólogatott magabiztosan – Nos, ráértek pár órát?- nézett ránk felváltva mire én szerelmemre néztem, aki bólintott.
- Rá, menjünk.
- Király akkor a mi autónkkal megyünk, aztán nem tudom, hol parkoltok, de majd kidobunk titeket ott.
Így történt, hogy egy játékteremben kötöttünk ki ahol millió videó játék, billiárd, asztali hoki volt. Én először félve néztem Felicityre, aki kicsit sokkot kapott, hogy hová hozta őt Mike, azt hiszem nincs ehhez szokva. Adam várta a robbanást, de ezt megelőzve átkaroltam Fels vállát.
- Figyelj...mi lenne, ha lányok a fiúk ellent játszanánk. Kitalálunk egy programot, az hogy mikor mindegy, de a vesztes csapat fizeti az egészet.
- Hm, nekem tetszik az ajánlat – tűnődött Mike.
- Én is benne vagyok, Felicity csak rajtad áll – vigyorgott Adam, mert szerintem azt hitte, hogy ők nyernek.
- Na jó, de csak mert látni akarom a vesztes képeteket – mondta duzzogva. Miután kezet fogtunk Felicityvel elmentünk egy asztalhoz lepakolni a kabátokat és táskákat majd kértünk ki inni valót és felkészültünk.
- Egy gondom van, nem ismerem a videó játékokat, ők pasik, biztos jobban játszanak.
- Lehet, én kiigazodom köztük és gyorsan tanulok, ellenben billiárdban és asztali hokiban verhetetlen vagyok, van néhány kritikus játék, de azokat ellensúlyozni tudjuk és ők sem jók mindenben.
- Nos lányok, megvolt a taktikai megbeszélés? – simított végig derekamon Adam mire felé fordultam.
- Igen, és a következő pár órában kérem ezt a tevékenységét mellőzni – vettem le kezét derekamról - Nem fogod elvonni a figyelmem, így ha ez volt a világrengető tervetek a nyerésre, akkor jobb, ha kitaláltok valami jobbat – néztem rá, mire elnevette magát.
- Mike, ez nem jött be – szólt hátra a srácnak, aki morgott egyet.
- Ügyes – bökött meg Fels én meg csak vigyorogtam. Miután a fiúk is levették kabátjukat és egyeztettük a szabályokat kijelöltük a játékokat és egy papírt és tollat kérve csináltam egy gyors táblázatot, amin vezetni fogjuk az eredményeket. Minden játékon három kör lesz majd és könnyen kikerülhet a nyertes. Az első két játékot a fiúk választhatták meg a nyolcból így nem meglepő, hogy rögtön valami lövöldözős és verekedős játékot választottak. Az első volt a verekedős, ott Felicity és Mike küzdöttek egymással. Mi pedig Adammel, figyeltük őket.
- Csak úgy mondom...- hajolt közelebb fülemhez – Rendkívül jól célzok s jól bánok a fegyverekkel.
- Ó, tényleg, akkor nem sülsz csak úgy el, spontán? – kérdeztem vigyorogva, mire először tátva maradt a szája majd elnevette magát.
- Ó drágám, ha bemutatót tarthatnék neked...- hajolt nyakamhoz – Szerintem neked is tetszene, amit tapasztalnál.
- Hm... van egy jó hírem, vagyis nekünk jó, nektek rossz... Én is rendkívül jól bánok a ravasszal, úgy időzítek, ahogy senki és a golyók csak úgy táncolnak a táramban, örömükben – csúsztattam kezem csípőjére és közelebb húzódva lassan felemeltem a fejem és szemébe nézve elmosolyodtam.
- Megőrjítesz, tudod?
- Nem, fogalmam se volt róla - húztam el kezét fenekemről.
- Hé, ti ott, csak semmi enyelgés, ez vérre menő küzdelem – kiabált nekünk Mike mire csak nevettem, majd elhúzódtam Adamtől.
Felicity sajnos vesztett a bunyóban, de akkor jöttem csak én és láss csodát kettő-egyre levertem a nagyszájú cowboyt, majd ugyanígy a billiárdban Mikeot, és az asztali hokiban újfent Adamet, amiket mi választottunk. A tetrisnél szoros volt a harc, de ott jobbnak bizonyultak, míg a szimulációs motor versenyben is én nyertem. Fels megverte Mikeot táncban, majd a fiúk akartak egy párosat is, amit ők nyertek meg ugyan, de utána kidőlve ültek a fotelban. Én gyorsan összeszámoltam a játékokat és hogy ki, miben nyert majd mosolyogva körbe néztem.
- Na igen...az eredmény öt-három a lányok javára, szóval srácok ti fizetitek a wellness hétvégét.
- Hogy csaltatok?- kérdezte Mike mire Felicityvel csak pacsiztunk egyet.
- Milyen feltételezés ez, figyeltétek a játékunkat minden pillanatban és ti is ott voltatok, hisz Mike téged vertelek meg billiárdban és a motorversenyben... Ha jól emlékszem – mosolyogtam bájosan.
- Adam te tudtad ezt? - nézett számon kérően barátjára, mire az elnevette magát.
- Miről? Hogy profi ezekben a játékokban? Nem haver, az elmúlt másfél hétben nem volt alkalmam játékterembe vinni – nézett rá hülyén.
- Apával sokszor eljártunk ilyen helyekre, sok mindenre megtanított.
- Például, hogy hogy forgasd úgy a fegyvered mint egy cowboy?
- Többek között – nevettem.
Hat óra múlt mikor elindultunk haza felé, jobban mondva akkor tettek ki minket a kocsinál. Adam percekig azon nevetgélt, hogy Mike mennyire kiakadt. Én csak vigyorogtam, tetszett a reakciója, úgy szeretem hallani a nevetését, annyira édes.
- Mostantól óvatosan bánok a fogadásokkal, ha te is benne vagy – nézett rám.
- Azt jól teszed, tudok meglepetéseket okozni.
- El sem tudom képzelni a jelenetet, mikor a kis Grace és az apukája játékteremben randalíroznak, az anyukád mit szólt hozzá?
- Utálta, mindig kiakadt mikor kiderült hol voltunk apa lánya programon. Szerinte ez fiús dolog, és nem lányoknak való tevékenység. Apával mindig jót nevettünk titokban, amit anya azért általában halott és olyankor majd a falnak ment tőlünk. Szerintem sokszor borítottuk ki.
- Ha nekünk lesz lányunk, én elvihetem ilyen helyekre? – kérdezte mire csak néztem őt majd elmosolyodtam. – Mármint, tudod szoktam gondolkodni, tervezgetni, a jövőn tűnődni, és ha úgy alakulna, én nagyon boldog lennék... Ha te lennél az anyukája a gyermekemnek.
- Miért?- kérdeztem halkan.
- Mert szeretlek – nevette el magát – És mert tudom, hogy te olyan nő vagy, akivel megtudnám valósítani az álmaimat, terveimet, és mert mikor ezekre gondolok, téged látlak bennük.
- Értem.
- Megijesztettelek ezzel? – nézett rám egy pillanatra.
- Nem mondanám, vagyis eddig is tisztában voltam azzal, hogy te vágysz családra.
- És te nem? Hisz olyan családcentrikus vagy.
- Én, nem is tudom, hogy megfogalmazni ezt, van egyfajta kettősség bennem a családalapítással kapcsolatban, de talán jobb lenne, ha otthon beszélnénk ezt meg.
- Ha így szeretnéd, rendben – fogta meg a kezem majd egy puszit nyomott kézfejemre – Bárhogy legyen is, téged látlak a jövőmben.
- Én is téged látlak – suttogtam majd megtámasztottam a fejem a fejtámlában és csak néztem őt. Nagy levegőt vettem majd csak sóhajtottam, hát eljött az idő, hogy erről is beszéljünk.
A felhajtón leparkolva csak elmosolyodtam majd kikapcsoltam az övet. Az ajtót kinyitva kiszálltam, most gyorsabb akartam lenni, mint ő. Az ajtót becsukva sétáltam a csomagtartóhoz, ahol ő már vette ki a táskámat.
- Majd én hozom – mosolygott rám mire bólintottam. A ház felé előre engedett majd mikor az ajtóhoz léptünk elővette kulcsát és a zárba bedugva közelebb hajolt és megcsókolt. Az ajtót kinyitva beléptem, de ő nem eresztett és derekam átkarolva lépett utánam miközben újra megcsókolt.
- Hé, fel fogok borítani valamit – nevettem a csókba majd lehajtottam fejem. Ő csak benyúlt kabátom alá és megcsikizett, mire felnevettem – Ne ezt ne, olyan hülye vagy Adam, ne csináld – kacarásztam.
- Úgy imádom ezt hallani.
- Hallhatod úgyis, hogy már nincs rajtam a kabátom és csizmám és nem a szűkös előszobában toporgunk – böktem meg.
- Na jól van kisasszony, nem tudja mibe kezdett – nézett rám komolyan mire lekaptam bokacsizmám majd a kabátom csak gyorsan feldobtam az akasztóra és már ott sem voltam. A konyhába szaladtam, ahol tudtam, hogy a pult körül nem tud elkapni. Nem telt bele fél perc már vészjósló vigyorral lépett be ő is az ajtón mire felröhögtem. – Szóval bökdösődünk?
- Csak én.
- Bizony, csak te, szóval most vissza böklek.
- Biztos, hogy nem- ráztam a fejem.
- Szóval nem? Hm... ki is az erősebb? Te vagy én?
- Nem tudom, fogadni akarsz rá?
- Milyen kis vicces lány vagy – jött közelebb mire én is kerültem a pultot.
- Tudom, mondták már, hogy jó a humorom.
- Tényleg? Hol van az én törött szárnyú madárkám, aki még megszólalni is alig mert nemrég?
- Meggyógyítottad - néztem szemébe majd kihasználva, hogy egy pillanatra elálmodozott kiszaladtam a konyhából, de a folyosón már elkapott derekamnál fogva és magához szorított.
- Megvagy.
- Ki nem találtam volna zsenikém – mormogtam mire csikizni kezdett, én meg csak vergődtem karjai között. Hangosan nevetve és könyörögve, hogy hagyja abba vergődtünk el a hálóig, ahol végre kicsit engedett és maga felé fordított.
- Te kis szemtelen, úgy látom, nem bírsz magaddal.
- Rosszul látja tanár úr – vigyorogtam mire a falhoz nyomott és megcsókolt. Kezeit combomra csúsztatta és gyengéden ráfogott miközben ajkait egy pillanatra sem választotta el enyémtől. Kezeimet elindítva karjára csúsztattam majd nyakára és hajába túrva húztam magamhoz. Éreztem, hogy lassan felhúzza a ruhámat és mikor derekamhoz ért megállt és szemembe nézett.
- Levehetem rólad? – kérdezte halkan mire csak bólintottam és felemelve karjaimat hagytam, hogy megszabadítson a ruhámtól - Olyan gyönyörű vagy – akasztotta ujjait harisnyámba mire bólintottam és elkezdte lehúzni majd mikor lekerült az is és csak a fehérneműim maradtak újra megcsókolt. Kezeimet először hasára majd mellkasára csúsztattam és simogattam, majd elkezdtem kibújtatni az apró gombokat. Éreztem, hogy tetszik neki a tevékenykedésem, még bele is kuncogott a csókba majd elindult és lassan a hálószobába tolt ahol kibújt már kigombolt ingjéből és félre dobva azt az ágyhoz tolt és leültetett - Imádlak Grace.
- Tudom – mosolyodtam el.
- Csak amíg te szeretnéd, addig megyünk el, oké?
- Oké – bólogattam majd egy pillanat alatt letepert és elkezdődött egy hosszú és szenvedélyes csókcsata.
A mellkasán fekve bámultam ki az ablakon. Szakadt az eső és dörgött az ég. A szobában csak az olvasó lámpa világított. Derékig betakarózva feküdtünk. Én hasát és mellkasát, ő pedig hajam és hátam simogatta. Jó érzés volt, ahogy hozzám ért, megnyugtatta lázadozó idegeimet. Ma sem jutottunk el odáig, én még nem érzem rá késznek magam, így mint a múltkor is, más módszerhez folyamodtunk. Voltak pillanatok mikor nagyon gáznak éreztem magam viszont az ő reakciói meg azt mutatták, hogy jól csinálom. Minden sóhaj vagy nyögés, ami elhagyta ajkait megerősített benne, hogy lassan, de biztosan elsajátítok mindent. Próbálok nagyon figyelni rá és jegyezni, hogy mi az, ami jó neki mi az, amire nem a várt reakciót kapom és lassanként, de összerakom a képet. Ő sokat segít, van, hogy a kezem irányítja vagy érzékien a fülembe suttogja, hogy hol érintsem meg és mikor megteszem megfeszülnek izmai és felsóhajt, imádom azt érezni, hogy jó neki.
- Mire gondolsz? – kérdezte halkan.
- Miből gondolod, hogy gondolok valamire?
- Időnként megfeszül a tested, majd mikor simogatni kezdelek, ellazulsz, mi jár a fejedben?
- Csak amit a kocsiban mondtál.
- Ha az téged stresszel felejtsd el, bőven lesz még időnk újra beszélni.
- Nem a gyerekkel meg a családdal van a baj – suttogtam majd megfogtam a kezét. Torkomban hatalmas gombóc keletkezett és éreztem, hogy ő is gyorsabban veszi a levegőt.
- Akkor mivel kicsim?
- Velem.
- Mi a baj veled?
- Emlékszel, hogy mikor beszéltünk Peterékkel utána én elvonultam Lisával?
- Igen és kicsit kedvtelen lettél, nem akartad elmondani miről beszéltetek.
- Erről beszéltünk, a család dologról.
- Kifejtenéd nekem?
- Mondtam már neked korábban, még mikor egyszer beszélgettünk, hogy nálam a rák bármikor visszatérhet, bárhol, nem feltétlenül az agyamban, de felütheti a fejét, és ha így lesz én nem akarok szenvedésnek kitenni senkit. Nem véletlenül építettem magam köré falakat és nem ismerkedtem senkivel, nem hagytam, hogy közel kerüljenek hozzám. Nem akartam, hogy bárki is átélje azt, amit egykor anyáék. Hogy lássa a leépülésemet, és ha esetleg nem élem túl, gyászoljon engem. És még ha ezt valakinek engedem is, esetünkben neked, pont elég kín az nekem, ha az jut eszembe, hogy egy gyermeket kellene magára elhagynom, neki kellene szenvednie és néznie, ahogy az anyukája elfogy, el ég akárcsak egy gyertya majd átlép egy másik világba... én ezt nem akarom. Ez borzalmas lenne - mondtam és éreztem, hogy végig folyik egy könnycsepp arcomon. Kicsit szorosabban öleltem mire sóhajtott és oldalára fordulva magához szorított.
- Ne sírj szépségem...
- Tudom, hogy te nagyon vágysz erre, egy vagy több gyerekre, de én nem hiszem, hogy megtudom ezt neked adni.
- És... Ha nem lenne a veszély, hogy vissza tér a betegség akkor sem tudnád? Mármint akkor akarnád?
- Persze, hogy akarnám – néztem szemébe.
- Akkor egyezzünk meg abban, hogy ezzel a kérdéssel illetve problémával foglalkozunk akkor mikor lesz realitása, jó? Addig feleslegesen aggódsz emiatt – mondta végig szemembe nézve mire aprót bólintottam.
- Tereld el a gondolataimat – néztem rá.
- Na de kisasszony...- vigyorgott miközben megcsókolt – Ha ezt szeretné, örömmel teszem – súgta fülembe majd nyakamba csókolt.