Adam szemszög
Ahogy ígértem anyának, vasárnap mentem érte, hogy hazavigyem a kórházból. Olyan makacs, nem hallgat sem rám, sem az orvosára. Mindkettőnk szerint kellene még egy hét nyugi bent a kórházban, de ő azt mondta, hogy otthon ugyanúgy tud feküdni, a gyógytornász kimegy házhoz és mivel a kutyák sincsenek ott, nem fog megszakadni. Tudom, hogy felesleges ilyenkor vitázni vele így nem is tettem. Csak felpakoltam a kórházban és haza fuvaroztam. Még előtte elmentem neki bevásárolni így a kocsiból már azt is felvittem neki, amíg ledőlt a kanapéra. Mikor visszaértem már a laptopja volt az ölében. Csak megráztam a fejem, képtelen megérteni, hogy feküdjön.
- Feküdtem egy hétig, reggeltől reggelig, elég volt. Az ülést sem tiltotta meg az orvos, csak ha tehetem, feküdjek. Ez a kanapé nem kényelmes, nem fekszem le.
- Akkor beviszlek a hálószobádba, ott jobb lesz majd.
- Fiam, ne akard, hogy elküldjelek...
- Borzalmas vagy anya.
- Tudom, inkább mesélj nekem arról a kislányról, Graceről. Hogy van?
- Hát, viszonylag jól, miért kérdezed?
- Hm... Nem is tudom – pillantott rám majd újra a gépén csinált valamit – Talán mert két héttel iskola kezdés után felhívtál és tanácsot kértél, hogy hogy kezeld. Két hónappal iskola kezdés után pedig elhoztad hozzám, a kórházba.
- Jobban mondva ő vitt engem hozzád, a kórházba.
- És a szombat reggel? Fiam, komplett hülyének gondolsz vagy esetleg vaknak? Egyik sem jellemző rám.
- Mire akarsz kilyukadni?
- Csak hogy jól megértitek egymást.
- Barátok lettünk, ez minden. Kicsit kibújt a csigaházából és megnyílt nekem. Nagyon... szomorú az, ami vele történt és...
- Na jó, hantázz másnak. Fiam, egyenes leszek veled, mint mindig. Tudod, mit nézek most?
- Nem, mit?
- A kamera felvételeket.
- Miket?- pattantam fel – Neked be van kamerázva a lakás?
- Egyedülálló idős nő vagyok, még jó hogy.
- Csak viselkednél is úgy, néha olyan vagy, mint egy tini.
- Ülj csak ide mellém én kis szemtelen fiam. Nézd miket találtam - intett így odamentem. Elindította a felvételt, azt a részt mikor leülünk a zongorához – Ezt nem említetted.
- Nem volt fontos – mondtam váll rándítva, pedig nagyon is az volt, átélni mindenképp.
- Tényleg nem? Majdnem tíz éve, hogy nem hallottalak énekelni és zongorázni, hiába könyörögtem, nem voltál hajlandó rá, de ő rávett téged. Hogy sikerült neki?
- Csak úgy, hogy olyan makacs, mint te. Ti nagyon jól megértenétek egymást.
- Igen, szerintem is.
- A zongorázással egyébként nincs bajom, a suliban is játszottam már vele, illetve neki, de az éneklés... Nem tudtam neki nemet mondani. Nézz rá, nézz a képre, az az arc, a szemei, a mosolya. Jó volt vele énekelni, de csak vele, egyedül továbbra sem vagyok hajlandó – ráztam fejem mire csak mosolygott.
- Nahát, mit látok – bökött meg mire a képernyőt néztem. Meg van hogy aludtunk el. Beszélgetés közben a vállamra hajtotta fejét majd én sajátomat az ő fejére és elnyomott minket az álom. Anya kicsit felgyorsította a lejátszást, egy órával a bealvásunk után eldőlt a párnára én pedig automatikusan követtem és hozzá bújtam. Na jó, ezt kimagyarázni...- Nem mondtad, hogy együtt aludtatok.
- Beszélgettünk, kimerültek voltunk, de nem tudtunk aludni, de az éneklés és a csacsogás segített és így aludtunk el, nincs ebben semmi anya.
- És feltételezem kicsit sem élvezted – nézett rám vigyorogva.
- Dehogynem élveztem – pattantam fel - Jó volt vele aludni, ezt akartad hallani? Vagy, hogy ha velem van, nem érzem olyan kicseszett magányosnak magam, hogy megveszek azért, hogy rám mosolyogjon? Minden egyes nap azért küzdök, hogy mosolyogni lássam, hülyét csinálok magamból, ha kell, de boldognak akarom látni. Azt akarom, hogy bízzon bennem és hozzám forduljon, ha valami gondja van, és ha megteszi, úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy a közelébe enged. Ha hallom énekelni legszívesebben megállítanám az időt, mert magával ragadó és gyönyörű... - fordultam el és hajamat hátra simítva nyakam kezdtem el dörzsölgetni majd felkacagtam – Egy idióta vagyok anya. Azt hittem sosem fordulhat elő velem, de mégis így lett. Elkezdtem vonzódni egy diákomhoz.
- De Grace nem egy átlagos diák fiam, ha szigorúan vesszük, elméletben már a főiskolán is lassan végeznie kellene. Húsz éves, vagy lesz, és ahogy látom nem egy buta kis csitri. Nagyon szép és kedves lány, az, amit érted tett pedig bizonyította, hogy önzetlen és figyelmes is. Nem csodálom, hogy kedveled őt.
- Mindegy mit érzek, úgy sem lehet soha esélyem nála.
- Miért mondod ezt?
- Lényegében az apjaként néz rám, már átvitt értelemben. Olyan sokat beszélt már róla és azt mondta, hogy mielőtt megtörtént a tragédia, arra vágyott, hogy egy nap neki is legyen családja, gyerekei, egy férje, aki úgy szereti őket, ahogy az apja szerette a családját, aki bármit megtett volna értük. De ez már nem szerepel a tervei között, nem akar szerelmes lenni, nem akar kockáztatni. Majd bejelentette, hogy mikor velem beszél, olyan mintha az apjával beszélne, mert nagyon emlékeztetem rá.
- Istenem, te buta fiú.
- Most mi van?
- Szívem, ott van a szemed előtt és észre sem veszed. Azt mondta, hogy te emlékezteted az apjára, és ő mindig egy olyan férfit képzelt társának, mint az apja, aki feltételezem gondoskodó és figyelmes volt, aki bármit megtett volna a szeretteiért, ahogy te is. Az hogy elutasítja a szerelmet, a családot csak egy dolog, ez könnyen változhat, csak éreztesd vele mennyire fontos neked. Rá fog ébredni, hogy talán nem véletlen az, hogy olyan jól megérti magát veled. Ha úgy érzed, nem tudod elengedni, ha fontos neked és őszinte érzéseket táplálsz iránta, akkor ne add fel, ti ketten mások vagytok, ha egy nap összeér az utatok, senkit nem fog érdekelni, hogy a tanára voltál.
- De hiszen még húsz éves sincs.
- És akkor mi van? Az apád és köztem tizenhárom év volt az ő javára. Nem amiatt ment tönkre a házasságunk. Ha Grace komoly és érett lány, akkor mindegy, hogy nyolc évvel idősebb vagy, te nem vagy egy begyepesedett öregember, ő meg nem egy parti cica, akinek a szórakozás az élete, legalábbis, nem úgy néz ki.
- Nem, nem olyan típus. - ültem le a fotelba – Még nem éreztem ilyet. Mikor a közelemben van, fordul egyet a világ velem, ha megérint, a szívem majd kiugrik, elég egy pillantás és a gyomrom liftezik, rá gondolok mindig, egyszerűen nincs semmi, amihez ne tudnám kötni a nevét, spontán eszembe jut futás vagy edzés közben, azon gondolkodom vajon milyen lesz a hangulata másnap.
- Akkor javaslom, ne add fel. Az alapján, amit ezen a képen látok, ahogy ültök egymáshoz közel, ahogy egymáshoz értek és néztek a másikra, több van köztetek, mint ártatlan barátság, még ha ő ezt nem is vette még észre – mondta mire csak néztem őt. Tényleg nem kellene annyiban hagynom, küzdenem kellene azért, hogy ő is észrevegyen engem, mint férfi és nem csak, mint barátot vagy apapótlékot?
Grace szemszög
Ahogy teltek a hetek egyre inkább jól éreztem magam. Jack néha próbált kommunikálni velem, de mindig rövidre zártam. Nem akartam vele beszélni, helyette ismét bujkálni kezdtem a könyvtárban, de már nem csak letargiába burkolózva, helyette könyvet olvastam, vagy éppen a naplómat írogattam. A könyvtár és a zeneterem volt az én búvóhelyem.
Közben beléptünk a decemberbe, egyre hidegebb volt, és valahogy egyre inkább rám telepedett a búskomorság. Ahogy teltek a napok egyre kevesebbet mosolyogtam, nyomottá váltam. Nem éreztem semmi életörömöt magamban, na jó azt mondjuk korábban is keveset, de jelentősen többet, mint a napokban. Az írást is szüneteltettem kicsit, inkább a zene világába vonultam el, de tudtam, hogy ezen kívül is van mit tennem.
- Peter, mikor anyáék meghaltak és felolvasták a végrendeletüket azt mondták, hogy mindent rám hagytak, és ha minden tisztán él a fejemben, a tizennyolc évet kellet betöltenem, hogy megkapjam, jól emlékszem?
- Igen, nagyon jó a memóriád Törpe, természetesen folyamatosan menedzselem a dolgokat.
- Ez remek, mert szeretném, ha segítenél nekem.
- Miről van szó, bajba keveredtél? Nem drogozol, ugye?
- Hülye vagy? Nem, dehogy. Jesszusom... A múltkori ételosztáson, amire Adam vitt el, találkoztam egy családdal, rajtuk szeretnék segíteni.
- Hogyan?
- Egy kis házzal, játékokkal, ruhákkal, étellel. Nem is tudom, mindennel, ami kell nekik.
- Házzal? – nézett rám majd elnevette magát.
- Mi olyan vicces ezen?
- Nem vicc volt?
- Nem, egyáltalán nem.
- Grace, tudod, miről beszélsz? Tudod, mennyibe kerül egy ház? Az rengeteg pénz.
- Ne beszélj velem úgy, mintha csak egy kisiskolás lennék, aki nagyon megakar kapni valami drága dolgot, de fogalma sincs a pénz értékéről. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyibe kerül egy ház, és hogy mit készülök csinálni. És tekintve hogy elmúltam tizennyolc éves meg is tehetem, amire készülök, rajtad áll, hogy támogatsz vagy hátráltatsz – néztem rá komolyan mire először csak nézett majd felnyögött.
- Jól van kisasszony, hallgatom – támaszkodott meg a pultban.
- Találtam egy kis házat, innen nagyon messze, de közelebb annál ahol most is laknak, csak egy kicsivel jobb. Nem egy palota, de nekik úgy érzem mégis az lesz. Nagyon jó áron adják, szabadulni akarnak tőle, árverés alatt áll, mi felújíthatnánk kicsit.
- És hogy képzelted ezt?
- Megveszem nekik a házat, a berendezéseket megkapja az alapítványtól, amit pedig nem azt szintén megveszem én. Claire azt mondta segít, egy hete beszéltem vele.
- Eldöntötted – hajolt be elém a pulton – Adam tud erről?
- Nem és nem is fog tudni, remélem érted.
- Kiborító vagy Grace, komolyan.
- Nekem ez a karácsony maga lesz a pokol, egy érzelmi hullámvasút, amin nem tudom, hogy kecmergek át. Ez segítene, már egy ideje tervezem, és most szeretném megvalósítani. Látni azokat az embereket, bűntudatom lett, nekem mindenem meg van, több, mint kellene, és úgysem tudnék mit kezdeni azzal a rengeteg pénzzel.
- Rendben, csak mondd meg, mit tegyek, és intézkedem.
- Nem kételkedsz bennem, hogy hibát követek el ezzel?
- Nem. Eléggé határozottan elmondtad mit szeretnél, azonkívül elég okosnak, intelligensnek tartalak ahhoz, hogy megtudsz hozni egy ilyen döntést. Még ha az első reakciómból nem is úgy tűnt.
- Mikor Adammel New Yorkban voltam mintha még nem tartottál volna ennyire okosnak és intelligensnek – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
- Le lehet akadni rólam, az más volt. Egy férfival voltál, az más tészta. De akkor is bíztam benned, csak féltettelek. Mondd csak, mit tegyek ebben az ügyben.
- Köszönöm. Kérlek, intézd el a házat. Leírok minden információt, illetve átküldöm, amit eddig beszéltem a tulajdonosával. És esetleg ha keresnél egy szakembert, aki két hét alatt kipofozza, azt megköszönném. A többit én vállalom.
- Jól van. Lisának biztos van ismerőse, még ma intézek mindent - mondta mire bólintottam.
- Apropó Lisa... hívd meg holnapra, szeretnék vele találkozni.
- Holnapra? De holnap suli.
- Vacsorára gondoltam, enni szokott gondolom, meg mi is, akkor nincs gond, igaz?
- Mi van veled Grace?
- Szeretném meg ismerni, egy ideje ígérgeted már, itt az alkalom Peter. Hívd fel.
- Mármint mióta vagy te ilyen kezdeményező és határozott lány?
- Adam jó hatással van rám.
- Értem, látom. Jó, mindjárt felhívom.
- Most - néztem rá komolyan.
- Oké... tiszta anyád vagy - rázta fejét és elővette telefonját.
- Büszke vagyok rá - vigyorogtam.
- Szia, édesem- szólalt meg miután hívni kezdte - Jól vagyok, minden rendben, csupán, Grace rám parancsolt, hogy hívjalak fel. Azt mondja egy tehetetlen balfék vagyok, és holnap itt kell, hogy vacsorázz- nevetett - Igen, tényleg ő volt, odaadhatom, itt áll mellettem, mint egy fegyőr - nyújtotta rám nyelvét - Szóval mit mondasz? Nálunk vacsorázol holnap?- dőlt a pultnak és egy kanállal játszadozott - Szuper, akkor hétkor várunk, összedobok valami finomat. Szeretlek, szia - köszönt el majd letette a telefont - Örülsz?
- Igen, bár szomorú, hogy be kell fenyíteni, hogy ezt megtedd.
- Na jó, fogd be, ne szemtelenkedj- lökött meg játékosan - És mi lesz a karácsonnyal?
- Hogy érted?- kérdeztem halkan.
- Elmegyünk fát választani? Főzzek ünnepi menüt?- kérdezte mire elmerengtem, elképzeltem az egész szituációt.
- Nem ragaszkodom hozzá, lehet fa, de ha csak egy kis fát szerzel, nekem az is megfelel majd. Nem vagyok karácsonyi hangulatban.
- Ahogy szeretnéd, tudod, hogy nem erőltetek semmit. Az iskolában minden rendben van?
- Csak a szokásos.
- Jack?
- Nem foglalkozik velem, most csak a szerelmével üldöz.
- Meg is fojtom.
- Nem, te nem teszel már semmit, szépen maradsz a fenekeden, elég volt egyszer megmozdulnod, köszönöm.
- Grace, úgy mondod ezt mindig mintha olyan rossz dolgot tettem volna. Hisz nem bánt már.
- Nem, na de mindegy - néztem rá - Felmegyek, átküldöm az infókat a házhoz - mondtam majd felsétáltam.
Miután neki mindent átküldtem a garázsba mentem ahol előpakoltam a régi játékaimat, anya mindig mindent elrakott így azokból kiválogattam a legszebb plüssmackókat, babákat és egy zsákba pakoltam. El kell őket vinnem a tisztítóba még.
A szobámból összegyűjtöttem a régi mesekönyveket és társasjátékokat, és meglepődtem hirtelen milyen üresek lettek a polcok. Mindegyiket portalanítottam, letörölgettem és dobozokba tettem.
A suliba beérve levettem sapkám és sálamat, felsóhajtottam, még csak kedd van. Lassan cammogtam előre mikor is Jacket pillantottam meg. Ahogy odaértem hozzá már nyitotta a száját, de feltartottam a kezem.
- El se kezd, kérlek - mondtam majd mentem is tovább. Az első óra Adammel volt. Nem igazán beszéltem vele mostanában, talán egy kicsit előle is bujkáltam nem akartam átragasztani rá azt a búskomorságot, ami rám telepedett.
A helyemen ülve hallottam, ahogy a többiek nevetgélnek, én csak olvasgattam az aktuális kedvenc könyvemet, de mivel eléggé zavaró volt a hangzavar eltettem inkább, mert kb ötször olvastam el minden sort, hogy felfogjam, mi történik a könyvben. Telefonomat elővéve játszottam az egyik játékkal.
- Jó reggelt mindenkinek - jött be Adam majd az asztalánál megállva lepakolt - Mindenki tegyen el mindent, dolgozatot írunk.
- De Tanár úr, nem is mondta, hogy dolgozat lesz- szólalt meg hátulról az egyik srác, talán Paul.
- És? Attól még készülni kell az órákra. Azt sem jelentem be soha, ha feleltetek, de elvárom, hogy tanuljanak. Hajrá, pakoljanak el, gyorsan kiosztom a dolgozatokat, húsz percük lesz rá- mondta majd elővette a papír köteget és elindult nálam. Felnéztem rá és egy pillanatra összekapcsolódott tekintetünk majd ment is tovább. Nem tudom, mi lehet vele, és ez zavart, oké, tény, hogy én nem voltam mostanában túl nyitott, ő próbált beszélni velem többször is, szünetekben is, de én mindig elhajtottam. De most nagyon rossz kedve lehet, nem szokott ilyen morcos lenni. Fogalmam sincs miért, de úgy éreztem közöm van a búskomorságához.
A dolgozatot megírva fogtam magam és kivittem az asztalához, nem nézett rám, de biztos voltam benne, hogy tisztában van azzal, hogy én vagyok, mert rögtön megállt azzal, amit csinált. Egy kicsit még fejét is felém mozdította. Én visszaültem a helyemre és az asztalban megtámaszkodva csavargattam ujjamra hajamat. Unatkoztam, olvasni nem volt kedvem, a telefonomat órán nem használom, a fizikát meg nem akartam most olvasgatni, inkább eljátszogattam a hajammal. Időnként felnéztem és láttam, hogy fél szemmel engem figyel. Egyszer felemelte fejét és farkasszemet néztünk néhány másodpercig. Akkor biztossá vált bennem, hogy közöm van a hangulat változásához, ami viszont rosszul érintett, mert nem szeretem, ha komor. Pont a mosolya és a kedves pillantása ad erőt, hogy kibírjam ezt az egészet. Eddig is az segített a legtöbbet, és az hogy miattam van rossz kedve nagyon nem tetszett.
Ahogy teltek az órák a nap folyamán, egyre biztosabbá vált bennem hogy van valami baja, akárhányszor láttam a folyosón mindig mogorva volt, csak állt a sarokban és figyelte a diákokat. Nem tudom észrevette-e, hogy figyelem, de ha igen is, nem adta jelét hogy lát engem.
Utolsó óra után összeszedtem a bátorságom és elővéve telefonomat a zeneterembe mentem. Nagy levegőt vettem és a nevét kikeresve indítottam a hívást. Most hívom őt először mióta megadta a számát.
- Igen, tessék - hallottam meg fáradt hangját két csörgés után.
- Grace vagyok - szólaltam meg nagy nehezen.
- Grace... még sosem keresett telefonon, valami baj van?
- Nem... Vagyis, velem semmi, csak találkozhatnánk ma?
- Ha szeretne, persze. Én most végeztem, épp az autóm felé tartok. Hol szeretne találkozni?
- A zene teremben vagyok, maga szerint hol lenne ideális, tudja, nem szeretném, ha pletykálnának.
- Ha önnek is megfelel, mehetünk hozzám.
- Oké - nyeltem nagyot.
- Mi lenne, ha úgy két saroknyira megvárnám. Mondjuk a virágbolt mögötti kis utcában?
- Jól van, indulok – mosolyodtam el.
- Akkor hamarosan Grace - mondta mire elemeltem a fülemtől a telefont és elindulva kinyomtam. Peternek írtam egy üzenetet, hogy könyvtárazok még pár órát így csak öt körül érek haza. Lisa úgyis csak hétre jön. Legalább ő is tud nyugodtan készülődni.
Az úton haladva összehúztam kabátomat, sapkámat igazgattam, kifejezetten hideg volt már, nem akartam megfázni. Gyorsan szedtem a lábaimat így elég gyorsan odaértem. Mikor befordultam a kis utcába és meglátott kipattant és rögtön nyitotta nekem az ajtót. Mosolyogva beszálltam és kapcsoltam is be az övemet. Ahogy beszállt rám nézett, nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy örül nekem. Beindította a motort és meg sem álltunk a házáig. Én figyeltem az utat, illetve ahogy vezet. Kicsit már hiányzott nekem is a vezetés. Emlékszem, apa tanított vezetni, élveztem minden közös óránkat. Türelmes volt, mindent alaposan megmutatott, ha valami nem ment, mint például a párhuzamos parkolás akkor napokig gyakoroltatta velem. És mikor New Yorkba vezettem is jó érzés volt miután elmúlt a félelem. Adam hasonlóan vezet, mint apa, megfontolt, körültekintő, nem kapkod és magabiztos. Figyeltem, ahogy a kormányt fogta, nem hanyagul, ahogy néha Peter csinálja, amitől hülyét kapok, és mindig rászólok, nem, rámarkol, erősen, biztosan fogja, nem az a típus, aki elveszti az uralmat az általa irányított dolgok felett.
A felhajtón leparkolva leállította a motort, behúzta a kézi féket és táskájáért hátranyúlt majd kiszállt. Én is kikapcsoltam az övet és már nyitottam az ajtót mikor ő is ezt tette így ismét megelőzött.
- Csak óvatosan, kicsit csúszik- mondta mire bólintottam és kifordultam az ülésen. Leraktam az egyik lábam majd mikor biztosan éreztem kiléptem a másikkal is. Táskámat vállamra vettem és léptem, de akkor kicsúszott a lábam alól a talaj és hátra zuhantam. Egy pillanatra még fel is sikítottam, majd ahogy megéreztem a kemény betont magam alatt feljajdultam. Adam rögtön leguggolt mellém, de akkor elkezdtem nevetni. Csak én lehetek akkora szerencsétlen, hogy még figyelmeztetnek is és mégis seggre esek.
- Grace, jól van? - kérdezte mire bólogattam, de a nevetést nem tudtam abbahagyni. Letettem a fejem és szemem behunyva röhögtem magamon - Jézusom, úgy megijedtem, már nem kaptam el a kezét- motyogta mire kuncogva legyintettem.
- Semmi gond, ez vagyok én - néztem rá majd kezdtem már lenyugodni. Akkor vettem csak észre, hogy kezét arcomon pihenteti és nagyon jó volt a meleg kezét az én hideg bőrömön érezni. Szemébe néztem és még elmosolyodtam. Olyan különös volt a tekintete, ahogy figyelt, ahogy végig mérte arcomat. Még sosem láttam ezt a tekintetét.
- A frászt hozta rám, de komolyan, nagyon megütötte magát?
- Nem, semmi bajom Adam, nyugi- fogtam meg arcomon pihenő kezét mire elmosolyodott - Segít felállni? Úgy talán nem esek hasra, már csak az hiányozna.
- Persze adja a másik kezét is - mosolygott rám - Óvatosan, semmi hirtelen mozdulat- kezdett el felhúzni és ahogy függőlegesbe kerültem olyan volt mintha egy jégkorcsolya lenne rajtam, a jobb lábam megint hátra csúszott így konkrétan bele estem. Épp csak megtudtam kapaszkodni egyik kezemmel a vállában másikkal a kocsi ajtóban. - Na jó, miből van a cipőjének a talpa?- karolta át derekam.
- Nem tudom - kezdtem el újra nevetni majd felnéztem rá és ijedt ábrázata sem segített.
- Kimagyarázni, hogy hol törte el a lábát nem lenne ilyen vicces.
- De szerintem igen- vigyorogtam rá.
- Annyira jól áll önnek a nevetés, tudja? Nagyon jó hallani, nekem is jobb kedvem lesz rögtön tőle.
- Köszönöm - suttogtam majd megkapaszkodtam kabátjában – Maga mellett meglepően sokat nevetek.
- Igazán nincs mit és ennek rendkívül örülök, de most engedje el az ajtót lassan és a karomat fogja meg.
- Jól van - fogtam rá karjára jobb kezemmel majd eleresztettem az ajtót és bal kezemmel is belekapaszkodtam. Ő becsukta az ajtót majd bekapcsolta a riasztót. Zsebre dugta a kulcsot, vállára vette táskáját.
- Oké, most lassan kifordítom oldalra- mondta mit csinál éppen. Én csak őt figyeltem, tudtam, hogy biztonságban vagyok, nem féltem, hogy újra zakózom egyet - Adja a kezét, nem fogom elengedni, megtartom, jó?
- Igen - nyeltem egyet és nyújtottam jobb kezem. Ahogy megfogta, gyengéden mégis határozottan szorított rá, amit viszonoztam és egy pillanatra rám is nézett majd lassan, de elindult - Adam... - torpantam meg.
- Mi a baj? A kocsiban maradt valami?
- Nem, nem tudom, kicsit szédülök - hunytam le szemem, mert minden forogni kezdett.
- Már csak egy jó kis agyrázkódás kell önnek Grace. Jöjjön ide - húzott magához jobban és átkarolta derekam majd szabad kezével elöl is tartott. Én karomat vállára csúsztattam és fejem is neki támasztottam, ahogy lassan totyogtunk a bejáratig, folyamatosan engem figyelt. Mikor szemébe néztem aggodalmat láttam, talán kis ijedtséget. Attól nem féltem, hogy elenged, úgy fogott rá derekamra mintha az élete múlna rajta. Az ajtó elé érve elővette zsebéből a kulcsot és kinyitotta az ajtót - Jól van. Itt is vagyunk, lépjünk be a házba, mindjárt jobb lesz - simogatta kezem.
- Kaphatnék egy kis vizet?
- Egy pillanat és igen. Vegyük le a kabátját, megengedi, segíthetek?
- Igen- suttogtam. Na, ennyit a nagy jó kedvről. Lassan elkezdte lehúzni a cipzárt a kabátomon mire táskámat a földre engedtem. Eddig a falnak dőltem, de most kicsit elhúzott onnan derekamat átkarolva, hogy letudja húzni karjaimról. Ahogy tartott mellkasának támasztottam a fejem, olyan jó hideg volt. Lehűtötte fejemet, ami úgy éreztem mintha lángba borult volna.
- Hm... milyen parfümöt használ?
- Nem emlékszem a nevére, valami virágos, talán jázmin.
- Nagyon finom illata van- mondta mire oldalra fordítottam fejem és felnéztem rá.
- Köszönöm, önnek is - suttogtam mire elmosolyodott – Tudja, hogy ha valaki ezt a szituációt most csak látná, akkor totál félre érthetné.
- Mik jutnak eszébe Grace? – vigyorgott miközben végig simított derekamon.
- Sok minden, túlságosan is sok minden. Le kell dőlnöm.
- Egy tapodtat sem. Leveszem a csizmáját- guggolt le elém én pedig a falra tapadtam, hogy ne boruljak előre. Lehúzta a cipzárt mindkét csizmámon és lassan kibújtatta belőle a lábam – Na, jöjjön- vett az ölébe óvatosan - Most már lefekhet, így kényelmesebb lesz.
- Olyan könnyen felkapott, mint egy tollpihét.
- Nos, majdnem olyan könnyű, mint egy tollpihe- mosolygott rám.
- Peter éheztet - néztem rá.
- Milyen vicces a kisasszony. Látom a humorát nem vesztette el az esés során - tett le a kanapéra. Megigazgatta fejem alatt a párnát majd kinyújtotta lábaimat - Hozom a vizet, egy pillanat az egész, addig lehetőleg ne boruljon le onnan.
- Hahaha - grimaszoltam. Amíg vártam a vizet a plafont bámultam, a rosszullét kezdett enyhülni, talán túl nagy lendülettel húzott fel a földről.
- Itt is vagyok. Jöjjön - tette le a poharat az asztalra majd leült mellém és lassan tarkóm alá nyúlva segített felülni. Kezembe adta, de nem eresztette el teljesen, az alját fogta végig, a felét megittam majd elhúztam a számtól. Ő letette majd segített visszafeküdni.
- Maga mindig ilyen kedves és gondoskodó? - suttogtam.
- Általában igen, főleg ha valaki fontos nekem.
- És én fontos vagyok?
- Már mondtam, hogy igen és egyre fontosabb - mondta mire elmosolyodtam, milyen szép, ahogy mozog a szája - Miért akart találkozni velem ma, Grace?
- Mert úgy tűnt rosszkedvű, se egy mosoly, semmi, tudni akartam mi a baj.
- Miért?- kérdezte halkan mire elfordítottam a fejem és sóhajtottam.
- Úgy tűnik, egyformán fontosak vagyunk egymásnak.
- Igazán?- fordította maga felé arcomat - És ezt szégyelli?
- Nem, én csak, azt hiszem, zavarban vagyok. Olyan átható a tekintete, nem mondták még? Mintha... Belém látna, olvasna a gondolataimban.
- Bár odalátnék Grace...
- Lehet, hogy az most nem lenne jó.
- Miért, mit látnék? – simított hátra egy kósza hajtincset az arcomból.
- Olyan gondolatokat, amelyek egyáltalán nem illenek a kapcsolatunkba. Nem is értem, hogy jutnak ilyenek eszembe. Maradjunk a tárgynál. Csak tudni akartam mi a baj, úgy éreztem, hogy közöm van a mogorvasághoz.
- Jól vagyok csak mostanában nem igazán akadt társaságom, rám telepedett a magány ezzel a szürke idővel és nem tudtam minek örülni. Amikor próbáltam önnel szóba elegyedni akkor lerázott, minden alkalommal, azt hiszem csak hiányzott nekem. Mikor meghallottam a hangját ma a telefonban mintha egy fénysugár járta volna át a testem.
- Maga nem irodalom tanárnak készült véletlenül? Ez olyan költői volt... - mosolyogtam mire megfogta a kezem és egy ideig nézegette azt.
- Grace, hogy értette azt, hogy már húsz éves lesz?
- Harmadik és hetedik osztályban osztályt kellett ismételnem, mert beteg voltam.
- Beteg? - kérdezte halkan.
- Agydaganat.
- Mindkétszer? Hogy... hogy élte túl kétszer is?
- Év ismétléssel - próbáltam elviccelni, de szemeibe nézve láttam, hogy nincs vicces kedvében. Nagyot nyelve feljebb ültem - Nehezen, szenvedve, műtétekkel és kemoterápiás kezelésekkel. És a szüleim támogatásával. Harmadikban nem tudtam tartani a társaimmal a tempót a kezelések miatt így úgy döntöttek ismételnem kell. Hetedikben a műtét közben komplikációk merültek fel és lebénult a jobb karom. A kezelés plusz a rehabilitáció és az újabb műtét hónapokig tartott, túl sokat maradtam ki, még ha elméletben tudtam is az anyagot, nem volt mivel vizsgáznom és már csak maga a hiányzás is indokolta. Akkor költöztünk ide, újra már itt jártam a hetediket. Pont azért, mert itt nem volt ciki újra járni, senki nem ismert, mindenki azt gondolta ugyanolyan 13 éves gyerek vagyok, mint a többiek.
- Pedig akkor már 15 éves volt.
- Igen. Ez a sztorija ennek. Befejeztem az általánost majd elkezdtem a középiskolát. Nem véletlenül kérte Peter, hogy titkosítsák az aktám, túl sok olyan információt tartalmaz, amit nem akarom, hogy tudjanak rólam.
- Én miért tudhatom ezeket?
- Mert bízom önben, azt hiszem néha jobban, mint magamban. Mert fontos nekem és emiatt őszinte vagyok magával.
- Ezért sem akar közel engedni magához senkit, ezért nem tervezget, nem vágyik családra, mert nem csak attól fél, hogy magát hagynák el... Ön nem akar elhagyni senkit, igazam van?- kérdezte mire nyeltem egy nagyot és bólintottam. Éreztem, hogy szemeim megtelnek könnyel, égett a szemem, de nem akartam ránézni, inkább csak lehunytam a szemem. Próbáltam nem sírni, erős akartam maradni. Talán ez a legnagyobb félelmem, hogy újra kijön a rák és már nem leszek elég erős, hogy legyőzzem. Már nincsenek mellettem anyáék azelőtt is az ő erejükkel sikerült csak - Ide fekhetek ön mellé?- kérdezte halkan mire kinyitottam szemeimet. Meglepett a kérése, de magam sem értem miért, nem utasítottam el.
- Igen - súgtam majd oldalra fordultam és amennyire csak tudtam be húzódtam, hogy elférjen. Oldalára fordulva feküdt be elém és simított végig karomon majd picit közelebb húzódott. Kicsit lehajtottam fejem. Nagyon közel volt az arca, még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz, a múltkori esetet leszámítva, de az nem tudatos volt.
- Nem nyomom sehol?
- Nem, maga így elfér anélkül, hogy leborulna? - néztem rá.
- Igen - bólintott majd arcom méregette - Van esély arra, hogy visszatér a daganat?
- Van, változó esélyekkel, de bárhol visszatérhet. Lehet, hogy nem az agyamban, talán a mellemben, vagy a tüdőmben, a nyirokrendszerben, bárhol támadhat. Talán eddig szerencsém volt, hogy csak az agyban fészkelt és nem ment tovább, de kitudja. Az orvosom szerint, aki végig mellettem volt mindkét betegség alatt, én valami csoda gyerek vagyok, hogy viszonylag sérülés mentesen túléltem. Ugyan a második betegséget nagyon korán felfedezték így tudtak lépni időben.
- Fél?
- Rettegek. Azt hiszem nem is a szenvedéstől, a kezeléstől, a mellékhatásoktól, a fájdalomtól félek, az elmúlik. Sokkal inkább, hogy közel engedjek magamhoz valakit, akinek aztán fájdalmat okozok, majd ha nem lesz elég erőm a harchoz. Megrémít a tudat, hogy önnek már csak akkor rossz kedve van, ha elutasítom a beszélgetést, mi lenne, ha most meghalnék?
- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy nagyon fájna, túlságosan is fontos nekem ahhoz, hogy ne érezzek semmit a halála miatt.
- Látja Adam... Pedig ön csak a barátom, akkor mi lenne, ha lenne egy szerelmem, ő mit érezne? Én ezt nem akarom megtudni, gondolni sem akarok rá, mert úgy a félelem is gyengébb amit érzek, még letudom küzdeni és csak a rosszabb pillanataimban tör rám, de kordában tudom tartani. De miről is beszélek, azt sem tudom mi fán terem a szerelem...
- Még sosem volt barátja? - kérdezte mire megráztam a fejem, hogy nem - És akkor még soha nem is csókolták meg?
- Nem, tudja nem elég, hogy udvarlóm nem volt még, de házibulikba sem nagyon jártam ahol esetleg ez megtörténhetett volna. Bár nem is vágytam volna úgy rá. Úgy akartam, hogy megtörténjen, ahogy az anyukám beszélt róla.
- Hogyan?
- Azzal a fiúval, akit szeretek, aki a barátom és nem csak egy esti játék vagyok neki. Úgy, hogy őszinték az érzéseink és úgy érzem, hogy tényleg ezt akarom, hogy érzem, tényleg ő a megfelelő személy erre.
- Tudja Grace, kicsit hihetetlen számomra, hogy egy húszéves lány, aki olyan szép, mint maga, még sosem csókolózott. Soha senki nem próbált udvarolni önnek?
- Mi számít udvarlásnak? Hívtak már moziba, meg fagyizni, de sosem az, akivel úgy éreztem szívesen elmennék egy randira. Elutasítottam őket.
- És mostanában?
- Senki és most már biztosan elutasítanám.
- Miért?
- Azért amit az imént beszéltünk, túl nagy a kockázat, ha jól sül el, csak szenvedne mellettem. Végig néztem kétszer, amit anyáék átéltek, láttam a szenvedésüket, a harcukat, azt, ahogy erejükön felül mindent feláldozva gondoskodtak rólam, ápoltak és még próbálták bennem a hitet és reményt táplálni, azt hiszem, erre manapság nem igen lenne képes senki. Vagy legalábbis nagyon kellene szeretnie ahhoz. De mivel erre esélyt sem adok senkinek, még ez a tényező sem áll fenn.
- Grace, maga ezt nem befolyásolhatja. Talán valakinek az is elég lehet, hogy a közelében van. Talán azalatt épp annyira megismeri magát, ami elég lesz neki, hogy magába szeressen. Az érzéseinket nem tudjuk irányítani.
- Talán belém szeret valaki, de nem kerül közel hozzám...
- Úgy akar élni talán nagyon sokáig, hogy elzárkózik a szerelem elől? Hogy nem tapasztalja meg milyen az, amikor valaki teljes szívét és szeretetét odaadva csókolja meg önt? Nem akarja átélni, ahogy valaki a karjai között tartja, és szereti magát?- kérdezte mire csak néztem őt. Milyen szenvedéllyel tud erről beszélni.
- Az apám nagyon örülne ennek, ha élne - mosolyodtam el.
- Szerintem az apja annak örülne, ha élné az életét minden félelem nélkül, már az alapján, amit róla mesélt- mondta mire csak bólintottam majd mosolyogtam. Kicsit közelebb húzódott és megfogta a kezemet, aminél észre sem vettem, hogy mellkasán pihent eddig. Nagyon jó érzés volt, ahogy rászorított kezemre majd ujjaimmal játszadozott miközben szemembe nézett végig. Nagyon töprengett valamin, és a tekintete is másabb volt, mint eddig. Még sosem nézett ennyire elmerengve engem - Tudna tegezni engem, Grace?- suttogta majd lesütötte szemét. Kézfejem simogatta hüvelykujjával. Nem értettem miért nem húzódom el tőle, miért esik olyan jól a közelsége, nem akartam, hogy elhúzódjon, biztonságban éreztem magam, úgy éreztem semmi bajom nem eshet, amíg mellettem van.
- Nos, azt hiszem, az apám kedvelne téged, szóval igen - válaszoltam kisvártatva mire elmosolyodott.
- Örülök, hogy felhívtál, még ha volt is ez a baleset, már sokkal jobban érzem magam, hogy beszéltünk.
- Hogy lehetek ilyen hatással rád, hisz még csak nem is vidám dolgokról beszéltünk?
- Talán az mindegy is miről beszélünk, a lényeg, hogy beszélünk. Hogy van a fejed?
- Jobban, segített a fekvés és a víz.
- Hát bárhogy is, de az a nevetés ott kint, bearanyozta a napom. Még csak egyszer hallottalak így nevetni, mikor Kiwi letepert.
- Hogy vannak a kis szépségek, és anyukád?
- Nos, a lányok nyaralnak a panzióban még, anya pedig egyre erősebb, kérdezett rólad.
- Milyen kedves - mosolyodtam el - Olyan fura, hogy már nem magázódunk.
- De azért remélem, nem akarsz visszatérni rá.
- Nem. Majd megszokom. Hány óra van?
- Ó, máris mondom- halászta elő zsebéből telefonját - Négy óra lesz.
- Lassan el kellene indulnom, ma hétre Peter barátnője jön vacsorára, ez lesz a nagy bemutatkozás és még kicsit rendbe kell szednem magam.
- Haza viszlek.
- Nem kell, gyalog is haza érek legkésőbb ötre.
- Na persze, majdnem agyrázkódást szenvedtél az előbb, és ha útközben elájulsz? Nem kockáztatok.
- Soha, semmiben? - kérdeztem mire elgondolkodott.
- De igen, van, amikor úgy érzem, megéri kockáztatni és akkor megteszem, de ahhoz teljesen biztosnak kell lennem magamban - mosolygott – Tudod, megfontolt ember vagyok. Tervezgetek, és addig dolgozom egy-egy tervemen, míg tökéletes nem lesz, és addig megyek, míg meg nem valósítom. Talán sokan azt gondolhatják, hogy megrögzött tudok lenni, de szerintem csak...
- Kitartó - vágtam szavába.
- Igen, ezt akartam mondani. Kitartó vagyok, ha valamit nagyon elakarok érni.
- Ez egy nagyon jó tulajdonság, bár nekem is olyan magától értetődő lenne ez - mondtam majd lassan felnyomtam magam és felültem ezért ő is így tett. Ahogy felálltam elengedte kezem, de fura mód hiányzott, hogy fogja azt - Felveszem a csizmám és a kabátom és mehetünk.
- Jól van.
A haza út hasonlóan, mint a hozzá vezető csendesen telt. Próbáltam helyrerázni az ábrázatomat, mert folyamatosan vigyorogtam, amit én magam sem értettem, Peter meg még inkább nem fog és el kell majd magyaráznom neki, így egyszerűbb, ha mogorva vagyok, azt már megszokta és nem kérdez.
A házunknál leparkolva rám nézett és elmosolyodott. Én csak kikapcsoltam a biztonsági övet és már nyitottam az ajtót mikor elkapta a kezem, így felé fordultam. Kérdő tekintetekkel bombáztam, mire végre megszólalt.
- Csak azt szerettem volna még, hogy vigyázz magadra.
- Vigyázok, te pedig vezess óvatosan – mosolyodtam el majd kiszálltam a kocsiból erősen kapaszkodva, megelőzve, hogy újra essek. Mielőtt becsuktam volna az ajtót még behajoltam hozzá.
- Jó volt veled beszélgetni ma és köszönöm a gondoskodást.
- Nem esett nehezemre, köszönöm, hogy felhívtál Grace, nekem ez nagyon sokat jelentett.
- Szia.
- Szia, jó szórakozást estére – csak bólintottam majd becsuktam az ajtót és elléptem az autótól. Még integettem majd el is hajtott. Pár másodpercig még néztem utána, ahogy távolodik. Fura hiányérzet lett rajtam úrrá.
A házba belépve felvettem a komoly ábrázatomat, Peter akkor jött a konyhából és idegbeteg módjára toporgott előttem.
- Hol voltál eddig?
- A könyvtárban, nyugodj már le, jesszusom. Hisz meg is írtam.
- Kinek?
- Neked, néha nézz a telefonodra.
- Néztem én, csak nem az üzeneteket, de jó ezúttal megúsztad.
- Ne nevettess, nem vagyok már gyerek, higgadj le, Lisa biztos nem az idegroncs énedet szereti- mondtam már az emeletre sétálva. De onnantól, hogy nem látta az arcom végig vigyorogtam.
Gyorsan lezuhanyoztam és egy kényelmes, hosszú ujjú ruhát vettem fel harisnyával. A hajamat felfogtam lófarokba, kicsit kipingáltam magam, hogy emberibb legyen az ábrázatom. A tükörben bámultam magam, és ahogy lehunytam a szemem láttam, ahogy rám néz, éreztem, ahogy megérinti az arcom. Mi lett velem, higgadj le Grace.
Úgy döntöttem lemegyek segíteni az idegbetegnek, tuti amiatt volt olyan ideges, mert fél, hogy alakul majd az este.
A vacsora már nagyjából kész volt így a terítést csináltam, szinte ünnepi terítés lett belőle. A poharakat igazgattam mikor megállt mellettem.
- Jó kedved van, mi miatt?
- Honnan veszed ezt?
- Mivel dúdolsz és mosolyogsz, soha nem dúdoltál még, és mivel mindig rossz kedved van, gondolom, ez az ellenkezőjét jelenti. Fiú van a dologban?
- Nem, dehogy. Peter, hagyjuk ezt.
- De ugye nem kezdesz belezúgni abba a Jackbe?
- Isten ments, hülyének nézel? Nincs semmilyen fiú ügy. Ne pumpold magad, kérlek.
- Jól van csak izgatott vagyok, szeretném, ha jól menne az este.
- Jól fog menni, nem lesz semmi gond. Isteni illatokat érzek, biztos minden finom lesz és tudom, hogy Lisa is aranyos lesz, kedvelni fogom. Téged boldoggá tesz, már sok jó ponttal indul. Ne félj.
- Akkor jó, milyen volt a suli?
- Dolgozatot írtunk fizikából.
- Ó tényleg, és hogy ment?
- Jól, gondolom.
- És Adam hogy van? Nem hallottam felőle a múltkori ételosztás óta.
- Mert nem vagyunk összeragadva? Nem is értem ezt... De biztosan jól van, nem panaszkodott még, bár azt hiszem nem is nekem fog.
- Hát tudod... azért örülnék, ha egy hozzá hasonló férfi mellett találnád meg a boldogságot. Ő igazán megbízhatónak tűnik.
- A tanárom és sokkal idősebb nálam.
- Csak hét évvel és nem is azt mondom, hogy ő legyen a kiválasztott, csak legalább olyan jó legyen, mint ő. Amúgy meg mi ez a kor dolog? Húsz éves leszel, az a hét év semmi.
- Szóval, ha egy nap beállítanék vele, hogy ő a pasim nem akadnál ki?
- Ha szereted és ő is szeret téged, miért akadnék ki?
- Na jó, ez most sokkolt, bocsi, le kell ülnöm - mentem a pulthoz.
- Grace, nem akarok kavarodást okozni, csak azt gondolom, Adam kicsit jobban törődik veled, mint ahogy azt egy diákkal illene. Vigyáz rád, fuvaroz téged, igen láttam, hogy ő hozott haza ma is, és ezzel nincs is bajom. Csak...
- Csak mi?- néztem rá mire elmosolyodott.
- Csak arra kérlek, ha te egyáltalán nem vonzódsz hozzá, ne bántsd meg.
- Én ne bántsam meg őt? Miről beszélsz?
- Tetszel neki, ez tuti biztos, kedvel és meg is értem hisz egy érdekes, okos, gyönyörű lány vagy, de ha te nem érzel hasonlóan, próbáld majd azt finoman közölni vele.
- Oké... majd igyekszem. Jobb, ha iszom egy kávét- ráztam meg fejem majd a kávéfőzőhöz indultam.
- Tetszik neked?- kérdezte miközben én a gépet állítgattam. Egy pillanatra megálltam és sóhajtottam. Bekapcsoltam a gépet majd felé fordultam.
- Jó képű és nagyon kedves, de nekem nem szerepel a terveim között, hogy egyhamar barátom legyen.
- Ja, mert a szíved majd a terveidet fogja követni, mi? Ne nevettess.
- Te mindjárt hozzá is adsz feleségül, ne gondold túl Peter - mondtam halkan.
Lisa pontban hétkor csöngetett. Peter szinte futott az ajtóhoz így én megigazgattam a ruhám és lassabban, de követtem. Mikor közeledtem láttam, ahogy magához öleli a lányt és megcsókolja. Milyen idilliek, ránézésre szép pár.
- Végre itt vagy- hallottam Peter hangját.
- Hiányoztál- bújt hozzá a lány majd felnézett rá és újra megcsókolta. Csodálatos érzés lehet a szerelem. Eszembe juttatta ez a jelenet azt, amit Adam mondott a szerelemről, és amit Peter az előbb. Csak reméltem, hogy nem az van, ami eszembe jutott. Kicsit határozottabb léptekkel haladtam már feléjük és Peter meg is hallott. Rám nézett majd mikor odaértem megfogta a kezem.
- Grace, ő itt Lisa, a barátnőm. Lisa, ő Grace, az unokahúgom - mondta mire a lány elmosolyodott.
- Szia, képen már láttalak, de így élőben még szebb vagy.
- Jesszus, köszönöm, de nem hiszem. Örülök, hogy itt vagy- öleltem meg mire úgy éreztem megkönnyebbült és viszonozta. - Hogy vagy?
- Kicsit idegesen, de jól, köszönöm.
- Nos, Peter nem igazán tudta, hogy hogyan reagálnék arra, hogy van valakije, ne rá haragudj, én voltam elég kiszámíthatatlan elég sokáig.
- Ó megértem, ami veled történt, az borzalmas, én talán ki sem bírtam volna. Nagyon erős lány vagy.
- Köszönöm - mosolyodtam el.
- Lányok mi lenne, ha a nappaliba mennétek én meg viszem az előételt, ott kényelmesen beszélgethetünk majd.
- Jól van, menjünk Lisa- mutattam az utat. Az előszoba után mellettem haladt majd a nappaliba belépve körbenézett és rám mosolygott- Üljünk le. Mióta is vagytok együtt Peterrel?
- Fél éve, de már korábban is ismertük egymást csak nem úgy alakult az elején. Aztán féléve találkoztunk és fellobbant a láng.
- Ez nagyon romantikus. Jó rátok nézni, szépek vagytok együtt.
- De jó ezt hallani tőled, nem is hinnéd. Ó, mielőtt elfelejteném mondani, már intéztem a házhoz a munkásokat. Hétfőn el is tudják kezdeni a felújítást és karácsonyra végeznek is, karácsony előtt néhány nappal.
- Tényleg? De jó, köszönöm szépen.
- Tudod, igazán csodálatos dolgot teszel. Erre nagyon kevesen képesek, még ha megtehetnék sem teszik.
- Nos, azt hiszem ez egy méltó felhasználása a pénznek. Még azon felül is marad elég, ez a ház is az én nevemre került, sosem leszek földönfutó, de az, hogy az a három gyermek, otthon nélkül éljen, borzalmas gondolat, és ha megtehetem meg is teszem.
- Neked hogyhogy nincs barátod Grace, olyan szép és jó vagy, hogy nem veszik ezt észre a fiúk?
- Ezt hagyjuk inkább - ráztam a fejem.
- Tetszik neki Adam - jött be Peter.
- Mi? Adam Taylor, a tanára?- nézett Peterre nagy szemekkel majd újra rám és vigyorgott - Nem mondod.
- Nem. Peter félre érthetett. Nem tetszik nekem.
- Aha, persze, én meg majom vagyok és most a lábammal szolgálom fel az előételt. Hagyjuk már, mikor beszéltünk róla totál elpirultál és zavarba jöttél. Te is tetszel neki, ez tuti.
- Hm... Micsoda sztori lesz ez az unokáknak.
- Hát leginkább semmilyen ugyanis nincs sztori és unokák sem lesznek, de lépjünk ezen túl, kérlek titeket.
- Hát jó, te tudod - mondta Lisa, de közben Peterre vigyorgott.
Az este alapvetően jól telt, sokat beszélgettünk és nevettünk. Peter kitett magáért a konyhában, isteni finomak voltak az ételek, és mivel a hangulat is tök jó volt, nevezhetjük egy jó estének.
Egy gyors sminklemosás és átöltözés után bebújtam a takaróm alá és a párnámat átölelve bámultam ki a fejemből. Az járt a fejemben, amit Peter mondott, hogy tetszem Adamnek, és hogy szerinte nekem is tetszik ő. Persze, nem vagyok vak, látom, hogy jó képű és rendkívül kedves, és nagyon jó vele lenni, de komolyan, ez azt jelenti, hogy tetszik nekem? Mit csináljak? Ne találkozzak vele többet iskolán kívül, hogy ne fajuljon el, vagy mi lehet erre a jó megoldás?
Telefonom rezgésére felemeltem a fejem. Adam nevét írta ki így felkönyököltem és felvettem.
- Szia, Adam – szóltam bele.
- Szia, remélem nem ébresztettelek fel – hallottam meg kedves hangját.
- Nem korán van még, épp csak ledőltem.
- Baj van? Fura a hangod – mondta mire lehunytam a szemem.
- Csak épp rád gondoltam, mintha bevonzottam volna a hívást.
- Mivel kapcsolatban gondoltál rám?
- A mai nap járt a fejemben. A beszélgetésünk, de hosszú lenne kifejteni pontosan. Hogyhogy hívtál?
- Csak, szólni akartam, hogy ne ijedj meg, ha nem találod a karláncodat.
- A karláncomat? – kaptam csuklómhoz. - Nincs rajtam.
- Igen, mint mondtam, ne ijedj meg. Megtaláltam a kanapén, biztos leesett mikor lefeküdtél. Vigyázok rá neked. Biztos fontos lehet, gyönyörű szép.
- Igen, közel áll a szívemhez, az utolsó születésnapomra kaptam apától.
- Nagyon fogok vigyázni rá, megígérem.
- Köszönöm.
- Úgy érzem, valami nyomja a szíved. Nem volt jó az este?
- De, az jó volt, jól éreztük magunkat, de kérdezhetek valamit?
- Igen, persze, bármit.
- Ma mikor nálad voltunk és megfogtad a kezem, ott jól éreztem, hogy több van mögötte, mint szimpla aggódás?
- Nagyon fontos vagy nekem, Grace, és nem akarlak elveszíteni egy meggondolatlan kijelentés miatt – válaszolt mire lehunytam a szemem.
- Nekem ez bőven elég volt.
- Ahhoz, hogy eltaszíts magadtól?
- Ahhoz, hogy tudjam a választ a kérdésemre. Szép álmokat Adam.
- Neked is Grace, szia.
- Szia – köszöntem el majd letettem a telefont. Szóval Peternek igaza volt, Adamnek tetszem, többet jelentek neki, mint egy barát. Fejem lehajtva a párnára lehunytam a szemem. Csak sóhajtottam majd elmosolyodtam. Nem akarom őt elveszteni, ő is fontos lett nekem, vele mindent megtudok beszélni és úgy bízom benne, ahogy kb senkiben. Ha Peter tudná, még féltékeny is lenne. De nem szerethetem meg, nem engedhetem a szívemnek, hogy elengedje magát, a falaknak állniuk kell, nem rombolhatja le őket semmi.