Grace szemszög
Miután bementem Peter rögtön letámadott a kérdéseivel, de én fél órát kértem tőle, hogy lezuhanyozhassak előtte mert borzalmasan éreztem már magam abban a ruhában, amiben másfél napja voltam, és az állapotom sem volt túl friss.
Ahogy elkészültem bejött a szobámba egy tányér sütivel és langyos tejjel és megbeszéltünk mindent. Ugyan nem mondtam mindent szó szerint el, például az együtt alvást is kihagytam, de ő elmondta, hogy egyáltalán nem örült ennek az akciómnak. Én türelmesen végig hallgattam, ahogy felelőtlennek titulálta a viselkedésem. Egy ideig csak néztem őt, majd elmosolyodtam. Azt hiszem nem értette miért teszem ezt miután épp kioktatott.
- Most miért nézel így?
- Felelőtlenség, ez volt az a szó, amit használtál, és amin mosolyogtam. A felelőtlenség az lett volna, ha hagyom, hogy abban az állapotban autóba üljön és felhajtson az autópályára. Peter, én megértem a gondolataidat, de te is értsd meg az enyémeket, én így éreztem helyesnek, és tudod látni mikor az édesanyja felébredt eszembe juttatta azt, hogy nekem esélyem sem volt még csak elköszönni sem anyáéktól. Az hogy láthattam őket együtt, kárpótolt az egész kényelmetlenségért és Mr. Taylor végig nagyon tisztelettudóan és figyelmesen bánt velem. Nem tolakodott nem nyomult rám, nem próbált meg közeledni hozzám. Ellenben úgy érzem, hogy régóta először a barátomnak tekinthetek valakit. El kell fogadnod, hogy felnőttem és időnként igenis hozok önállóan döntéseket, nem fogok veled vitatkozni ezekről. Ha én úgy tartom helyesnek, akkor úgy cselekszem. Neked ezt meg kell értened, te láttad min mentem keresztül mikor elveszítettem őket és tudod, hogy képtelen lettem volna egyedül elviselni azt a fájdalmat. Most pedig lepihennék, holnap majd beszélünk - mondtam mire csak bólintott és kiment.
Nem akartam megbántani, de néha túlságosan is szabályozni akar mindent, mintha egy kalitkában élnék. Való igaz, vannak esetek, mikor úgy érzem magam a legjobban, de vannak gondolataim, amelyek döntésekhez vezetnek, ez természetes, ideje neki is kicsit a saját életét élnie.
Vasárnap mikor készültem a hétfőre előhalásztam apa összes pulcsiját és kimostam, Peternek esélye se legyen többé megfosztani az én védő hálómtól. Délután csak álltam a fürdőben, levettem a felsőmet, egy melltartóban és melegítő nadrágban álltam a tükör előtt. A sebhelyeket néztem, a karomon, mellkasomon és derekamon, néha nagyon tudnak fájni, akkor kenegetem fájdalomcsillapító krémmel és veszek be rá tablettát, de csak kicsit segítenek.
- Fájnak a sebhelyek?- dugta be a fejét Peter mire odakaptam a fejem, kicsit megijedtem, nem hallottam, hogy bejött a szobámba. Mivel sokáig ő cserélte a kötéseket megtanultam a zavart leküzdeni, így nem voltam szégyenlős, legalábbis előtte, másnak nem mutogatnám magam, valójában még azt is mindig utáltam, ha a strandon bámultak.
- Kicsit - bólintottam.
- Fájdalomcsillapítóval bekented?
- Igen.
- Bocsánatot kérek a tegnapi miatt - kezdte el miközben megtámaszkodott az ajtóban - Hiba volt úgy beszélnem. Igazad volt, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy milyen volt kezdetben, még azelőtt hogy jobban lettél volna. Büszke vagyok rád Grace, amiért képes voltál kilépni a komfortzónádból és leküzdeni a félelmet, hogy a támasza lehess. Biztos nehéz lehetett.
- Az elején nagyon féltem, de furamód megnyugtatott, hogy ott van velem. Mintha nem is én lettem volna az ő támasza. Mikor a kápolnába utánam jött menekülni próbáltam, elakartam lökni magamtól, ahogy téged is, de nem eresztett el, ott tartott és úgy éreztem megoszthatom vele azt a fájdalmat, amit éreztem. Úgy érzem jó ember és bízom benne. Bízni szeretnék benne.
- Ha így érzed, támogatlak és ígérem, többé nem akadok ki és nem kérdőjelezem meg a döntéseidet. Csak annyira féltelek téged. Mindig titkolózol, és nem tudom, hogy vagy. Ha baj van, szeretném, ha elmondanád, tudod, hogy meghallgatlak, és ha tudok, segítek. Nem akarom, hogy magadba zárd a fájdalmat és nem akarom, hogy magadban kínlódj a gondokkal. Én csak nem akarlak elveszíteni téged is, nem tudom, mit csinálnék, ha te sem lennél már nekem - nézett szemembe mire nem mondtam semmit csak megöleltem. Rögtön viszonozta, szorított magához, ahogy csak tudott.
- Szeretlek Peter.
- Én is nagyon szeretlek téged és ezért fontos, hogy mindig elmondd, ha valami bánt vagy rossz történik veled.
- Elszoktam mondani, ha gondom van - mondtam halkan, mert azért ez nem feltétlenül igaz.
- Nos... Egy ideje már visszatértél a suliba, de nem mesélsz soha semmit. Azt nem hiszem, hogy sosem történik semmi.
- Semmi érdemleges- mondtam váll rándítva.
- Tudod Grace, vannak, akik törődnek veled. Többen is.
- Többen is? - néztem rá értetlenül.
- Igen, az imént hívott fel Mr. Taylor, úgy érezte, hogy meg kell magyaráznia az eltűnésedet és biztosított, hogy semmi sem történt és nagyon vigyáztatok, nos, egymásra, ha lehet így fogalmazni. Elmondta azt is, hogy a barátjának tekint téged - mondta Peter mire elmosolyodtam - És épp ezért elakarta mondani, hogy aggódik érted. Én nem értettem miről beszél, hiszen te sosem meséltél semmit, aztán mondta, hogy volt néhány incidens egy bizonyos Jackkel és szerinte ezt nem jól kezeled.
- Mit mondtál neki?
- Hogy úgy láttam rendben vagy és nekem ez újdonság - mondta mire sóhajtottam majd kisétáltam a szobába és felvettem a topom. Leültem az ágyra majd mikor csatlakozott elmeséltem neki az elmúlt másfél hónapot. A Jack általi incidenseket, azt hogy Mr. Taylor próbált védeni tőle, hogy ez belőlem mit váltott ki. Amíg beszéltem végig csak nézett, de a szemében láttam, hogy kicsit kiakadt.
- Te komolyan eltitkoltad ezt előlem? - borult a bili - Grace, és ha bánt az a kis gennyláda?
- Nem érdekel, csak túl akarok esni ezen az éven. Miért nem érted ezt meg? Tudod jól, hogy nem akartam visszamenni, de kellett mert te ezt mondtad, és ennek ez lett az eredménye.
- És mi lenne, ha nyugodt hétköznapokon kellene átvergődnöd és nem nehezítenék? Olyan dolgok miatt bántanak, amik nem is igazak, inkább titkolod az igazságot és szenvedsz a kitalált dolgok miatt, minthogy beavasd őket és békén hagyjanak?
- Igen, mert nincs hozzá közük. Mr. Taylornak sincs egyelőre. Ha én egyszer úgy döntök, hogy elmesélem neki, akkor megteszem, de most nem akarom, hogy bárki többet tudjon a kelleténél. Ő így is jobban informált, tudja, hogy anyáék meghaltak.
- Azt mondtad megbízol benne.
- Így volt, amíg nem mondtad, hogy felhívott téged. Nem volt joga ezt megtenni.
- Minden joga meg van hozzá hisz a tanárod, és ha az iskolában történik veled valami, arról joga van értesíteni engem.
- De ugye nem mondtál neki semmit rólam és az elmúlt másfél évről.
- Nem.
- Jó, ez maradjon is így.
- Gracie...
- Kérlek Peter - pattantam fel.
- Rendben, nem mondok neki semmit, ha még beszélnénk. Senkinek nem mondok semmit.
- Köszönöm.
Adam szemszög
Már épp lefekvéshez készültem mikor elkezdett telefonom csörögni, ismerős volt a szám. Az ágyra leülve fogadtam a hívást.
- Haló, tessék.
- Jó estét Adam, Peter vagyok, zavarhatlak? - fura volt, hogy visszahívott, kicsit meglepett. Úgy gondoltam jobb, ha rácsörgök, ha én is bejelentkezem és elmondom mi történt, így tisztességes.
- Igen, persze, valami baj van esetleg? Segíthetek valamiben? - feszültem meg picit.
- Pont ezért hívtalak, hogy segítséget kérjek. Érdekelne ez a bizonyos Jack Merrit.
- Ó... Milyen formában? - álltam fel.
- Elakarom kapni a kis féreg tökeit.
- Grace elmesélte?
- Igen, szóval segítséget kérek, mikor és hol találhatom meg szerinted iskolán kívül?
- Iskola után beszoktak ülni a közeli gyorsétterembe, ott szoktak bandázni azt hiszem.
- Köszönöm - sóhajtott.
- Tudok segíteni valahogy?- sétáltam fel s alá a szobában.
- Nem okoznék gondot, az információ pont elég volt. Vagyis még annyit, hogy Grace elmondta mit tettél érte a másfél hónap alatt, mármint hogy többször megvédted és leállítottad a srácot. Ezt köszönöm, hálás vagyok érte.
- Nos Grace nem úgy tűnt eddig, mint aki el van ragadtatva attól, hogy megvédték - nevettem el magam.
- Grace bonyolult ilyen szempontból, biztosan te is tapasztaltad akár pénteken is, de azért elmondom. Nagyon magába fordult az elmúlt időszakban, ezért is küldtem vissza a suliba, remélve, hogy segít majd neki a közösség, de egy Jack Merrit típusú gennygócra nem számítottam, így csak mélyebbre zuhant.
- Próbáltam többet megtudni, de nem akart elmondani semmit, egyedül annyit hogy a szülei elhunytak másfél éve.
- Nekem a lelkemre kötötte, hogy nem mondhatok semmit, így ne várj segítséget, de annyit mondhatok, hogy a mostani Grace, még csak nem is árnyéka a réginek. Mindennap egy mosolyért imádkoztam eddig és félek egy évvel ezelőtt elvesztettem azt a lányt.
- Téged zavarna, ha továbbra is barátkoznánk. Tudom, fura lehet hisz idősebb is vagyok ráadásul a tanára, de Grace nagyon jót tesz nekem. Jó hatással van rám.
- Igazán? Ezt rólad is ellehet mondani, látom benne a változás apró szikráját megcsillanni, szóval nem zavar. Támogatom az ötletet.
- Köszönöm. Ha tudok valamiben segíteni, csak szólj. Ez a Jack gyerek már nekem is nagyon szúrja a szemem.
- Úgy lesz, szia Adam.
- Szia Peter.
A telefont félre téve elmosolyodtam, végre valaki elkapja a kis királyt. Bár már egy hónappal ezelőtt szívesen megtettem volna, de etikailag nem fér bele, hogy megüssem egy diákomat, talán majd most Peternek sikerül helyre tennie. Jó fejnek tűnik, és nagyon szeretheti az unokahúgát, a beszélgetéseinkből ítélve bármit megtenne érte, ami azt hiszem az elmúlt egy-két év után normális is.
Reggel kicsit fáradtan ébredtem, nem éreztem magam kipihentnek, semmi kedvem nem volt az órákat megtartani, de nem kívánság műsor.
A tanáriban üldögéltem és a kávémat iszogattam, többször eszembe jutott a péntek este és elmosolyodtam. Nem tudom miért ragadt meg bennem annyira, de az a pillanat mikor énekeltem és rám nézett, olyan szép volt. A tekintete annyi érzést közvetített felém.
Gondolataimat Annie zavarta meg mikor leült velem szemben. Egy ideig csak nézett majd rám vigyorgott.
- Hogy vagy Adam?
- Jól köszönöm, és te?- mosolyodtam el.
- Én is, hogy telt a hétvégéd?- dőlt előrébb.
- Tartalmasan. És neked?- kérdeztem vissza, de valójában nem érdekelt.
- Tegnap kiugrottam egy repülőből.
- De miért?
- A nővéremtől ezt kaptam születésnapomra, együtt ugrottunk. Nagyon jó volt, annyira imádtam, biztosan ugrok még.
- Ez szuper, még sosem csináltam ilyet. Ez a tandem ugrás, ha jól tudom, ugye?
- Igen. Hát, ha gondolod, legközelebb lehetsz te a partnerem.
- Ó, nem is tudom - hátráltam ki a dologból.
- Nem kell félned, ott leszek én is. Fogom a kezed is.
- Nagyon kedves tőled, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.
- Az ugrás vagy, hogy randizzunk? - kérdezett rá nyíltan, ami kicsit meglepett, de igyekeztem összeszedni magam.
- Az az igazság, hogy mindkettő. Nem vagyok az extrém sportok kedvelője és most az életem nem is úgy alakul, hogy egy kapcsolat vagy randizás bele férne, ne haragudj.
- Ugyan, nem haragszom, majd próbálkozom még. Na szép napot, ha már nem találkoznánk.
- Neked is Annie - mondtam majd miután kiment a kávés bögrémet nézegettem. Miért mondtam nemet? Miért nem érdekel, mint nő? Mint ember nagyon kedvelem, jó fej csaj, mindenkivel jóban van, de nem tudok rá úgy nézni, nem vonzódom hozzá. És miért akar egyáltalán próbálkozni? Nem is értem, miért akar egyáltalán randizni velem.
Az egész napon úgy ballagtam át, mint egy zombi és ezen a három kávé sem segített.
Délután mikor végeztem a zene terem előtt mentem el, az ajtó nyitva volt, ahogy odaértem benéztem. Grace ott ült az ablakban egy füzettel a kezében és kifelé bámult. Elmerengett. A tollal ütögette a füzetet és sóhajtott miközben a kinti világot bámulta. Mire gondolhat? Megindító volt őt így látni. Indíttatást éreztem, hogy bemenjek, hogy váltsak vele néhány szót, egy pillanatra át futott az agyamon az is, hogy bár magamhoz ölelhetném és biztosíthatnám, hogy minden rendben lesz vele, hogy nem kell félnie, mert minden a helyére kerül idővel, amit az édesanyjától is várna, ha itt lenne, de nem akartam felzaklatni így csak nyeltem egy nagyot és tovább haladtam. Az épületből kiérve áthaladtam a parkoló egy részén majd megálltam a kocsimnál és vissza néztem, mert éreztem, hogy figyelnek. A hátsó ajtót kinyitva egyenesen az ablakra bámultam. Feltartotta egy kezét majd eltűnt az ablakból. A táskámat bedobva becsuktam majd a motorháztetőnek támaszkodtam, kíváncsi lettem. Épp akkor lépett ki az ajtón, vállán a táskájával, ugyanabban a hatalmas melegítőbe burkolózva és elindult felém.
- Mr. Taylor - szólított meg mire kiegyenesedtem így majdnem egy fejjel magasabbá váltam.
- Miss Wilson, miben segíthetek?- mosolyodtam el a határozott kezdeményezésen.
- Miért beszélt a nagybátyámmal?- nos, ez már inkább volt kérdőre vonás mint baráti csevej hang vételű.
- Mert úgy éreztem jónak, ha felhívom és elmondom, hogy történt a pénteki napunk, nem akartam, hogy bármilyen hátsó szándékot sejtsen az egész mögött. Amit pedig az elmúlt időszakról mondtam, úgy éreztem tudnia kell, mert rossz látni, ahogy kínozzák önt. De bocsásson meg, nem fordul elő többé - mondtam mire bólintott majd szemembe nézett. Valamilyen szinten komolyan is gondoltam, amit mondtam hisz semmi jogom nincs az életében vájkálni bármennyire is szeretném, ha előbújna a hatalmas pulcsi alól és élné az életét. Bár hogy miért vágyom én erre annyira, azt nem tudom megmondani.
- Köszönöm, hogy ezt mondta - szólalt meg kisvártatva, ami meglepett. Azt hittem le fogja üvölteni a fejem - Ugyanakkor egyetértek abban, hogy többé ne forduljon elő. Kérem. Ha én úgy látom jónak, megosztom vele az élményeimet, önnek nem kell ezzel foglalkoznia.
- Hű, oké, húzza vissza a tüskéit. Miért ilyen zaklatott? Egy hívásról beszélünk, mert jót akartam magának. Szeretném, ha jobban érezné magát itt az iskolában.
- Úgy érzem, hogy önnek nem kellene ennyit foglalkozni velem.
- Merthogy?
- Nem helyes.
- Azt hittem barátok vagyunk- mondtam mire lesütötte szemét - Vagy csak futó kaland voltam ott a kórházban? Addig jó voltam, míg megvigasztaltam és el van felejtve minden, amit beszéltünk, a péntek este?
- Nem, nem ezt akartam mondani ezzel. Nem vagyok az a típus, aki kihasználja az emberek jó indulatát.
- Tudom, meg is lepődtem volna. Viszont akkor nem értem.
- Én bízom magában.
- Ez borzalmas- ráztam fejem - Akkor mi a baj?
- Talán csak nem akarok csalódni magában - mondta halkan.
- Én sem használtam ki önt, nem csak addig akartam jóban lenni, míg engem pesztrál. Komolyan gondoltam, hogy a barátja szeretnék lenni. Akkor és most is.
- Jól van - enyhült meg. A hideg tekintet eltűnt és újra felcsillantak szép barna szemei.
- Van esetleg kedve beszélgetni? - kérdeztem mire hevesen megrázta fejét - Vagy tudja mit Grace, ha úgy érzi, szeretne valakivel beszélgetni, akkor nyugodtan hívjon fel - vettem ki a táskámból egy névjegykártyát és nyújtottam felé, de ő csak bizonytalanul pislogott rám.
- Ez nem hiszem, hogy helyes lenne - nyögte végül ki.
- Grace, nem a kezét kértem meg, csak felajánlottam, hogy ha szüksége van valakire, akkor állok rendelkezésére, hiszen barátok vagyunk vagy nem? Ha esetleg Peterrel nem tudna vagy akarna beszélni, akkor ne habozzon. Kérem, vegye el a kártyát, mert görcsbe áll a kezem.
- Köszönöm - mosolyodott el halványan majd elvette a kártyát.
- Bármikor - néztem szemébe- Elvihetem valameddig?
- Nem szükséges - vágta rá gyorsan mire elmosolyodtam
- Szívesen elviszem, minden hátsószándék nélkül.
- Nem szeretnék gondot okozni, szerintem nem egyfelé lakunk, csak kitérő lenne önnek.
- Erre inkább nem is mondok semmit. Ne butáskodjon, nekem nem okoz ez gondot.
- Rendben, de csak mert tudom, hogy addig úgy sem hagy békén - mondta mire csak bólogattam.
- Máris jobban kiismert, mint itt bárki. Jöjjön - nyitottam ki neki az ajtót. Mikor beült az anyósülésre becsuktam az ajtót és mosolyogva sétáltam át a vezető üléshez. Ahogy elindultunk automatikusan bekapcsolt a rádió, de le is halkítottam.
- Maga nagyon kíváncsi természet - bámult ki a szélvédőn.
- Valóban, ez az egyik legjobb tulajdonságom.
- Sokak szerint a túlzott kíváncsiság bosszantó - vonta meg vállát.
- Azt nem állítanám, hogy én túlzottan is kíváncsi vagyok. De ugyanezt mondják a zárkózottságra is. Ha valaki kicsit titokzatos az sosem baj, de az hogy semmit nem lehet önről tudni, bosszantó, és aggasztó is egyben.
- Tudja, nem kell mindenkinek mindent tudni - nézett rám így mikor megálltam a piros lámpánál viszonoztam és felé fordultam. Egy pillanatra elmerengtem.
- Épp ez az Grace, sosem jó teljesen ki adni magunkat, én sem szoktam ezt tenni, de ön, ennyire nem gyűlölheti az embereket, így nem lehet boldogan élni.
- Nem gyűlölöm az embereket, csak egyszerűen nem jövök jól ki velük. Egy roncs vagyok Mr. Taylor, láthatta szombaton, még magamban is alig bízom nemhogy vadidegenekben - rázta fejét.
- Bennem is megbízott.
- Az más.
- Mennyiben is? Hisz megtehetném, hogy rátérek az első lehajtóra és elrabolom, senki sem tudná meg.
- Ezzel kicsit azért megijeszt még úgyis, hogy jó okkal feltételezem, hogy erre nem lenne képes - nézett rám és tekintete tényleg ijedtséget és bizalmatlanságot sugallt. Na itt cseszted el Adam, kell neked kinyitni a szád. Miért nem tudsz gondolkozni mielőtt beszélsz?
- Ne haragudjon Grace - pillantottam rá de egyre inkább elhúzódott és így nem tudtam folytatni az utat. Lehúzódtam az első parkolóba majd megálltam és övemet kikapcsolva felé fordultam testemmel - Nem akartam megijeszteni csak szeretném, ha bízna bennem, igazán. Még egy legyet is fáj lecsapnom nem, hogy önt bántsam - halkítottam a végét mire bólintott.
- Tudom csak ez olyan zavaros... Valamiért úgy érzem, hogy mindig őszinte velem.
- Az vagyok, jól érzi. Miért gondolja, hogy rossz az, hogy többet szeretnék megtudni önről?
- Mert ön a tanárom.
- A barátja vagyok.
- De egyben a tanárom is és ez megzavarja a dolgokat.
- Tudja, látom mindennap, ahogy szinte menekül a társai elől, ahogy egyedül elbújik egy kis zugba és a könyveit bújja vagy a fülét bedugva zenét hallgat és elzárkózik. Nem tudom elhinni, hogy boldog így, vagy hogy ez jó önnek így. Nem ismertem önt egy évvel ezelőtt, de megnéztem néhány képet az iskolai archívumban és elképedtem, annyira más volt, mosolygott, szélesen, boldogan. Beszéltem egy két diákkal is, akikkel egy képen láttam és mind azt mondták, hogy akkor sem volt a társaság középpontja, viszont voltak barátai, részt vett csapatversenyekben, kommunikált a többiekkel, de miután magántanuló lett ellökött mindenkit magától. És senki nem tud igazából semmit, csak találgatnak és tippelgetnek - mondtam mire lehunyta a szemét.
- Kérem, menjünk tovább - túrt hajába.
- Miért fél kommunikálni? Miért akar tovább menni? Ha még maradunk kicsit és folyamatosan nyaggatom, akkor megnyílik és oda annak, hogy senki nem tud semmit?
- Én csak nem akarom, hogy bárki is közel kerüljön hozzám, érti?
- De miért?- kérdeztem halkan miközben nagyon jól tudtam a választ, de hallanom kellett tőle, meg kell törnie a csendet, ki kell adnia magából.
- Egyszer elég volt elveszítenem azokat, akiket szeretek, többé ezt nem akarom átélni. Nem bírnék több fájdalmat elviselni és azt sem akarom, hogy valaki miattam szenvedjen - nyögte ki a végét, mert közben elkezdtek könnyei folyni. Hangosan szipogott és arcát törölgette. Nem nézett rám, véletlenül sem. Annyira sajnáltam, ahogy zokogott, majd megszakadt a szívem érte és abban a pillanatban úgy éreztem nem tudok semmit tenni érte. Csak közelebb hajoltam és megfogtam egyik kezét.
- Grace, nyugodjon meg, itt vagyok, nem kell félnie, nálam a titkai biztonságban vannak, megígértem önnek szombaton. Nekem bármit elmondhat, nem kell attól félnie, hogy csak mert a tanára is vagyok bármit felhasználok majd - mondtam halkan mire fejét rázta hogy nem, kezét elengedve hajához értem és fejét megállítva nyúltam álla alá - Nézzen rám, kérem.
- Nincs az az Isten - szipogott.
- Akkor ne nézzen, de én akkor is elmondom. A barátja leszek továbbra is és önt is a barátomnak tekintem. A telefonszámomat tudja, és ha szüksége lesz rám, mindegy miért, akár csak egy beszélgetésre vágyik, vagy csak sétálna egyet valakivel akár beszélgetés nélkül, vagy épp segítségre van szüksége, hívjon fel és én jövök - fogtam meg kezét és újra csuklójára tévedt tekintetem. Végig simítottam a hegeken majd elengedtem - Szeretném öntől hallani mi történt pontosan az elmúlt egy évben magával, amiért képes volt ezt tenni a saját testével.
Elengedtem és visszacsatoltam az övemet, elindultam, hagytam, hogy megnyugodjon, tettem néhány kört pár háztömb körül, míg végül mikor úgy láttam, hogy jobban van elindultam vele haza felé. Mikor leparkoltam a ház előtt végre felemelte a fejét és felém fordult. Egy ideig csak nézett azokkal a hatalmas barna szemeivel majd kikapcsolta a biztonsági övét. Már azt hittem, hogy egy szó nélkül ott hagy, de megköszörülte a torkát és újra rám nézett.
- Nem fogom elfelejteni.
- Mit?- kérdeztem kicsit félve.
- Önt, azt amit tett az imént, amit mondott. Nagyon rég éreztem azt, hogy beszélni akarok valakivel az életemről, az elmúlt év nehézségeiről, de az előbb, ön ezt előidézte, ezt az érzést.
- És ha már én idéztem elő, esélyes az is, hogy velem osztja meg ezeket a dolgokat?- kérdeztem mire kinyitotta az ajtót és kiszállt.
- Igen- nézett rám vissza. Ezaz, végre!
- Köszönöm Grace.
- Mit köszön? Nem tettem semmit.
- De igen, nem is tudja mi mindent tett most meg ezzel a lépéssel. Holnap reggel találkozunk.
- Igen, viszlát Mr. Taylor.
- Ó igen, nem tudna Adamnek szólítani, ha csak ketten vagyunk vagy épp nem az iskolában vagyunk?
- Nem tudom, hogy menne-e, kicsit idegen ez még számomra.
- Persze, megértem, felejtse el. Viszlát Grace - mondtam mire becsukta az ajtót és hátra lépett egyet. Csak lassan Adam, csak lassan, mindennek eljön az ideje.