Adam szemszög
Mióta ismerem a történetét, hogy mi történt vele még inkább megszeretném védeni, de egyszerűen nem erőszakolhatom magam rá, ha ő nem akarja, hogy védjék. Úgy érzem és a szavaiból is úgy vettem ki, hogy neki kb mindegy mit tesznek vele, annál, ami történt rosszabb nem lehet. Szerettem volna beszélni vele, hogy ez így nincs rendben, hogy annyi minden áll előtte még az életben, de elvetettem az ötletet, amúgy sem kellene belefolynom, nem az én dolgom, én csak egy tanár vagyok ott, nekem nincs közöm az életükhöz. Ki kell maradnom ezek után, így is többet foglalkoztam vele, mint kéne. Ha ezt elmondanám Jamesnek tuti hülyének nézne, vagy Mike, kiröhögne, ők sosem folytak bele a diákjaik életébe, és milyen jól tették.
Úgy peregtek a napok, ahogy reméltem. Jack minden órán előadta magát, bár ami meglepő volt, hogy már nem is annyira Grace érdekelte, engem cseszegetett, beszólogatott, megjegyzéseket tett, arra vonatkozóan, hogy én dugni akarom Grace-t. Igazából ez volt, ami miatt a legjobban aggódtam, nem akarom, hogy keverjék a szezont a fazonnal. A tinik eszméletlen meggondolatlanok tudnak lenni, elég, ha csak egyikük gondolja rettentő viccesnek ezt elterjeszteni és tönkre tehet két életet. Engem kicsapnak, nyekkeni sem lesz időm, Grace pedig még jobban magába fordul, és ki tudja mit vonhat az maga után, az eddigi sztoriját ismerve, meg amúgy is, hogy juthat ilyen eszébe... én nem akarok semmit ettől a lánytól, egyszerűen csak rossz volt nézni ahogy szenved, ezért akartam segíteni rajta, de tessék, ide jutottam a kíváncsiságommal.
Azt válaszoltam Jacknek, hogy ha én dugni akarom, akkor ő is, erre a többiek nevetni kezdtek Jack meg elhallgatott és ekkor véltem felfedezni valami aprócska érzelmet átsuhanni az arcán. Grace kikerekedett szemekkel nézett rám. Én csak ültem ott és farkas szemet néztünk. Száját nyitogatta, mint egy hal. Felváltva néztem őt és Jacket. Vajon Jack így akar a közelében kerülni? Elég beteg módszer, talán magáénak akarja a lányt, beakarja törni. Annó nálunk is volt egy két srác, akik szinte behódoltatták a barátnőiket, de Grace nem ez a típus azt hiszem, és talán ez bosszantja a legjobban.
Egész órán engem nézett, azt hiszem még sosem erre még sosem volt példa. Mindig a fejét lehajtva jegyzetelt, de most figyelt rám, bár végig valamiféle hitetlenséget láttam rajta, hogy ezt tényleg megtettem, tényleg kimondtam. Nem tudom mit gondolt, nekem az jutott eszembe, hogy Jack talán ezután még jobban rá fog szállni.
Ugyanakkor eldöntöttem, hogy ha legközelebb látom, hogy bántja is közbelépek. Nem tudom nézni, ahogy az a kis féreg kínozza. Utálhat is érte, de akkor sem fogom hagyni, elvből nem tehetem meg. Nem nevezném magam férfinak, ha végig nézném és nem tennék semmit.
A szünetekben többet mászkáltam a folyosókon, kerestem a szememmel, de aztán emlékeztem, hogy azt mondta Annie, hogy a könyvtárban szokott bujkálni s végül meg is találtam, többször is jártam arra, épp csak ránéztem, hogy lássam jól van.
Nem tudom meddig jártam a nyomában. Nem kommunikált velem, a tanórán és tananyagon kívül soha semmit nem mondott, soha egy köszönöm nem jött tőle, persze nem is vártam el, de tényleg nem érdekelte mit tesz vele Jack. Többször közbe léptem, leépítettem Jacket vállalva, hogy emiatt simán ki rúgathat, de nem érdekelt, ugyanúgy megtettem. És meg is fogom tenni.
Grace szemszög
Beléptünk az októberbe. Több mint egy egész hónap telt el, de a helyzet nem változott, Jack, ha lehet még inkább kínoz, bár Taylor sokszor közbelép és így nincs alkalma olyan sokszor bántani, de nem hagy ki egy adandó alkalmat sem.
Járok a zene fakultációra, zongorázni tanulok, vagyis folytatom a tanulmányaimat és ugyanolyan sivár, eseménytelen hétköznapjaim vannak. A zene fakultáción van egy lány, akivel néhány szót beszélünk, de mindig ki akar találni valamit, be akar ülni valahova így mindig rövidre zárom. Nem nagyon vágyom társaságra, csak legyen vége ennek az évnek. Tudom azt is, hogy ezzel szépen elintézem magam, de nincs szükségem arra, hogy valaki állandóan általa vélt jó tanácsokkal lásson el, nem akarok senkit megbántani azzal, hogy ugyanúgy a saját elképzeléseimet követem. Elég ezeket a meccseket Peterrel lejátszani.
Mivel ma az utolsó óra labor így táskámat megfogva a zene terembe mentem és elkezdtem zongorázni. Hugh szerint, aki a fakultációt tartja, tehetséges vagyok és komolyabban kellene ezzel foglalkoznom, de nekem elég az, hogy kiadhatom magamból az érzéseket a zenén keresztül. Folyamatosan egy darabon dolgozom, már legalább háromszor kezdtem elölről, de nem találom, hogy hol akad el a dolog, nem tudok rájönni melyik hang nem stimmel.
Azért szeretem a zongorát, mert ezzel órákat el tudok bíbelődni és ilyenkor Jacktől sem kell tartanom, nem rontaná a hírnevét azzal, hogy bejön a zene terembe, még valaki meglátná. Az órára nézve láttam, hogy már rég vége a labor órának, de nem tudtam még abbahagyni, átakartam lépni azt a pontot, folytatni akartam a darabot. Újra elkezdtem játszani az elejétől majd újra és újra. Egyszerűen nem ment. Fejemet lehajtva sóhajtottam.
- Szóval itt bujkál, miközben mi kísérletezgetünk - hallottam meg Mr. Taylor hangját. Hátra fordultam, az ajtóban állt megtámaszkodva. Kiegyenesedett és kezét dörzsölgetve elindult felém. – Min dolgozik?
- Csak egy darabon. Mit keres itt?- néztem rá miközben ő mellém húzott egy széket.
- Haza indultam, de meghallottam a zongora hangját, érdekelt ki az, aki ennyire beleszeretett ebbe a dallamba, de nem számítottam önre.
- Nem beleszerettem, csak megírtam.
- És eddig van meg?
- Nem tudok tovább lépni. Nem találom azt a hangot, ami elég lenne ahhoz, hogy folytatni tudjam.
- Értem, és arra gondolt már, hogy kevés egy hang, miért nem dolgozik több hanggal, írjon egy rövid átkötést - mosolyodott el.
- Miért jött be ide?
- Nem tudom, nincs jobb dolgom.
- Ez szomorú.
- Ön is szomorú, mindig, biztos átragasztotta rám.
- Bizonyára- bólogattam majd előre fordultam a kottát bámulva.
- Segíthetek?
- Tud zongorázni?
- Kicsit, igen bár nagyon rég játszottam.
- Rendben – húzódtam kicsit el, hogy ő is odaférjen a székével. Mikor elhelyezkedett rám nézett. Olyan átható mély kék a szeme színe emiatt olyan mintha olvasna bennem.
- Akkor csak kezdje el játszani az elejétől én pedig figyelek, jó?
- Igen – bólintottam majd elkezdtem játszani a darabot, néha be kellett nyúlnom elé, bár ő nem zavartatta magát, szépen behajolt elém, engem viszont eléggé feszélyezett, nem éreztem magam komfortosan. Mikor abbahagytam annál a pontnál egy szó nélkül kezdett el játszani. Figyeltem a kezét, mert nagyon tetszett a dallam, passzolt az én általam megírthoz. Mikor abbahagyta ő is ugyanúgy pihentette kezeit a billentyűkön, mint én majd rám nézett.
- Miért ilyen szomorú és nyomasztó ez a darab?
- Mert az életemet akartam megírni, az érzéseimet akartam kiadni magamból – mondtam egyszerűen miközben elhúztam kezem a billentyűkről. Nem néztem rá, mert tudtam, hogy ugyanúgy néz rám, mint azon az órán, amikor úgy éreztem mindent tud rólam. Tudtam, hogy ha szemébe néznék, sajnálatot látnék, szánalmat, és erre nem vágytam, abszolút nem - Mennem kell, köszönöm a segítséget, talán használni fogom – pattantam fel a székről, de elkapta a karom.
- Várjon Grace.
- Igen? - néztem rá mire felállt és csak komolyan nézett rám. Már épp nyitotta ki a száját, de akkor megcsörrent a mobilja. Idegesen vette ki zsebéből majd felvette.
- Haló - szólt bele mire én intettem, hogy megyek, de elkapta csuklómat és tátogta, hogy maradjak - Igen, én vagyok, kivel beszélek?- engedte el csuklóm mikor érzékelte, hogy nem mozdulok - De mikor és hol történt, melyik kórházban? - kérdezte mire közelebb léptem. Nagyon idegessé vált és úgy éreztem valami nagyon rossz dolog történt. - Persze, máris indulok. Két óra és ott vagyok - mondta majd kinyomta telefonját.
- Baj van?- kérdeztem halkan.
- Igen... Igen - nyelt nagyot - Az anyámnak balesete volt és a kórházból hívtak. Oda kell mennem.
- Hová?
- New Yorkba, a központi kórházba. Sajnálom Grace, mennem kell - kapkodott és elakarta tenni telefonját, de akkor elejtette majd még bele is rúgott. Ha ez nem lenne elég annyira remegett a keze, hogy a kulcsát is elejtette miközben kirángatta a nadrág zsebéből. Gyorsan felvettem és odaadtam neki és mikor elakart indulni elkaptam karját. Kérdőn nézett rám, láttam rajta, hogy nagyon megviselte a hír.
- Talán, nem kellene így vezetnie, ha ön is balesetet szenved, azzal nem segít az édesanyjának.
- Igaza van Grace, jobb lenne hívnom egy taxit de mire az kiér ide és elindulok... Csak az időmet vesztegetem.
- De Mr. Taylor, így nem engedhetem el - néztem szemébe mire sóhajtott.
- Tudom Grace, nem tanácsos így volán mögé ülnöm, de nincs más választásom.
- De van, majd én elviszem.
- Maga? De van jogosítványa?
- Nem, azért ajánlottam fel mert gőzöm sincs a vezetésről, persze, hogy van, régebben sokat vezettem.
- Mikor?
- Nem hisz nekem?
- Nem.
- Jól van- mondtam majd elővettem tárcámból a jogosítványt és kezébe adtam. Jól megnézte majd kérdőn nézett rám - Mindent megmagyarázok valamikor, de most azt hiszem jobb lenne, ha minél előbb odaérne az édesanyjához, épségben – mondtam és kezemet tartottam mire bólintott és odaadta a kulcsot. Én csak bedobáltam mindent a táskámba és már indultunk is.
Valójában csak akkor jöttem rá, hogy mit is művelek mikor beszálltam a volán mögé. Másfél éve nem vezettem, még az utazás előtt volt az utolsó alkalom, utána képtelen voltam vezetni, azt sem tudom hol van a kocsi kulcs otthon. Mikor bekapcsolta az övét csak rám nézett, látta, hogy van valami gond így csak felém fordult és megérintette karom.
- Jól van?
- Igen.
- Biztos? Még meggondolhatja magát.
- Nem... nem hagyhatom így vezetni, le kell győznöm az egyik legnagyobb félelmem és azt úgy lehet a leghatékonyabban, ha szembe nézek vele - mondtam majd bedugtam a helyére az indítókulcsot majd csak vettem egy nagy levegőt és elfordítottam. A motor felbúgott én pedig ráléptem a gázra, és lassan de biztosan elhagytam az iskola parkolóját majd rákanyarodtam a főútra.
- Tényleg tud vezetni.
- Gondolja puszira kaptam jogosítványt? Nagyon jól vezetek csak volt egy kis problémám az elmúlt évben ezzel. Is.
- Bocsánat, hogy megkérdőjeleztem.
- Semmi gond Mr. Taylor. Hű, ez nem is olyan vészes, nem így emlékeztem.
- Valami rossz élmény miatt nem vezetett eddig?
- Fogalmazhatunk így is.
- Köszönöm Grace, ez nekem nagyon sokat jelent.
- Szívesen - pillantottam rá majd az utat figyeltem. Lassan elhagytuk a várost, ő némán ült és bámult maga elé én meg a kormányt szorítva koncentráltam, hogy ne karambolozzak.
- Egy idő után kicsit lazultam, már nem feszült meg az egész testem, csak figyeltem az utat. Néha oldalra pillantottam. Olyan meggyötört volt az arca. Hajába túrt, homlokát dörzsölgette.
- Tudja mi történt?- kérdeztem mire rám nézett.
- Csak néhány szóban mondta el aki felhívott. Anya szabályosan haladt az úton mikor hirtelen az egyik lehajtónál bele rohant egy teherautó. Életveszélyes állapotban szállították a központi kórház sürgősségi osztályára így oda kellene mennünk.
- Minden rendben lesz - mondtam mire rám nézett, de tudtam, hogy nem hitt nekem így elmosolyodtam. Emlékeztem, hogy Peter is ezt mondogatta nekem - Semmit nem jelent már ez a három szó az életemben. Annyiszor hallottam, hogy értelmét vesztette - suttogtam majd hátra simítottam hajamat. Egy ideig csak nézett majd bólintott - De valahogy érzem, hogy az édesanyja jól lesz. Nem fogja elveszíteni - néztem rá és egy pillanatra elhomályosodott a látásom így gyorsan vissza fordultam és igyekeztem pislogni párat, hogy elmúljon.
- Fogalmam sincs mit csinálnék anyám nélkül, tudja Grace, nekem ő az egyetlen, aki igazán fontos.
- És az édesapja?
- Vele, évente kétszer találkozunk és ennyi. Az anyámnak köszönhetek mindent, hogy az lettem, aki ma vagyok.
- Biztosan nagyon büszke önre - nyögtem ki nagy nehezen.
- Remélem és köszönöm, fura egy lány maga.
- Miért?
- Mert próbál mindenkit távol tartani magától, küzd az ellen, hogy kommunikálnia kelljen, úgy tesz mintha mindent és mindenkit utálna, de mindeközben amit most tesz az másról árulkodik. Ön szerintem egy nagyon kedves és figyelmes lány.
- Talán az voltam régebben, de túl sok minden történt velem az elmúlt évben, amiről fogalma sincs.
- Lehet, hogy igaza van Grace, de ne feledje ez csak magán múlik.
- Pihenjen Mr. Taylor, azt hiszem hosszú nap és éjszaka vár önre.
- Lehetséges, hát jó, akkor lehunyom kicsit a szemem.
Mikor láttam, hogy elaludt én is elálmosodtam kicsit, ásítottam egy nagyot, ami nem egy jó ómen az autópályán így bekapcsoltam a rádiót de akárhová kapcsoltam nem találtam olyan zenét ami tetszett volna így kis keresgélés után találtam egy usb csatlakozót és rácsatlakoztattam telefonomat, már mehetett is a kedvenc lejátszó listám.
Egy ideig csak fejem ráztam majd már dúdolgattam halkan. Nem akartam, hogy felébredjen. Eléggé ki lehetett, mert meg sem rezzent a dúdolgatásra így már halkan énekeltem. Épp egy örök klasszikus ment a Smile amit Michael Jackson is felénekelt és én ezt a verziót valahogy imádom. Miután kezdtem kilábalni a mély depresszióból sokat hallgattam. Annyira magával ragadó az egész dal, így a vége felé én is beszálltam és már normál hangerővel énekeltem.
"Smile, though your heart is aching
Smile, even though it's breaking
When there are clouds in the sky
You'll get by
If you smile
Through your fear and sorrow
Smile and maybe tomorrow
You'll find that life is still worthwhile
If you just smile "
A végét csak dúdolgattam majd elmosolyodtam, valamiért mindig kicsit jobb kedvre derít, még ha nem is értek egyet mindig a mondani valójával. Nem mindig érzem úgy, hogy a holnapnak van értelme, hogy egy szebb jövő vár rám. Valamiért nem hiszek benne pedig Peter annyiszor verte a fejembe mikor pszichológust játszott, hogy rám egy csodálatos élet vár, családdal, szerelemmel... De még sem hiszek ebben az egészben.
Az égboltot bámultam miközben még egy dalt végig dúdoltam. Nagyon el volt borulva, biztos, hogy esni fog, valahogy az egész nap olyan borús... Erről eszembe jutott hány esős napot ültem végig a nappaliban és a szobámban csak zenét hallgatva vagy filmeket nézve. Természetesen a legszomorúbb zenéket és filmeket néztem, sírni akartam, érezni akartam. Tudni akartam, hogy képes vagyok érezni, azok után ami történt nagyon sokáig nem voltam benne biztos.
„When I think back
On these times
And the dreams
We left behind
I'll be glad 'cause
I was blessed to get
To have you in my life
When I look back
On these days
I'll look and see your face
You were right there for me" - kezdtem el énekelni a Pearl Harbor című film egyik betét dalát amit kisebb koromban anyával énekeltem mindig, így ez a dal mindig is sokat jelent majd számomra. Nincs olyan nap, hogy ne hallgatnám meg és ne érezném ezáltal azt, hogy velem van. Csak lehunyom a szemem és mintha fogná a kezem. Néha látom az arcát, ahogy szigorúan néz és rázza a fejét nem helyeselve azt, amit teszek, érzem, hogy magához ölel és azt mondja ne féljek... „Ne félj kislányom, minden rendben lesz". Annyiszor hallottam ezt és tőle még hihető volt. Ha ő mondta tudtam, hogy úgy lesz. Minden betegségnél minden rosszul létemnél, neki elhittem és hogy hiányzik, hogy ezt mondja.
„In my dreams
I'll always see you soar
Above the sky
In my heart
There will always be a place
For you for all my life
I'll keep a part
Of you with me
And everywhere I am
There you'll be
And everywhere I am
There you'll be"- szálltam még be az utolsó refrénbe, majd ahogy véget ért a dal könnyeimet törölgetve szipogtam. Annyira hiányzik, hogy azt elmondani sem tudom. Talán ez volt a motiváció mikor felajánlottam, hogy elviszem őt a kórházba... mintha ő súgta volna, egy belső hang.
- Gyönyörű hangja van Grace- szólalt meg mire megugrottam picit.
- Jesszus, mióta van ébren?
- Végig ébren voltam és csak hallgattam magát, valójában még nagyon sokáig eltudnám hallgatni, a hangja nagyon megnyugtat.
- Köszönöm.
- Bár sejthettem volna, akinek ilyen érzéke van a zongorához, énekelnie is tudni kell, miért sírta el magát?
- Emlékeztetett valakire a dal, semmi különös - néztem rá mire aprót bólintott. Nem kérdezősködött csak figyelt majd újra az utat kezdte nézni - Jól haladunk, hamarosan az édesanyja mellett lehet.
Adam szemszög
Fura érzés lett úrrá rajtam. Mióta először megláttam tudtam, hogy van benne valami, annyira tiszta a tekintete és ártatlan, olyan sok mondani valója lehet mégis mindent magában tart. Nem osztja meg senkivel a gondolatait, ahogy azt sem mennyire tehetséges, meg tart magának mindent, mindent, ami különlegessé teszi őt.
Az, ahogy rögtön, szinte gondolkodás nélkül ajánlotta fel, hogy elhoz New Yorkba bizonyította, hogy egy kedves és segítőkész lány, aki önzetlenül segít, ha tud. Félt vezetni, a kedvemért mégis legyőzte ezt és útnak indult. Mikor meghallottam, ahogy dúdol úgy éreztem mintha valami nyugi szobába kerültem volna, az idegeim, amelyek addig tomboltak lecsillapodtak, és amikor énekelni kezdett és ránéztem, olyan átéléssel tette azt, tudtam, hogy valami mélyről jövő érzés sarkallja erre.
Bár sejtem kihez kötődik a dal és bár tudok róla mindent, mégis azt szeretném, ha elmondaná nekem, ő, magától, minden kényszer nélkül. Ha beavatna az életébe, ha közelebb engedne magához, ha megbízna bennem.
A kórházba érve a sürgősségire mentünk ahol hatalmas volt a felfordulás így nehezen, de találtam egy ápolónőt, aki elmondta végre, hogy mi történt. Anya épp a műtőben volt így csak a sérüléseiről tudott tájékoztatást adni, és hogy nem rég kezdték a műtétet és biztosan eltart még egy ideig.
Amíg én beszéltem Grace egy széken üldögélt és csak a földet bámulta, akkor döbbentem rá igazán, hogy ő most relatíve távol van az otthonától. Lassan odasétáltam és leültem mellé, ahogy rám nézett tekintetéből aggodalmat olvastam ki, felém fordult egész testével és kezeit tördelve sóhajtott.
- Lehet már tudni valamit?
- Nem rég kezdődött a műtét, nem lehet tudni meddig tart. Súlyos sérüléseket szenvedett, eltört a karja és megsérült a feje és a gerince, még nem tudni milyen hatással lesz ez a testére. Emiatt is eltart egy ideig a műtét.
- Uram isten, nagyon sajnálom, ez borzalmas.
- Tudja Grace, nem számít semmi csak maradjon életben... Én csak nem akarom elveszíteni őt, abba belehalnék.
- Megértem, őszintén - fogta meg a kezem.
- Én, csak most döbbentem rá, hogy milyen messzire eljött az otthonától miattam és nem lehetek elég hálás, de nem várhatom el, hogy itt maradjon. Hívok önnek egy taxit, ami haza viszi, én meg leszek itt - mondtam majd felálltam és elővettem a telefonomat. Már épp hívni készültem a taxi társaságot mikor mellém lépett és lenyomta a kezem.
- Nem hagyom magára, szerintem nem lesz meg és nem maradhat egyedül ebben a helyzetben.
- Grace, nem várhatok ilyet öntől és a nagybátyja is biztosan aggódik már.
- Nem várja el, de ettől függetlenül megteszem. Nagy lány vagyok, tudok dönteni arról, hogy mikor, hol és mit csinálok. Peter megfogja érteni, talán nála jobban senki nem érti, miért teszem - mondta határozottan mire nem mondtam semmit csak megöleltem. Nem tudtam mit mondani neki, nem tudtam, hogy megköszönni, egyszerűen fogalmam sincs honnan van benne ennyi erő, hogy ezt képes megtenni de ezt sosem fogom elfelejteni. Ahogy elengedtem felnézett rám és vett egy nagy levegőt - Felhívom a nagybátyámat, mindjárt jövök- mondta mire csak bólintottam. Kicsit távolabb sétált és a falnak támaszkodva kezdett telefonálni. Nem tartott sokáig a hívás de azt megtudhattam belőle hogy kölcsönösen megbíznak egymásban a nagybátyjával. Nem kell magyarázkodnia, csak elmondta mi történt és hogy marad itt. Feltételezem figyelmeztette őt, hogy vigyázzon magára, mert Grace elmosolyodott és annyit mondott, hogy nincs mitől félnie, sosem bántanám, majd közölte, hogy nagyon szereti és elköszönt. Hát persze, hogy sosem bántanám. Képtelen lennék rá, azt sem értem, hogy Jack hogy képes őt bántani miután belenéz a szemébe, ami annyi fájdalmat és szomorúságot sugároz... Visszajött hozzám és leült mellém. Nem mondott semmit, de nem is volt szükség szavakra, elégnek éreztem, hogy ott volt mellettem.