Jól esett az alvás, mert legalább nem kellett foglalkoznom senkivel és semmivel. Amint felébredtem, egyre jobban éreztem a bennem tátongó űrt, amit Ellion hagyott. Nicolas ébren feküdt mellettem az ágyban.
– Tudom, hogy milyen kecsesen folyik a nyálam – töröltem meg a szám szélét.
– Jobban érzed magad? – mosolyodott el.
Némán megráztam a fejem.
– Akkor találtam neked mára egy programot – állt fel az ágyról. – Na, kapd össze magad! – dobott oda nekem az ágyra pár ruhát.
– Persze. – Hasra fordultam, és fejemre raktam a párnát.
Nicolas megfogta a bokámat, én pedig a kezemmel megragadtam az ágy támlájára. Teljes erőmből kapaszkodtam, ahogy Nicolas elkezdett kihúzni a takaróm alól. Nem tudtam sokáig tartani magam, így sikerült úgy lerántania az ágyról, hogy mindketten a földön végeztük.
– Már fenn vagyok! – álltam fel, de ő visszarántott és átölelt.
– Tudom – csókolt bele a nyakamba, majd hagyott felöltözni.
Ötletem se volt, hova megyünk majd, de hamarabb leértem az aulába, mint Nicolas. Kellemes érzés töltött el, ahogy kiléptünk a kapun, mintha megszabadultam volna egy nehéz kőtől a mellkasomban.
Végül ott kötöttünk ki, ahol harcoltam a boszorkánymesterrel, de a holttesteket már eltüntették onnan. Csak a néhány vérfolt mutatta, hogy mi történt itt korábban. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi lett a testekkel? Kaptak tisztes temetést, vagy csak bedobták őket egy jelöletlen gödörbe? Esetleg elégették őket? Ami Corneliust illeti, biztosan nem érdekelték az elesettek, mert úgy tűnt, a vámpíroknak az alakváltók egyszerűen feláldozhatók.
Szégyelltem magam, amiért olyan nagy pusztítást hagytam magam után, így megpróbáltam valamennyire pótolni a veszteséget. Megkértem Nicolast, hogy segítsen megtisztítani a terület közepét a farönköktől. Ahogy végigsimítottam a talajon, beizzítottam a zöld smaragdot a karkötőmön. Éreztem, ahogy a föld jajgat a fájdalomtól és segítségért kiált. Felemeltem a kezem, majd ott termett egy kis hajtás a kezem nyomán, mintha egy mozdulattal kihúztam volna a talajból. Felálltam, távolabb léptem az apróságtól, végül széttártam a kezem és minden erőmmel arra az új életre összpontosítottam, ami egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt. Nicolas ámultan nézte, ahogy a fa lombkoronája egésszé válik.
– Bámulatos – motyogta, miközben a fatörzsre illesztette a tenyerét, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy a növény valódi.
– Sok erőt meríthetünk a természetből, viszont néha adnunk is kell, nem csak elvenni – mosolyodtam el. – De miért is jöttünk ide? – tértem a tárgyra, amire azóta kíváncsi voltam, hogy megemlítette.
Közelebb intett magához, majd suttogni kezdett a fülembe.
– Úgy érzem, néhány klántag eltitkol előlünk valamit. Szóval nyomozunk egy kicsit.
– Innen már mindent eltüntettek – mondtam halkan, ahogy körbe mutattam a területen.
– Valószínűleg. Viszont lehet, hogy valamit kihagytak – mutatott arra, ahol egy nappal korábban még a boszorkánymester állt.
Kiélezett érzékekkel kezdtünk neki a kutatásnak, nem akartuk, hogy bármi is elkerülje a figyelmünket. A lábnyomok hamar véget értek, és úgy tűnt, mintha a boszorkánymester csak úgy megjelent volna a semmiből. Sokáig keresgéltünk, mire ismét lábnyomokra bukkantunk. Kétféle cipő lenyomata hevert a földön, így egyértelmű volt, hogy a férfi nem egyedül érkezett.
Nicolas leguggolt, hogy közelebbről is megvizsgálja a cipőnyomokat.
– Talán innen fedezték egymást.
– Akkor elég rossz munkát végeztek. De miért nem lépett közbe, mikor a másik már a végét járta? – kérdeztem értetlenül. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért nem segített a boszorkánymester a társának, mikor tudta, hogy a másik veszélyben van.
– Nem tudom. Azon is csodálkozom, hogy ezeket még nem tüntette el senki.
– Lehet, hogy csak megfigyelte a harcot – ötleteltem. – Kifigyelte a módszereimet.
– Te komolyan azt hiszed, hogy mindenki a te hatalmad után koslat? – mosolyodott el.
– Ha értenéd, miféle erő ez, akkor nem kérdőjeleznéd meg – álltam fel, majd tovább indultam.
– Akkor mondj nekem róla valamit – sietett utánam. – Mondjuk mi a helyzet a lovagjaiddal? Hogy született a legelső?
– Először is, a lovagok nem születnek, hanem létrehozzák őket, másodszor pedig ez egy hosszú és száraz történet.
– Még jó, hogy rengeteg időnk van – csókolta meg az arcom, majd visszatért a kereséshez.
Egy mély sóhaj hagyta el az ajkamat.
– Őseink máshogy éltek – kezdtem el a jól betanult szöveget. – Halandó emberek voltak, akik kísérleteztek a varázslattal. Azt tanulmányozták, hogy hogyan tudnának életre kelteni és gondolkodást, értelmet adni a gólemeknek. A saját céljaikra akarták felhasználni őket. Az első lovagot sárból és kőből alkották meg. Rájöttek, hogy a lény a fegyverévé tudja alakítani azt az anyagot, ami felépíti a testét, így egyre keményebb és törhetetlenebb anyagokkal próbálkoztak. A drágakőhegyek már azelőtt is ott álltak, mielőtt őseink megszülettek, ezért szinte azonnal azokhoz az anyagokhoz nyúltak. Scarp, a papnő, kinek testét furcsa, ismeretlen jelek borították, hatalmas erővel bírt. Őseink nem akarták elszalasztani ezt a remek lehetőséget, amivel óriási hatalmat szerezhettek maguknak, ezért megkérték Scarpot, a vérboszorkányok ősét, hogy borítsa családjaikra a halhatatlanság varázslatát. Nem volt nekik elég egyetlen emberöltő, hogy kiélvezzék a kísérletek eredményét. Attól fogva, mikor elérjük a huszonkét éves kort, látszólag nem öregszünk tovább.
– Elpusztíthatatlanok lettek? – kérdezte Nicolas döbbenten.
– Scarp varázslata csak megállította a testük felett az időt, így sosem lehettek igazi halhatatlanok. Nem létezhet a természetben elpusztíthatatlan lény, mert az felborítaná az egyensúlyt.
– Én is elfogadnék egy ilyen lovagot, ő vadászná le a kajámat – vigyorodott el Nicolas, mire nekem is el kellett mosolyodnom.
– Sokkal többet kapnál annál. Mindig állna melletted valaki.
Meglepően nagy volt az erdő a birtok falai körül. Valamiért azt hittem, sokkal hamarabb elérjük majd a város épületeit. Aztán hirtelen megláttam valamit a földön és nem akartam hinni a szememnek.
– Ebben a világban élnek sárkányok? – állítottam meg Nicolast.
– Elég ritkák a Földön, én még nem találkoztam egyel sem. Csak a szóbeszédekből hallottam róluk.
– Hát pedig – vettem fel a földről a talált meglepetést – ez egy sárkánypikkely. – A fény felé tartottam, a nap sugarai ezüstösen táncoltak rajta. – Itt valami nincs rendben. A sárkányok nem hagyják csak úgy el a pikkelyeiket úton, útszélen.
– Szerinted valaki befogott egyet errefelé?
– Hidd el, azt hallottátok volna! Először a mantikór, most meg ez. Mintha valaki összegyűjtené a világ legkülönfélébb lényeit.
– De mit kezdhetne bárki is egy sárkánnyal?
– Ó, ha tudnád, mennyi mindent. – Eltettem a pikkelyt. – Bennük még megtalálható a tiszta, ősi mágia, amit ma már csak nagyon kevesen gyakorolnak. Aztán a határ a csillagos ég.
Tovább mentünk, hátha találunk még valami érdekeset. Egyszerűen nem hagyott nyugodni, mégis hogyan kerülhetett a pikkely a semmi közepére. A legértelmesebb magyarázat az volt, hogy az egyik boszorkánymester elejtette.
– Vannak olyan boszorkánymesterek, akik sárkányszerűek? Lehet, hogy arról esett le...
– Biztosan vannak – rándította meg a vállát –, de az ugyanolyan lehetetlen, minthogy egy eredeti példány szórta el. Mi értelme lenne egy olyan páncélbőrnek, amiről lehullik a védőréteg?
– Igazad van. – Ahogy bólintottam, sikerült belelépnem egy mélyedésbe, és hasra vágódtam. – Ez remek – morogtam magamban. Nicolas segített felállni. A tenyerem égett, ahol ráestem, és piszkos lett, mintha hamuba nyúltam volna, de szerencsére nem sértettem fel a bőröm. Jobban megnéztem a talajt. Egy varázskör szélébe sikerült beletenyerelnem.
– Ez meg mit keres itt? – érintette meg Nicolas a kör szélét.
Leporoltam a ruhám, és a kezem.
– Nem vagyok nagyon jártas a mágiában, de ezt sok mindenre lehet használni. Például könnyebb egy varázstudatlant elhurcolni.
– Ezt hogy érted?
– Kevesebb energiát emészt fel, mert a kört kapcsolták a természethez. Mondtam, hogy sok erőt lehet meríteni a környezetből.
– Akkor valakit elraboltak? – fordult felém Nicolas.
– Ti meg mi a fészkes fenét kerestek itt? – hallottunk meg egy ismerős hangot a hátunk mögül. Mindketten azonnal felé fordultunk.
Will az egyik fának támaszkodva méregetett minket. Rosszalló arckifejezését nem tudtam mire vélni, ráadásul azt sem értettem, hogy miért akar számon kérni minket. Nicolasra sandítottam, aki próbálta rendbe hozni a helyzetet, és úgy tett, mintha éppen nem szimatolás közben buktunk volna le.
– Kijárási tilalom van, ha nem tudnátok – lépett közelebb az alakváltó.
– Nekünk senki nem szólt erről – fonta össze Nicolas a mellkasán a karját.
– Akkor most szólok. Ha most visszaindultok – mutatott a kastély felé –, akkor nem jelentem, hogy kint ólálkodtatok.
– Nem ólálkodunk! – tiltakoztunk egyszerre.
– Az nem szabályellenes, ha nem jelentesz minket? – vontam össze a szemöldököm. Sokatmondóan összenéztünk a cinkostársammal, mire Will halkan felnevetett, de végül elkomorodott az arca.
– Na húzás visszafelé! – intett a kastély irányába.
Még egyszer összenéztünk Nicolasszal, majd kelletlenül elindultunk Will felé, aki összevonta a szemöldökét.
– Te meg ki vagy? – kérdezte Will a hátunk mögé meredve.
Azonnal megfordultunk. Egy férfi állt ott a fa tövében téglavörös bőrrel és engem bámult. Hiába szólongatta az alakváltó újra meg újra, a férfi a füle botját sem mozdította.
– Biztosan Desmond Valeek embere. Rajta van a jel – bökött Nicolas a fejével az idegen felé.
A boszorkánymester hosszú, néhol fonott sötét haját átdobta a vállán, majd végigsimított a halántékán, amit az a bizonyos jel foglalt el. Viszont ez eltörpült a férfi egyéb jellegzetessége mellett.
– Úgy nézel ki, mint az Ördög – jegyeztem meg halkan, mire az idegen felszisszent.
– Nem is, ez aljas rágalom. – A hangja kellemes volt, a szeme pedig smargdzölden világított különös bőrszíne mellett.
A férfi egy varázslat segítségével maga mellé rántotta Willt, aki hiába tiltakozott, nem tudott elmenekülni. Csak ezután fedeztem fel, hogy mindketten a körben állnak.
– Na, mi lesz? Nem akarod megmenteni? – vonta fel a szemöldökét a boszorkánymester. A szeme őszinte kíváncsiságot sugallt.
Nicolas nekiiramodott, de a férfi a vámpír felé tartotta a kezét, mire Nicolas mozgása lelassult, majd végleg megállt. Nyaktól lefelé nem tudott mozdulni, hiába erőlködött annyira.
Nem ismertem Willt sem jól, sem régóta, de mégsem hagyhattam, hogy a boszorkánymester bántsa őt, hiszen ő is rendes volt hozzám az első pillanattól kezdve.
– Állj! – kiáltottam el magam. – Vigyél el engem helyette.
– Megőrültél? – meredt rám Nicolas.
– Az édesanyám mindig azt mondta, hogy az értékeink és a tetteink határozzák meg, hogy milyenek vagyunk valójában. Milyen lennék akkor, ha hagynám meghalni egyetlen szó nélkül?
A boszorkánymester előbb értetlen arccal nézett rám, majd elmosolyodott és csettintett egyet. Mindketten eltűntek.
Közelebb léptem, de hiába jártam be a varázskör területét, már csak hűlt helyüket találtam ott. Annyira ledermedtem a történtek miatt, hogy csak akkor vettem észre, hogy Nicolas feloldódott a mágia alól, mikor a vámpír megfogta a kezem. Ijedtemben összerezzentem, de aztán összekulcsoltam a kezeinket.
– Ilyet többé ne csinálj, megértetted?! – döntötte Nicolas a homlokát az enyémnek.
– Te pedig soha többé ne kérd, hogy dobjam el az erkölcseimet – néztem komolyan a szemébe.
Megállapodtunk abban, hogy ezt azonnal jelentjük a trónteremben. Bármi is történt, Nicolas biztos volt benne, hogy Cornelius nem fogja szó nélkül hagyni a dolgot. A büszkesége nem engedné meg neki.
Aggódtam Will miatt. Egyre rémesebb képek árasztották el a fejemet, ahogy bántják és kínozzák őt. Úgy éreztem, segítenem kell neki.
Amint beléptünk a bejáratiajtón, Eric szólt, hogy mindenkit behívattak a trónterembe, ami szokatlanul kicsinek tűnt a rengeteg vámpír jelenléte miatt. Pont a szimatolásunk után rendeztek megbeszélést, milyen érdekes. Éppen fel akartam szólalni Will érdekében, mikor a Mester belém fojtotta a szót.
– A minap történt egy kis baleset – állt fel Cornelius a trónjáról. A férfi zengő hangja azonnal elcsitította a morajló tömeget. – Új szövetségeseink látogatóba jöttek hozzánk, de sajnos nem értesítettek minket az érkezésükről, ezért az aznapi őrjárat ellenségként kezelte őket. Ez persze nem az ő hibájuk volt, szólnom kellett volna a lehetséges találkozóról. A bocsánatotokat szeretném kérni. – Megállt egy pillanatra a beszédével.
Nem tudtam, hogy mi volt a hihetetlenebb: hogy Cornelius nagyjából életében először bocsánatot kért, vagy a tény, hogy a szövetségeseinek valószínűleg én kellettem. Bár lehet, hogy csak túl sokat képzeltem bele a helyzetbe. Ezzel próbáltam lenyugtatni magam.
– Mivel egyik követ sem tért haza – folytatta Cornelius –, a szövetségeseink megkérdőjelezték a szavam, amit nem tűrök el senki fiának ezen a világon. – A szája széle megremegett, de mosolya nem hervadt le. – Viszont ez alkalommal megbocsájtottam nekik, a félreértés miatt. Azóta rendeztük a kapcsolatot és új követek érkeztek a birtokra – intett Cornelius az ajtó mellett álló két vámpírnak, akik szó nélkül kinyitották a kaput.
Négy alak masírozott be a terembe merev testtartással és tekintettel. Határozott léptekkel kerültek egyre közelebb a trónushoz, a vámpírok serege utat nyitott nekik. A jövevények cipőkopogása vészjóslóan visszhangzott a csendessé vált teremben.
– Remélem, ezúttal nem úgy sül majd el a dolog, mint legutóbb – szólalt meg a legelöl álló zöld bőrű. Érdes hangja úgy robbant szét a fülemben, akár egy földhöz vágott üvegpohár a kövön. Fekete haja a vállát söpörte, a testét ezüst tetoválások borították.
– Félreértés történt. – Cornelius lágyan szólalt meg, mégis éreztem rajta a leheletnyi fenyegetést.
Tehát tart valamitől. Az rossz nem lehet. Vagy még a rossznál is rosszabb.
– Essünk túl az üzleten minél hamarabb – sóhajtotta a férfi, akinek aranyszínű bőrét tompán világította meg a benti mesterséges fény. Az arca formája inkább hasonlított egy párducéra, mint egy emberére, a homlokából pedig két apró szarv állt ki. Sosem láttam még hozzá hasonlót.
A másik két idegen férfi csendben, kifejezéstelen arccal álltak társaik mögött, ők egészen emberinek néztek ki. Csupán a sárgán felvillanó macskaszemük árulta el, hogy ők is a varázsvilághoz tartoznak.
– Itt a szerződés – csettintett egyet a zöldbőrű. Kék füst kíséretében megjelent előtte a levegőben egy darab papír, amit egy hirtelen mozdulattal két ujja közé csípett. – A lányért cserébe, ahogy megbeszéltük – nyújtotta oda Corneliusnak, a vámpír pedig olyan gyorsan vette azt magához, mintha attól félne, eltűnik a papír, ha nem kaparintja meg azonnal. – Aláírva – tette hozzá az idegen.
– Mi ez az egész? – kérdezte értetlen arccal a fehér hajú vámpírvezér.
– Bebiztosítottam a jövőnket, Dante – felelte Cornelius.
– Te eladtál engem? – kerekedett el a szemem. A történet részletei összeálltak a fejemben és már láttam az egész képet. – Azért mészároltad le a családom, hogy utánad jöjjek?
– Okos vagy, bár azt hittem, hamarabb rájössz a szándékaimra – sóhajtott fel gondterhelten Cornelius. Úgy tűnt, a férfi nem élvezi a helyzetet, pedig arra számítottam tőle, hogy egy gonosz vigyor elterül a képén, és önfeledten lubickol majd a győzelmében. Ehelyett két ujjával megmasszírozta a homlokát, mint akinek fája a feje, végül mélyet sóhajtott.
– Mégis hogy tehetted ezt? – kiáltottam fel lobogó haraggal a szívemben. Egyszerűen nem bírtam nézni, ahogy sajnáltatja magát. Még a végén nekem kellett volna bűntudatot éreznem? – Azért ölted meg őket, hogy idecsalj engem a Földre és átadj ennek a Desmond akárkinek?
– A barátaim voltak, de meg kellett védenem a saját családomat – mutatott körbe a termen. A szemébe néztem, és láttam rajta, hogy már saját magával is elhitette azt, amit mond. – A szövetség nélkül komoly bajban lettünk volna. Négy élet több százéval szemben nekem nem nagy ár.
– Nem nagy ár? – A kezem ökölbe szorult. – Tehát nem bántál meg semmit? – léptem felé, de Nicolas megragadta a karom. A hangomból sütött a gyűlölet. Soha életemben nem éreztem magamban olyan mértékű haragot. Porig akartam őt égetni.
– Egyetlen pillanatra sem – termett előttem, majd az arcomra tette a kezét.
– Ha még egyszer megpróbálsz hozzám érni, a szavamat adom, hogy meg sem állok a karóig – löktem el Cornelius kezét magamtól. – Hazugság volt, hogy csak az elszívott mágikus erőért ölted meg őket?
– Kiélvezem, amíg megvan, de az az erő elmúlik. Bolond lettem volna ezért rájuk támadni.
– Nem tudtad véglegesíteni, igaz? – vigyorodtam el kárörvendően.
Cornelius tekintete elsötétült.
Dante felállt a székéből, majd a Mesterhez lépett. Megragadta a karján a fekete anyagot, és közelebb húzta magához.
– Ezt meg kellett volna tárgyalnunk – formálta hangtalanul a szavakat a fehér hajú.
– Elvitték Willt! – mutattam a boszorkánymesterekre, de közben végig Corneliusra néztem. – Will a te embered, nem?
– Járulékos veszteség – vonta meg a vállát.
Valami elszakadt bennem legbelül. Megjelent a kezemben két tűzgolyó, amit először hozzá akartam vágni Corneliushoz, de hirtelen jobb ötletem támadt. Két sávban megindult a kezemből a tűzsugár, egyenesen Cornelius felé, aki sajnos ügyesen kikerülte őket, hiába próbálkoztam minden erővel. Feltartottam a karkötős kezem, és már majdnem előhívtam egyszerre az összes lovagom, mikor egy karperec landolt a csuklómon. A varázskarkötőm nem működött.
– Te kis... – kezdtem, de az egyik boszorkánymester félbeszakított.
– Elég az időhúzásból! – dörrent rám az aranybőrű. Intett a fejével, mire a két emberkinézetű társa karon ragadott és elkezdett erőszakkal kifelé vonszolni a teremből.
– Nem viszitek sehová! – állt meg előttünk Nicolas kieresztett szemfogakkal, támadó helyzetben.
A zöldbőrű legyintett egyet a kézfejével, ezzel berepítette Nicolast a tömegbe. Legalább öt vámpír fogta le, mire könnyek szöktek a szemembe. Nekem itt volt a végem. Négy boszorkánymesterrel egyedül nem tudtam mit kezdeni szemtől szemben, ráadásul a vámpírok sem álltak mellettem.
Feladtam. Elegem lett abból, hogy azzal a szemétládával kelljen egy fedél alatt élnem, aki elvette tőlem a családomat, a menekülés pedig elég lehetetlennek tűnt. Nem lettem volna képes megölni Corneliust, ahhoz túl sokan vigyázták azt a nyomorult életét. Valószínűbbnek tartottam, hogy a négy alaktól megszökök majd út közben, így rögtön ezt kezdtem el tervezgetni.
– Nicolas, hagyd! – mosolyodtam el fáradtan. – Én most elmegyek velük, de te nem jöhetsz utánam. Megígéred nekem?
Meghalt volna, ha ellenkezik a klánjával, akármennyire is Cornelius kegyeltjének számított. Nem tehettem tönkre az életét. Ráadásul ketten szintúgy esélytelenül álltunk volna szemben mindenki mással.
– Azt kéred, hogy hagyjalak cserben? – kérdezte értetlenül.
– Inkább azt, hogy ne akarj meghalni értem feleslegesen. Szóval a szavadat adod nekem?
Láttam rajta, hogy nem fűlik ehhez a foga, mégis azt a választ kaptam, amire vártam.
– A szavamat adom.
– Köszönöm – fogadtam mosollyal, majd a boszorkánymesterekhez fordultam. – Eleresztenétek végre? Veletek megyek magamtól is!
Egymásra néztek, végül a két színesbőrűre. Az egyik lassan bólintott, mire a szorítás a karomon enyhülni kezdett. Elengedtek.
– Tényleg csak úgy nyerhetünk békét, ha feláldozunk egy lányt, aki már elvesztett mindent? – állt fel a székéből a göndör hajú. – Ezt tényleg meg kellett volna beszélnünk. Ugyanis nem támogatom az ötletet.
– Ne most akarj álhősködni, Wolf! – mordult fel Cornelius, de pillanatok alatt rendezte vonásait.
– Igazad van, ez Friedrich specialitása – bökött a göndör az arisztokrata tartású vezető felé.
Friedrich hangosan felnevetett, majd hirtelen elkomorult az arca.
– Nem hiszem el, hogy nem tudtok semmit nyugodtan megoldani – szólalt meg az ötödik, aki a fejét támasztva ült a székében. – Néha olyan szürreális, hogy egy klánt vezetük mind az öten.
– Ezt nem beszélhetnénk meg négyszemközt? – Dante szúrós szemmel nézett az őszinte vámpírra.
A helyzet egyre kellemetlenebbé vált. Nem úgy tűnt, hogy egy nagy klán öt vezetőjével állok szemben, inkább vitatkozó gyerekekként viselkedtek.
– Lionel csak azt akarta mondani, hogy...
– Nem! – vágott Cornelius szavába az említett. – Ne akard megmondani helyettem, hogy mit akarok!
Lionel a korábbi megfontoltságához képest ingerültnek tűnt. Felállt a székéből.
– Csináljatok, amit akartok! Úgyis mindig az lesz a vége.
A vámpírvezető kiviharzott a teremből, én pedig kaptam az alkalmon, és sarkon fordultam, majd megindultam kifelé.
– Mégis hová mész? – szólt utánam Cornelius derűsen, a hangja mégis határozott volt és betöltötte az egész teret, akár a mennydörgés.
– Összeszedem a cuccaimat, aztán meg a fűszínű fickóval és a barátaival tartok. Van valami problémád ezzel? – kiáltottam neki válaszul vissza sem nézve, egyszerűen kisétáltam a trónteremből. Ők pedig hagyták. Egyedül az emberkinézetűek jöttek utánam.
Lionel a sarkon túl várt ránk. Feszültnek tűnk, össze-vissza járkált a folyosón.
– Nem értek egyet Cornelius módszereivel – nézett rám a szeme sarkából. – Nem érdemelted meg azt, amit kaptál. Sajnálom. Remélem túléled ezt az egészet. Akkor pedig – ragadta meg a vállam – tűnj el innen olyan messzire, amennyire csak tudsz.
A kíséretem rossz néven vette, hogy Lionel szökésre buzdít, de mire bármit tehettek volna, a vámpír beleveszett a folyosó félhomályába.
A lábam lassúnak és nehéznek tűnt, egy örökkévalóságig tartott, mire a szobámba értünk. Nem sok holmit vittem magammal, de mindre szükségem volt. Átöltöztem a saját ruhámba, majd a táskámba tömtem mindenemet.
Kifelé menet csatlakozott hozzánk a másik kettő is, úgy vettek körbe, akár a testőrök. Az aulában összefutottunk egy olyan személlyel, akiről azt hittem, hogy már régen elhagyta a birtokot. Ellion állt előttem és láttam rajta, éppen elő akarja hívni az erejét.
– Ne! – állítottam meg. – Velük megyek, te pedig hagyni fogod – utasítottam.
– Már nem állok a hatalmad alatt, azt csinálok, amit akarok – mordult fel Ellion. – Különben is, hol a nagy szerelmed, hogy megvédjen téged minden bajtól? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában.
– Neki is ugyanazt mondtam, mint neked – feleltem, de nem néztem rá.
– Csak úgy feladta? Bátor dolog – nevette el magát cinikusan.
– Látod? Mégis jobban szeretem őt, mint téged bármikor az életemben – mondtam ki azokat a szavakat, amikkel tudtam, hogy fájdalmat okozok a szívének. Azt akartam, hogy egy olyan csodás életet éljen le, ami nekünk sosem adatott meg, de tudtam, ha velem jön, akkor egyetlen dolog vár rá, a halál.
Hazudtam neki, hogy elmenjen. Végleg.
Ellion azonban egy lépést sem mozdult. Ökölbe szorult a keze, majd rubinná vált az egész teste, kezét pedig elborította a tűz.
– Nem számít. Akkor sem hagyom, hogy elvigyenek.
Ellion támadásba lendült, de mielőtt még elért volna minket, az aranyszínű férfi a fülembe suttogott néhány szót.
– Ha nem állítod le, meghal.
Ennyi elég volt ahhoz, hogy közéjük álljak. Féltem. Annyira rettegtem, hogy baja esik miattam, pedig direkt szabadon engedtem. Akárhova mehetett volna, mégis itt ette a fene, és megint meg akarta menteni az életem. Ebből elég volt.
– Kérlek! – kiáltottam rá. – Hagyj elmenni velük!
Meg sem hallotta, amit mondtam neki.
Az aranybőrű csettintett egyet, mire Ellion eszméletlenül a földre zuhant. Utána kaptam, de a boszorkánymester megragadta a karom, és a kijárat felé mutatott. Szó nélkül megindultam az udvar felé. Tudtam, hogy ha tovább maradok, azzal csak Ellion vagy éppen Nicolas esélyeit rontom.
Ürességet éreztem, ahogy lassan lépkedtem a kitaposott úton. A lágy szellő elfújta minden pillanatnyi félelmem, és csak arra tudtam gondolni, hogy valószínűleg a saját halálomba menetelek. Sosem fogom látni sem Nicolast, sem pedig Elliont. Égette a gyomromat az űr, ami egyre súlyosabban rám telepedett, és a hányinger kerülgetett, ahogy átléptem a birtok utolsó küszöbét.
Amint becsukódott mögöttünk a főkapu, a zöldbőrű csettintett egyet az ujjával. Elsőtétült előttem a világ.