Halhatatlannak születtem - A vér kötelez (Szünet/Átírás alatt)

7. fejezet - A birtok (Új verzió!)

Valamiért úgy gondoltam, hogy egy hét elteltével egyszerűbb lesz majd vámpírok között sétálni, de tévedtem. Az érzékeim kiélesedtek, legszívesebben minden pillanatban hátra néztem volna, hogy settenkednek-e éhes vérszívók a nyomomban. Órákat töltöttem el a szobában földön fekvéssel, miközben a plafont bámultam és Corneliuson járt az agyam. Görcsösen meg akartam érteni, hogyan képes valaki megölni négy személyt egy kis varázserő fejében. Mikor a hiábavaló kutatásom kellőképpen felidegesített, akkor különböző fortélyokat próbáltam kitervelni, hogyan ölhetném meg Corneliust.

Naplemente után Nicolas általában elment elintézni pár dolgot. Ezt Cornelius rendszerint kihasználta, és mindig bejött hozzám faggatózni. Kik állnak az oldaladon? Meddig terjed a hatalmad? Egyáltalán miben testesül meg az az állítólagos hatalmas erő? Folyton ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekem, de nem válaszoltam rájuk. Cornelius arcán rendszerint az a mézes-mázos mosoly ült, mintha senki nem tudná azt levakarni róla. Hamis volt, ijesztő és undorító. Egyszerűen nem tudtam mit tenni ellene, hiszen tisztában voltam vele, hogy a vezér sosem jár egyedül.

A negyedik alkalommal Nicolasnak napkeltekor akadt dolga, amit ugyan furcsának találtam, mégsem szóltam meg. Én már fáradt voltam, így aludni készültem, de Cornelius nem hazudtolta meg önmagát, ismét meglátogatott fél óra egyedüllét után. Leült mellém az ágyra, én meg próbáltam a lehető legtávolabb húzódni tőle az ágy vége felé. A kimerültségem hozzásegített ahhoz, hogy képtelennek éreztem kibírni a társaságát.

– Semmi közöd hozzá – vettem fel ugyanazt a mosolygós maszkot egy pillanatra, mint ő hosszú órákra a találkozóink során, mikor harmadjára is újrakezdte a kérdéssort. – Ha annyira ismernél minket, mint hiszed, tudnád a válaszokat.

– Nos, beszéljünk esetleg más hangvételben – eresztette ki agyarait Cornelius. – Akár kényszeríthetlek is, hogy válaszolj nekem – nyalt végig a fogsorán.

– Most kéne beadnod a derekadat, nem gondolod? – szólalt meg egy férfihang a karkötőmből.

– Fogd be, Eques! – parancsoltam a hang tulajdonosára.

– Nocsak, nocsak – kémlelte Cornelius a gyémántot a karkötőmön. – Ezt meg hogy csináltad?

– A hasbeszélés mesterévé váltam – vigyorogtam rá gúnyosan.

Beszélgetőtársam felnevetett.

– Idefigyelj, aranyom! A türelmem rohamosan fogy. – Mellettem termett és megszorítva az állkapcsomat kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – A helyedben úgy csiripelném az információkat, ahogy a madárka dalol. Megengedtem, hogy itt maradhass az én drága Nicolasommal, szóval örülnék egy kis hálának – villantotta ki szemfogait.

Nagy erőfeszítésbe telt, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra. Rámarkoltam a csuklójára, mire felvonta a szemöldökét, és lassan elengedett.

– Tudod, rohadtul elegem van abból, hogy mióta ide jöttem, mindenki fojtogatni akar. Ez valami vámpír fétis?

Megrándult a szája széle, de mégsem ordított rám. – Rég nem találkoztam ennyire idegesítő nőszeméllyel.

– Utánad jöttem mindent magam mögött hagyva – néztem mélyen a szemébe –, ez viszont nem azt jelenti, hogy bármikor is egyedül lennék. Ha ismered a fajtámat, tudnod kell a lovagjaimról.

– Igen, valóban. Azt is tudom, miként kapjátok meg őket – bólintott. – Neked hány van?

– Három – hazudtam és reméltem, ő nem hallott a nagy felhajtásról, ami körülöttem forgott a nyolc lovagom miatt, ugyanis ez nagyon soknak számított a hazámban. – Nyilván nincs korlátlan hatalmuk, de gond nélkül a védelmemre kelnek, ha szükség van rá.