Halhatatlannak születtem - A vér kötelez (Szünet/Átírás alatt)

5. fejezet - Ösztön (Új verzió!)

Ahogy az épületre néztem, úgy éreztem, jó felé járok a kutatásomban, ráadásul ha visszafordultam volna, akkor minden esélyem elszáll a gyilkos keresésének ügyében. Lehetetlennek tartottam, hogy egy több száz főt számláló klánban senki se tudjon semmit.

Nicolas kopogás nélkül nyitott be a kastélyba, előre engedett minket, lányokat. Bizonytalanul léptem át a küszöböt. Azt hittem, káprázik a szemem, miközbe végigfuttattam a tekintetem a helyiségen. A padló és a fal fehérben, a függönyök vörösben, a bútorok feketében pompáztak. A sötétítő függönyök bársonyból készültek, a fotelek és a dívány bőrborításúak voltak. Jobbra és balra egy-egy csukott ajtó rejtette el a szemem elől az építmény többi részét, bár már maga az előtér is nagyobb volt, mint amire számítottam.

– Biztos jó helyen járunk? – ámuldoztam tovább. Hercegnői mivoltomból adódóan már hozzászoktam a fényűzéshez, de az imént épp egy teljesen más kultúra eleganciája törölt képen, szóval próbáltam magamhoz térni.

– Klassz, nem? Tisztára olyan, mint az Addams Family-ben – mondta Nicolas.

– Mi az az Addams Family? – kérdeztem vissza kíváncsian, hiszen sosem hallottam még róla korábban.

– Mindegy – legyintett. – Miért hiszi azt mindenki, hogy valami irdatlan lepukkant, pókhálós, ezeréves helyen élünk, büdös koporsókban alszunk, és szétcincált hullákat tartunk a kertben? – Felháborodást színlelt, azonban egy apró mosoly mégis megbújt a szája szélében.

– Talán azért, mert régen így is volt? – kérdeztem vissza, mintha ez magától értetődő lenne.

Nevetés tört ki a karkötőmből, miután a vörös kő felizzott rajta.

– Ezt aztán jól megkaptad, hősszerelmes – szólalt meg egy bársonyos, mély hang. – Meddig folytatod még ezt a színjátékot, Greta? Az képtelenség, hogy egy ilyen alak kelljen neked.

– Ez mind szép és jó, de nem kérdeztem a véleményedet, Ellion.

– Oké, hogy a karkötő tabu-téma, de ez a valami beszél. Mi több, egyre pofátlanabb lesz – fordult felém Nicolas összeráncolt homlokkal.

– Hiába beszélek neki, mintha meg sem hallaná – tartottam fel a tenyerem védekezőn. Innentől lezártnak tekintettem a témát egyelőre.

Elsétáltam szembe, az ajtóhoz, amit két lépcsősor ölelt közre. Alulról megcsodáltam a hatalmas kristályos arany csillárt, és az sem kerülte el a figyelmem, hogy a kastély három szintből állt. Mindegyik emeletről le lehetett nézni az aulába, mint egyfajta külön álló erkélyről. A szintek széléhez márványkorlátokat rögzíttettek, illetve ugyanilyen anyagból készült tartóoszlopokat helyeztek el az aulában. A lépcsők és a padló is szintén fehér márványból készültek. Mindkét lépcsősor először egy karzatra irányított, innen pedig ajtók nyíltak, az épület többi részét maguk mögé rejtve. A karzat két oldaláról csigalépcsők vezettek a fentebbi szintekre, a jobboldali a második emeletre irányított, míg a baloldali lépcsősor egészen felvitt a harmadikra, a második emeletet kihagyva.

Ahogy felmentünk a harmadikra a fokokat beterítő vörös szőnyeg elnyelte léptünk zaját, a tetejénél pedig balra fordultunk, majd pedig tovább sétáltunk egy széles folyosón, ahonnan újabb elágazások és szobák nyíltak. Az épület olyan volt, akár egy hatalmas labirintus. Ablakokkal ritkán találkoztam, lámpák világították meg az utunkat, és a legtöbb folyosó pontosan ugyanúgy nézett ki, amitől kirázott a hideg. Bele sem mertem gondolni, mi lesz, ha menekülésre kényszerülök.