Halhatatlannak születtem - A vér kötelez (Szünet/Átírás alatt)

1. fejezet - Az a furcsa fiú (Legújabb verzió!)

Ne nézz hátra! Ezt a mondatot mantráztam a fejemben már órák óta, de néha nem tudtam parancsolni magamnak. Egy meleg kabáton és némi ennivalón kívül csak egy zseblámpára vágytam, akkor talán nem botlottam volna el a saját lábamban a fák között. A nyugtalanság egyre jobban átvette rajtam az irányítást, és csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan átvertek, az a vámpír nem lakhat ezen a helyen. Ezen a helyen még egy bolond sem...

Ekkor végre feltűntek a vár tornyai a köd felett. Annyira megörültem, hogy gondolkodás nélkül előre iramodtam, de még időben sikerült visszatáncolnom a várárok szélétől. A szívem a torkomban dobogott, viszont ez nem tántoríthatott el. Egyetlen perccel sem akartam több időt eltölteni ezen a hátborzongató, farkasokkal teli helyen. Elindultam az árok peremét követve, hátha megtalálom a hidat, ami a várkastélyba vezet. A fohászaim nem találtak süket fülekre, mert nem sokkal később rá is bukkantam az átjáróra.

A kőhídra lépve próbáltam minél gyorsabban szedni a lábamat, a szememet pedig a földre szegeztem. Hallottam már ezt-azt a vár uráról, és egyszerűen nem bírtam a kíváncsiságommal. Óvatosan közelebb léptem a híd széléhez, és a ködből felbukkant néhány hegyes végű, égnek meredő karó, amiken rongyos ruhák és csontvázak lógtak. Némelyik nyárs hegyét egy koponya koronázta meg. Ijedtemben hátrahőköltem, de összeszorítottam a fogsorom, mielőtt felkiálthattam volna. Hát persze, karóba húzató Vlad - jutott eszembe a férfi beceneve.

Mereven a hidat bámulva sétáltam el az ajtóig. Valamiért azt hittem, hogy a kastélyban majd elhagy a kétségbeesés, de aztán átgondoltam, hova készülök bemenni. Ez akadályozta meg, hogy őrült módjára elkezdjem verni a vaskos, aranyszínű kopogtatót. Nagyot nyeltem. Nem kerülhettem el a találkozást Vladdal, mert a segítségére volt szükségem. Eleve azért jöttem egyedül a Földre, hogy megtaláljam a vámpírt, aki kiirtotta a családom. Nem futamodhattam meg, ha már egy hónapot a nyomozásra szántam. Ráadásul egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy a gyilkos szabadon él és virul valamelyik világban. Nem úszhatja meg büntetlenül.

Felemeltem a kezem, azonban mielőtt végül a fémhez érhettem volna, az ajtó lassan kinyílt.

Az idős férfi az arcom felé lendítette a jobbjában tartott olajlámpáját. Majdnem fejbevágott vele, még jó, hogy elhajoltam előle. Lassan mért végig a szúrós tekintetével, és egyáltalán nem titkolta, hogy én voltam az utolsó utáni, aki aznap hiányzott neki.

- Hihetetlen, hogy mindenki ma este jön - zsörtölődött. - Na, lódulj! - intett a fejével. - A gazdának vendége van, de biztosan rád is lesz ideje valamikor - fordított hátat a férfi, hangjában némi gúnnyal. Közölte velem, hogy kövessem, de felőle akár Darius is elcsámcsoghat a húsomon, ha lemaradok.

- Ki az a Darius? - kérdeztem.

A kandalló felé biccentett, ahol egy szürke bundájú farkas hortyogott.

- Szóval a házi kedvenc - jegyeztem meg semmitmondóan. Láttam már ezelőtt furcsább dolgokat is. Valahogy nem tudtam megérteni, ilyen rendkívüli állatok hogyan szolgálhattak egy önelégült vámpírt.

A gyönyörű szürkeség lassan kinyitotta a szemét, és felemelte a fejét. Amikor találkozott a tekintetünk, úgy éreztem, teljesen belém lát. Érdeklődve félrebillentette a fejét, pislogott egyet, végül mégis visszafeküdt aludni, mintha menet közben elfogyott volna az érdeklődése irántam.

Levettem a fekete kabátom csuklyáját a fejemről, szerencsére odabent már elég meleg volt. Valamennyire megigazítottam a vörös fürtjeimet, hiszen nem akartam úgy kinézni Vlad előtt, mint akit megcsapott a villám.