Halhatatlannak születtem - A vér kötelez (Szünet/Átírás alatt)

12. fejezet - Múlt és mágia (Új verzió!)

El sem akartam hinni, hogy igaz, amit hallok. Letaglózva álltam a férfi előtt, a testem minden porcikája megdermedt. Minden hiábavaló volt? Feleslegesen kockáztattam a rabok életét? Hiába zsibbadt le az agyam a meglepettségtől, az árulkodó jelek egyként jelentek meg a szemem előtt. Hát ezért tudtam olyan jól rejtőzködni, emiatt nem hallott meg soha az a sok barom. Ha jobban odafigyeltem volna, biztosan rájövök, mennyire felszínes ez az egész helyzet, de annyira szabadulni vágytam, hogy akaratlanuk is figyelmen kívül hagytam ezt a lehetőséget. Vajon Desmond azzal is tudja, hogy a mantikóros beszélgetést is kihallgattam?

Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, a düh mégis a torkomra forrasztotta a szót, szinte fojtogatott. Biztos voltam benne, ha kimutatom, mennyire felhúzott, azzal csak örömet okoztam volna neki. A szája sarkában megbúvó kaján vigyor mindent elárult. Összeszorítottam hát a fogamat és hagytam, hogy a harag morzsolgasson belülről. Hiába próbáltam aktiválni a karkötőt, tényleg nem működött. A földre ejtettem azt a kacatot.

A lila bőrű férfi egészen közel lépett hozzám. Az elégedett mosolyától hányingerem támadt. Írisze körül egy élénk violaszínben izzó, vastag kör húzódott fekete szegéllyel, ami azt sugallta, hogy a férfit teljesen átjárja a mágia. Körülöttünk az árnyékból előlépett még legalább hat boszorkánymester, mindegyikük külsejét egyedivé tette egy különlegesnek mondható jegy, nem fedeztem fel két teljesen egyformát. Olyan látványt nyújtottak, mintha Desmond direkt maga köré gyűjtötte volna ezeket a lényeket, mint egy cirkuszban a látványosságokat.

– Félsz? – kérdezte a férfi.

Ahogy ott állt előttem, izgatottnak tűnt, akár egy gyermek, mikor a keze közé kaparintja a vágyott játékot. Mintha valóban több száz évet várt volna a találkozásunkra. Rám nézve ez annyira nem volt szerencsés. Szavak nélkül is rájöttem, hogy nagy terveket szövögetett, amikhez engem nélkülözhetetlennek talált. Nyilván nem egy teadélután megszervezéséhez kérte volna a segítségem, ha ennyire maga mellett akart tudni.

Mérges voltam és igen, féltem. Bolond lettem volna, ha nem félek, mégis ki akartam tartani, ameddig csak lehet. Egyszerűen ki nem állhattam, ha hercegnőként kezeltek, azonban jól esett volna egy segítő jobb bárkitől, bármelyik világból.

Csettintett egyet, mire elsötétült előttem a világ.

Egy puha ágyban ébredtem a hűvös kőfalnak dőlve. Megöleltem a párnát és nyújtózkodtam, majd résnyire nyitottam a szemem, csak homályosan láttam a helyiséget. Az ággyal szemközti falat egy hatalmas rács alkotta, kívül csak egy hosszú, üres folyosót találtam. Egy tömlöcbe zártak. Csodás.

Ez azt jelentette, hogy elájultam. Megint! Egyre jobban az idegeimre ment, hogy lassan minden boszorkánymester csettintésére hasra vágtam magam a padlón, mintha berzus virágot nyomtak volna az orrom alá. Hiába mondtam én az édesapámnak, hogy ki kellene írtani a mi földünkről azt a veszélyes növényt, nem hallgatott rám. Ha valaki rácseppentette a vérét a bibéjére és megszagoltatta egy másik személlyel a virágot, akkor az áldozat a vér tulajdonosának rabja lesz egy időre, mintha hipnotizálták volna.

Hasra fordultam. Nem akartam felkelni, hosszú idő óta az a fekhely volt a legjobb dolog, ami történt velem. A fejemre húztam a takarót, hiszen úgysem menekülhettem el innen egykönnyen. Az a pár perc már nem számított. Úgy döntöttem, inkább kipihenem magam, amennyire csak lehet, hogy utána újult erővel vágjak neki a következő lépésnek. Bármi legyen is az.

Felmordult a gyomrom. Addig észre sem vettem, milyen éhes vagyok, mindig volt mit tenni, ami elvonta a figyelmemet az ételről. Felállhattam volna ütögetni a rácsot és kiabálni, hátha valaki felfigyel rám, megszán, majd hoz nekem valami ehetőt, de nem tettem, mit sem törődve az éhséggel próbáltam még aludni valamennyit. Hiába tettem volna bármi mást, be kellett látnom, hogy Desmond körmönfontabb volt, mint ahogy elképzeltem. Egyszerűen lesokkolt az átverése.